Rejtélyes halált halt a világháborúban az angolbarát Andrássy Klára

Nizalowski Attila írása

Néhány napja emlékeztünk Teleki Pál miniszterelnökre, aki 1941. április 3-án hajnalban főbe lőtte magát, mert lelkiismerete nem viselte el a világháború fejleményeit. Teleki nagy lengyelbarát volt. Akárcsak gróf Andrássy Klára, herceg Odescalchi Károlyné, akinek utolsó nyilvános szereplése Teleki temetésén volt. Aztán kihallgatást kért Horthytól és távozott Magyarországról. Állítólag emigrációba készült, mivel angol kapcsolatai és németellenessége miatt veszélyessé vált Budapesten a helyzete. Nem jutott messze. Április 12-én Raguzában (Dubrovnikban) légi támadás áldozata lett. A lapok megrendülten emlékeztek meg róla mint a világháború egyik első magyar áldozatáról. Mára azonban elfelejtettük, még a lengyel szervezetek is. Úgyhogy írjuk le ismét: Andrássy Kája, annyi szegény, beteg és menekült támogatója életének 43. évében mártírhalált halt idegenben.

Csoda, hogy nyolcvan év alatt egyetlen történésznek sem volt érkezése utánajárni, hogy mi is lehet az igazság. Mielőtt az ellentmondásos, gyanús részletekre rátérnénk, röviden azért be kell mutatni őt. A fiatalon elhunyt Andrássy Tivadar és Zichy Eleonóra legkisebb gyermeke volt. Nagyapja Andrássy Gyula miniszterelnök, nevelő apja ifj. Andrássy Gyula miniszter („Duci bácsi”), nővérei Ilona, Borbála és Katinka. Utóbbi Károlyi Mihályhoz ment feleségül és „vörös grófnőként” híresült el.

Az Andrássy az ország első családja volt, és a lányok e szerint kaptak nevelést. Kája az első világháború idején vált felnőtté, s politikai hajlamához már tizenévesen pártfogást kapott nevelőapjától. Segített a levél- és beszédírásban, tanácskozásokra járt, gyűjtést szervezett betegeknek és a frontkatonák gyerekeinek. A család igen közel állt a reformkor nagyjaihoz. Nem igaz tehát, amit Katinka terjesztett, hogy szigorú anyja konzervatív, katolikus közegből jött a liberális Andrássyk közé. Azt kívánta titkolni ezzel, hogy kiket is árultak el férjével. Dédanyja megözvegyülve Széchenyi István felesége lett. Károlyi Mihály nagyszülei, Zichy Karolina és Károlyi György pedig nemcsak testvéri-sógori, hanem nagyon mély szövetségesi, üzleti és politikai kapcsolatban álltak Batthyány Lajossal és Batthyányné Zichy Antóniával, Odescalchi Ágosttal és Odescalchiné Zichy Annával, valamint Széchenyivel és Wesselényivel. A Zichy-lányok együtt szenvedték meg 1849 után az özvegységet és a tízéves emigrációt, majd hazatelepülve számtalan szociális, patrióta és gazdasági ügyet vittek sikerre. Hogy erről semmit sem olvashatunk, az műveltségünk máig tartó irányítottságát jelzi.

Az első világháború után Kája legitimista politikus lett.

Schlachta Margittal az első nők voltak, akik képviselőválasztáson indultak, bár ő nem szerzett helyet. Kájával kapcsolatban gyakran hangsúlyozzák baloldaliak, hogy falakat döntött, merthogy az arisztokrata nők is elnyomottak voltak a korábbi évszázadokban. Tény, hogy a nők helyzete más volt a nyilvánosságban, mint a férfiaké vagy mint a mostani nőké. Ám régen is magas szintű jogi, igazgatási, művészeti és nyelvi képzést kaptak, mivel fontos szerepük volt a dinasztikus kapcsolatok fenntartásában, az országrésznyi vagyonok igazgatásában, a műveltség és kultúra fejlesztésében.

Kája a második világháború kitörése után angol ügynök lett, a Duna-parti Andrássy-palotában szervezte a politikai erők egymásra találását. Nem az ő hibája, hogy a kommunisták és szocdemek uzsonnázni jártak hozzá. Közben a Lengyel Menekültügyi Bizottság elnökhelyetteseként és munkásaként a legelesettebbekre is figyelemmel volt. A szociáldemokrata Kéthly Anna ezért írta róla a halála után: „emberfölötti bátorsággal végezte vállalt feladatait, mélységes emberséggel és jósággal szolgálta emberi ideáljait. E sötét kor egyik ragyogón tiszta, sugárzó jelensége volt.” 

Életéről, munkásságáról az elmúlt nyolcvan évben alig jelent meg valami. Az ADT adatbázisában a neve 700-szor fordul elő az 1920-1939 közötti években, 1940 és 1959 között már csak 65-ször, majd a következő húsz évben mindössze 8-szor. A kommunista időkben testvérének, Katinkának fontos propagandaszerepe volt, így a család más tagjainak elhallgatták nemcsak az érdemeit, de szinte még a létezésüket is. Tegyük hozzá, hogy ebben Katinka élen járt. Édesanyjáról, testvéreiről lekezelően beszélt, mint akik nem értették meg a kor szavát. Az írásai alapján, Kovács András rendezésében készült 1985-ös „A Vörös grófnő” című film pontosan ilyennek festi le őket. Hogy kerek legyen a kép, meg kell említeni, hogy, Borbála nővérük fiát,

itt pusztult el 1949-ben. Borbála másik fia, a németellenes mozgalomban Kájával együttműködő Pálinkás-Pallavicini Antal pedig az 1956-os megtorlások során szenvedett vértanúságot.

Kája utolsó napjai nem pontosan ismertek. Szándékairól és sorsáról Katinka és „az illegális magyar kommunista mozgalom” emlékírói adnak röviden hírt. Halála körülményeiről pedig több változat kelt szárnyra a kevés számú megemlékezés ellenére is.

Halálának híre az ezer kilométerre lévő Raguzából 1941. május 4-én érkezett Budapestre, a család és a közvélemény tehát három héttel később értesülhetett róla. Ez a telefon, távíró, vasút és autó világában meglepő. Háttérként tudni kell, hogy Jugoszláviát április 6-án érte német, olasz, magyar és bolgár támadás, és a háborúban fontos szerepe volt a légi támadásoknak és a partizánharcoknak, melyek az északi, Magyarország közeli vidékeket érintették. A Magyar Nemzet a következő közleményt hozta elsőként: „Külföldi forrásokból Budapestre érkezett hírek szerint herceg Odescalchiné Andrássy Klára grófnő április 12-én Raguza mellett repülőtámadás alkalmával életét vesztette”.

Május 5-én a 8 Órai Újság bővebb hírt adott, bár a forrásait ő sem nevezte meg. Leírta, hogy Kája gyógykezeltetni érkezett a városba, társaságával azonban a háború kitörése miatt Szarajevó felé vette az irányt, és ekkor érte őket olasz repülőtámadás. Egy bombaszilánktól megsérülve a raguzai kórházban hunyt el,

Tudomásukra jutott ugyanis, hogy elhunyt egy előkelő magyar hölgy, akinek a személyazonossága ismeretlen. Az újság hozzátette még, hogy a család a megszálló olasz hatósághoz fordult, hogy vizsgálat útján erősítsék meg Kája halálhírét. A híradás tele ellentmondással: ha Kája emigrálni akart, miért indult vissza Szarajevóba, a békésebb vidékről a háború által inkább sújtott területek felé? Ha társasággal volt, akik a sérültet visszaszállították a raguzai kórházba, miért volt ismeretlen? Az éppen kitört háborúban, amikor északon városok dőltek romba, az amerikai követnek tényleg nem volt fontosabb, minthogy délen ki lehet az elhunyt titokzatos hölgy?

Andrássy Klára Batthyány Gyula festményén (fotó forrása: Kieselbach)

Ugyanezen a napon jelent meg az Esti Újság, amely olasz hivatalos szervekre hivatkozva azt közli, hogy a repülőtámadás panzióban érte Káját, akit 15-én a helyi temetőben eltemettek. Új a helyszín, a hír különössége mégis az, hogy az olasz hatóságoknak egy nap sem kellett, hogy a családnak megadják a kért felvilágosítást. Miért nem teljesítették ezt korábban önként?

És hogy lehet, hogy az elhunytat eltemették, meg sem próbálva hazajuttatni Magyarországra a testét?

Május 6-án a Magyar Nemzet állt elő azzal a máig igaznak mondott, de meglehetősen életszerűtlen koncepcióval, hogy egyetlen támadás egyetlen bombája oltotta ki csak az ő életét: „a Balkán aránylag Iegkevésbé megpróbált szögletében érte az egyetlen raguzai bombatámadás”.  

Az ugyancsak május 6-i keltezésű Nemzeti Újság az előbbieknek viszont ellentmondó hírekkel szolgált. Szerinte a társaságban jelen volt egy lengyel tábornok, aki elsőként üzente meg a hírt Budapestre. Méghozzá a lengyel származású Szapáry Erzsébet grófnőnek, aki a barátnője és „főnöke” volt Kájának a Magyar-Lengyel Szövetség pártelnökeként. Az első kérdés ezzel kapcsolatban, hogy ha a lengyelnek volt lehetősége Pestre üzenni, akkor másnak miért nem? S Szapáry mért nem értesítette a családot, vagy a család miért tett úgy, mintha ők is május 4-én, a lapokból értesültek volna a szerencsétlenségről?

Ugorva az időben, a szerencsétlenség leírásában a legmeglepőbb fordulatot minden bizonnyal Kéthly Anna újságja, az 1946. június 15-én megjelent Szivárvány nyújtja: „1941 áprilisában elindult, hogy kapcsolatot teremtsen a magyar baloldal és az angol vezető körök között. Eljutott a jugoszláv tengerig, ahonnan egy tengeralattjáróval kellett volna Angliába mennie. És az utolsó pillanatban – Dubrovnikban – egy ostoba bomba megölte.” Kéthly tehát megírja, hogy nem gyógykezelésre érkezett és nem emigrációba készült a németektől való félelmében,

2008-ban Kája egyetlen életrajzírója, Tóth Vásárhelyi Éva az utolsó napokat Károlyi Mihály és felesége, Katinka írásai alapján próbálta megrajzolni. Két körülményre kell felhívni a figyelmet, mielőtt idéznénk. Trianon után a család hosszú évekig nem állt szóba az emigrációban élő, gyakran nélkülöző Károlyi házaspárral: akkor igyekeztek közeledni hozzájuk, amikor tudomásukra jutott, hogy Katinka tüdőbeteg. Továbbá: Károlyit mindig is úgy állította be a propagandisztikus kommunista történetírás, mintha államférfi lenne, ám életében valójában csak néhány hónapot dolgozott hivatalszerűen. 

Így ír Tóth Vásárhelyi Éva: „Károlyi Mihálynéhoz szeretett volna eljutni Amerikába [...] vízumkérelmét [...] elutasították. Ekkor a »rózsaszín hercegnő« kihallgatást kért Horthytól. Elmondta [...] nem képes nácik között élni. Horthy udvarias volt, [...] biztosította a kiutazási lehetőséget Kájának, aki szerette volna, hogy Pálóczi-Horváth is megkaphassa az engedélyt [...] egy eltévedt bomba – 1941. április 12-én – kioltotta Andrássy Klára életét, aki ekkor éppen a postahivatal épületéből lépett ki, ahonnan értesítette családját szerencsés megérkezéséről. Katinka szerint »Halála után útitársa ajánlóleveleket talált nála: a budapesti brit követ ajánlotta Káját jelentős londoni vezető emberek figyelmébe, megemlítvén, hogy fontos munkát végzett a szövetségesek érdekében (például szabotázscselekményeket szervezett lengyelországi német vasúti és egyéb szállítmányok ellen). A tengerészeti attasé úgy megrémült, hogy ott a helyszínen elégette a leveleket.«” 

A történetet nyilván olyan valaki találta ki, aki sem a jogi, sem a történelmi hátteret nem ismerte, és egyébként sem rendelkezett túl nagy gyakorlati tapasztalatokkal a hivatali életben.

Kizárt, hogy egy búval bélelt kékharisnya utazási ügyeivel foglalkozhatott volna. Aztán: a vízum beutazási engedély, amit nem a küldő, hanem a fogadó ország állít ki, a kiutazáshoz viszont útlevél kell. Horthy ezért semmilyen segítséget sem adhatott vízumügyben, mivel magyar kormányzó volt. A kivándorlásról szóló törvény szerint elvileg bárki szabadon távozhatott az országból, korlátozások a katonákra és a börtönben lévőkre voltak. A szabályozás liberalizmusára jellemző, hogy még bizonyos kiskorúak is mindenféle feltétel, engedély nélkül távozhattak. Horthy tehát ebben sem segíthetett neki, de nem is volt rá szüksége a jogszabály rendelkezései miatt. 

Sokkal inkább a budapesti angol diplomaták támogatása kellett Kájának, akikkel viszont jó kapcsolata volt, hiszen azok a házában érintkeztek magyar politikai körökkel. Viszont így ajánlólevél végképp nem kellett, mert a követi jelentésekből mindent tudhattak róla Londonban.

Azon már meg sem lehet lepődni, hogy a Katinkáék által sugallt történetben a halál új színhelyen, egy postán következett be, épp családi táviratozáskor. Azon viszont igen, hogy angol attasék mennek kivizsgálni a körülményeit, s nem a hazai jugoszláv vagy a megszálló olasz hatóság. Sőt arra is vindikál jogot magának az angol diplomata, hogy átvizsgálja, majd ijedtében megsemmisítse az elhunyt tulajdonát. Pálóczi-Horváth György egyébként angol ügynök volt, ő Kairóba ment tovább (nem Szarajevó felé vissza!), és hamarosan az angol Special Operations Executive szolgálatába állt, majd 1943-ban részt vett a Kállay-féle kiugrási kísérlet előkészítésén.

A fentiek után felvethető, hogy Teleki és Horthy, akik nem akarták a jugoszláv háborút és kétségbeesetten kerestek kapcsolatot angolszászokkal, talán fel akarták használni Kája kiváló összeköttetéseit is. Vajon nem azért utazott, hogy Horthy megbízásából elérje, Magyarországnak ne kelljen Hitler oldalán a háborúba lépnie?

s talán megölték, hogy ne tudjon eljutni az iratokkal Londonba.

De mindez csak egy elmélet, feltételezés. Kája dolgos élete miatt megérdemelné, hogy hozzáértő történészek végre megvizsgálják az esetét. De mi is megérdemelnénk. A kommunista propaganda alapján még most is sokan hiszik, hogy az arisztokrácia megérdemelte a sorsát és a történelem süllyesztőjében a helye az emléküknek. A születési előjog tényleg sok tehetséget nem engedett korábban érvényesülni. Ám ettől függetlenül számtalan arisztokrata élte le dolgosan az életét, s járult hozzá kultúránk, országunk gyarapításához. Amikor emléküket sutba dobjuk, tulajdonképp saját gyökereinket tagadjuk meg.