„Szellemi közösségeket kell szervezni” – Nagy Ervin filozófus a Mandinernek

Hogyan ragadható meg ön szerint a lokalista-globalista szembenállás lényege? Kik között jön létre ez a (már-már) elemi feszültség?

Az ezredforduló óta egy új, nemzeteken átívelő kulturális törésvonal jött létre Európában, amely aztán jól kitapinthatóan megjelent a politikában,

Ezt nevezhetjük lokalista–globalista vagy föderalista–szuverenista nézetkülönbségnek. Míg az utóbbi meghatározott birodalmi gondolkodáson, addig az előbbi nemzetállami politikai szándékon és cselekvésen nyugszik. Európai Egyesült Államok vagy Nemzetek Európája – ez itt a kérdés. A globalista szellemiség ma a baloldal romjain építkezik, progresszív politikai célokat követ, a lokalista gondolkodás megerősítése pedig a jobboldal feladata lesz.

Mely területeken érhető tetten leginkább ez a szembenállás?

A szellemi frontvonalak közötti szakadékok mindig forradalmi vagy válságos időszakokban mélyülnek el igazán. Aktuálisan tehát a koronavírus-járvány kezelésében figyelhető meg ez a kulturális alapú politikai szembenállás. Hogyan oldunk meg egy problémát? Mit teszünk a nehézségek közepette? Erre vannak globalista, illetve lokalista, azaz nemzetállami képletek. Előbbi azt állítja, hogy egy globális eszközökkel felvértezett föderális Európa hatékonyabb; utóbbi pedig azt, hogy a stabil, demokratikusan megválasztott, szuverén kormányok jobban teljesítenek. Én az utóbbi igazságát tapasztalom ma.

Vajon mi kell ahhoz, milyen neveltetés, vérmérséklet, hogy az ember globalistává vagy épp lokalistává váljon?

A vérmérsékletben nem hiszek. Egyébként is elutasítom az emberi személyiség leegyszerűsítő tipológiáját. Ellenben hiszem, hogy vannak velünk született, meghatározó tulajdonságok, értékek és morális parancsok. És az is fontos, hogy hová és mikor születünk – ez az én felfogásom szerint Isten akarata. A teremtett rend ellen a progresszív baloldal lázad, a konzervatív ember sosem. Ha mégis, akkor menthetetlenül átcsúszik a másik oldalra – ahogy erről Molnár Tamás oly sok könyvében írt már. A neveltetés fontos, elengedhetetlen része a személyiségfejlődésünknek, ám mindenkinek van szabad akarata. Vannak olyan élethelyzetek, akár határhelyzeti pillanatok, amikor döntéseket kell hoznunk.

Megjegyzem: az emberiséget nem lehet szeretni, egy-egy konkrét embert ellenben igen. Kölcsey írja a Parainesisben: „az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat”. Szerintem ennek elfogadása a lokalizmus alapja ma, ami egyben kötelesség is a teremtett és az általunk épített világgal szemben. Felelősek vagyunk minden magyarért – mondja a konzervatív, vagy maradva Kölcseynél: a szerelmünket Isten egy „háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja”.

Mi a szerepe ebben a küzdelemben a kereszténységnek, illetve a vallásnak általában?

A kereszténység az európai kultúra legerősebb tartópillére. Ma is. Az egyház változik, hiszen változik minden, ami emberi. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hithez ne lenne szükség a változó egyházra, sőt! Amint azonban az örök tanítás közvetítőinek és értelmezőinek egy része átmerészkedik a „túloldalra”, azaz kószálni kezd a progresszív világban, akkor nem csupán hitelét veszíti el, hanem elárulja a teremtett világ megóvásának parancsát is.

Mégis számos eset azt példázza, hogy a vallás közvetítőinek egy része a globálissá vált progresszív szándékok mellé állt. Gondoljunk a németországi úgynevezett reformerekre. De ismerek olyan globális civil szervezetet is, amely katolikusnak vallja magát, ám az abortuszhoz való jog kiterjesztését propagálja. Fontos, hogy bár nagyon hangosak – és kitűnő a sajtójuk is –, azért ők vannak kisebbségben.

Teljesen világos, hogy a globalista hódítás óriási része a kultúra szintjén zajlik: filmek, sorozatok, YouTube-szpotok és műsorok sodró erejű jeleneteiben, divatok és trendek mentén jelenik meg. Miért van szüksége a globalista erőknek erre az indirektségre, a gazdasági-politikai akaratnak erre a kulturális elfátyolozására?

Mert a nagybetűs kultúra határozza meg a gondolkodásunkat; mindig ott munkálkodik a mélyben. Az ember sok tekintetben különbözik a többi élőlénytől. Lehet ezen vitatkozni, ám az, hogy az ember kultúrlény, és ez minden más létező fölé emeli, tagadhatatlan. A tömegkultúra, amire ön is célzott, amely a trendeket alakítja, a politikai küzdelmek legkomolyabb fegyverévé fog válni. Ma egy-egy youtuber, vlogger, videós arc nagyobb hatással van az emberek gondolkodására, mint egy szépíró vagy egy tudós. A nagy cégek már használják az influenszerek befolyását – arra kell készülnünk, hogy a politika is fogja. Szerintem a konzervatív oldal és úgy általában a szuverenista jobboldal nem lehet finnyás ebben a kérdésben, a politikai küzdelmet minden szinten meg kell vívni. 

Hogyan tudunk az ilyen közvetett módon érkező hatásokkal szemben védekezni?

A magaskultúrában – habár nem szeretem ezt a kifejezést, mert süt belőle a kirekesztő, gőgös elitizmus – és természetesen a tömegkultúrában is tevékenyen ott kell lennünk. Magyarországon sok tartozásunk van még ezzel kapcsolatban. Békés Márton itt, a Mandineren is utalt arra, hogy szükség van olyan filmekre, amelyek a magyar történelem jelentős eseményeit dolgozzák fel. Ezzel teljes mértékben egyetértek, ahogy azt is gondolom, hogy segíteni kell azokat a szépirodalmi szerzőket, akiknek kellő tehetségük és szorgalmuk van ahhoz, hogy maradandó értéket alkossanak. Olyan művészekre gondolok, akik valóban a magyar kultúrához tesznek hozzá, nem pedig szolgai módon másolják a nyugati trendeket.

A politika felelőssége csupán annyi, hogy megteremtse ennek feltételeit.   

Ön szerint mely könyveket kellene feltétlenül elolvasnunk ahhoz, hogy megfelelő mértékű „lokalista önvédelemre" tegyünk szert?

A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány nagyon sok értékes könyvet adott ki az elmúlt húsz évben, érdemes figyelni az idei köteteket is. Egyetértek Grób Lászlóval, hogy fontos a német, a francia vagy az angolszász kortárs konzervativizmus, de nekünk saját, magyar konzervativizmusra van szükségünk. Lássuk csak! Ha a rendszerváltoztatást, a posztkommunista korszak végét akarjuk megérteni szuverenista szemszögből, illetve azt, hogy mi történt hazánkban az elmúlt bő harminc évben, milyen szabadságküzdelmet vívtunk meg, akkor Schmidt Mária Országból hazát – 30 éve szabadon (KKETTK Közalapítvány Kiadó, 2020) című könyve a legfontosabb olvasmány. Annak a politikai tudásnak a megértéséhez, amely az Orbán-korszak felépítéséhez és a többség igazságának megvédéséhez volt szükséges, a most megjelent Orbán-szabály (KKETTK Közalapítvány Kiadó, 2021) című könyvet tudom ajánlani, G. Fodor Gábor tollából. A genderideológia visszásságaival kapcsolatos művek terén Szilvay Gergely könyvei egyértelműen kiemelkednek a mezőnyből, különösen ajánlom a legújabb, A gender-elmélet kritikája (Jogállam és Igazság Nonprofit Kft. 2020) című kötetét. Ahogy Lánczi András Konzervatív kiáltványát (Attraktor, 2002) is újra és újra elő kell vennünk. Békés Márton legújabb kötete, a Kulturális hadviselés (KKETTK Közalapítvány Kiadó, 2021) szintén kihagyhatatlan, ahogy a Kommentár tavaly megjelent első számának Mi magunk című írása is, ami a 2020-as évek konzervatív stratégiáját igyekszik felvázolni. Fricz Tamás elmúlt évekbeli írásai részletesen taglalják a szuverenista–lokalista küzdelmet – csak ajánlani tudom egykori tanárom írásait. Akinek igénye van elmélyülni olyan kulturális, társadalom- és szellemtudományi írásokban, amelyek meghatározzák a mai magyar konzervatív gondolkodást (mert a konzervativizmus csak nemzeti lehet), annak a Kommentár folyóiratot jó szívvel ajánlom. Czopf Áron a Kommentár idei első számában – aminek ráadásul az Eljövendő konzervativizmus volt a kiemelt témája – a konzervatív térszemlélet vizsgálta, ami izgalmas filozófiai kihívás, szívesen olvasnék ebben a témában hosszabb alkotást is a szerzőtől. Jól és okosan kell írni, de a szellemi közösségeket is meg kell tudnunk szervezni – számomra ez az elmúlt évtized konzervatív erőfeszítéseinek tanulsága.

A magyarországi politika az utóbbi évek során gyakorlatilag totálisan kétosztatúvá vált. Van egyrészt a kormányzó Fidesz–KDNP pártszövetség, másfelől pedig egy olyan ellenzéki tömb, amely újabban mintha csak eljátszaná a saját sokszínűségét – mondhatjuk, hogy ez a kétosztatúság a lokalista–globalista szembenállás szinte vegytiszta leképeződése?

Egyértelműen. A globalista alapállású, progresszív politikai célokat megfogalmazó baloldal egyre homogénebb Európában és itthon is. Szervezetileg nem az, és szerintem nem is lesz, sőt: a belső küzdelmek élesedni fognak. Amit viszont mondanak, az importált politikai termék. Alkalmazható, választást is lehet nyerni vele, azonban sikeressé nem teheti az országot. Az új törésvonal szétvágta Európában a zöldeket, de leglátványosabban az egykori jobboldali Európai Néppártot hasította ketté. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar jobboldalnak ne lenne szövetségese Európában, sőt, azt jósolom, hogy a három erős ember, azaz Salvini, Morawiecki és Orbán triója egyre bővülni fog. Ahogy – szerintem – a magyar kétosztatúság is egyre meghatározóbbá válik majd.

– szép lassan minden ellenzéki párt beleolvad a globalista és progresszív baloldalba. Hamarosan érvényesülni fog az európai baloldal hatalmi központjainak akarata, azaz létrejön egy magyarországi alapszervezete, a nemzetközi baloldali hálózatnak egy sejtje. Ezzel kell a jövőben a magyar konzervatívoknak megküzdenie. Építkezni kell, illetve megvédeni a többség igazságát. Nem könnyű, de annál nemesebb feladat.