„Mindkét oldal felült egy művészeti provokációnak” – a ledöntött „BLM-szobor” vevője a Mandinernek

Emlékezetes, Ferencvárosban a Baranyi Krisztina polgármester által vezetett ellenzéki képviselőtestület felállíttatott egy ideiglenes műalkotást, amely utóbb „BLM-szobor” néven híresült el. Ezt némi huzavona után – előbb a Mi Hazánk politikusai farostlemezekkel körbekerítették, hogy eltakarják, mások létrát állatottak oda, hogy meg lehessen nézni, mások viszont fehér festékkel leöntötték –,  hajnalban radikális jobboldaliak ledöntötték és összetörték. A maradványokat aztán egy ismert, szombathelyi illetőségű galerista, műkincskereskedő vette meg: Pados Gábor.

***

Legutóbb azzal került be a sajtóba, hogy megvásárolta a „BLM-szobor” néven elhíresült alkotást – azt, amit Ferencvárosban állítottak ki, aztán döntöttek le radikálisok. Miért döntött úgy, hogy megvásárolja?

Beszéltünk róla az alkotóval, Szalay Péterrel, hogy megveszem, ahogy más munkáit is megvettem már.  Természetesen vállalom őt akkor is, ha viták össztűzébe kerül –  tizenhárom éve foglalkozom a művészetével, és mellette állok akkor is, ha ez értetlenséggel vagy negatív következményekkel jár.

Negatív következményekkel? 

A média nagyon érdekesen kezelte az ügyet. Egy Hír TV-s műsorban olyan szombathelyi galeristaként jelentem meg, aki „DK-s művészektől vásárol”, az RTL riportjában meg, amikor foglalkoztak az üggyel, meg se nevezték az alkotót.

Ön szerint mi a mű üzenete?

Ha a cím felől fogunk neki a szobor értelmezésének, biztosan többet tudunk meg az alkotásról, mint ha egy zárt politikai- vagy médiatérben értelmezzük azt. Mert nem is lesz más belőle, mint ami lett is: düh és értetlenség.

Tehát?

Letérdeltetni egy szabadság-szobrot biztos, hogy a BLM melletti kiállás?

Mindenki az láthat bele, amit csak akar, és az alkotó pontosan ezt akarta elérni. Szalay belekalkulálja alkotásai fogadtatását is a mű kontextusába, így szobor és sztori együtt érik el azt, amit a mű „történetének” nevezhetünk. Szóval, visszatérve: ezért veszem meg. Mert egy szuper mű és a gyűjteményemben a helye.

S nem csak azért, mert ledöntötték, hanem azért is, mert emblematikus, ahogy a politika ki szerette volna sajátítani magának a mű értelmezését.

Melyik oldalról?

Mindkét oldalról. Mindenki a saját ideológiája mentén. Pedig ez egy képzőművészeti alkotás, s a botrány is csak akkor tört ki, amikor kikerült köztérre. Tény, hogy ha egy ellenzéki kerületben egy ilyen sokféle értelmezéssel operáló szobor egyszer csak a térre kerül, nehezen lehet majd elvitatni vagy letagadni azt, hogy a kerület ezzel a gesztussal valóban politizált. Akik ellenezték, azok is a szokásos frázisokkal jöttek: BLM, a térdelő Szabadságszobor, a szivárvány mint LMBTQ-szimbólum…

E logika mentén a szivárvány is kisajátított szimbólum.

Igen, és Péter okos művész, ráadásul mindig van egy nemcsak provokatív, de akár „társadalminak” is nevezhető célja, és tudja, hogy így is értelmezik majd – ahogy a térdepeltetést is. S ha valaki ismeri Szalay művészetét, az tudja, hogy nem egydimenziós, könnyen kiismerhető alkotó. Nem ma kezdte a művészettel való provokálást:

Vajon azt szélsőbalosok rombolták volna le?

Nem hiszem. Horthy szobrát is leöntötték vörös festékkel, de azért nem rombolták le, és a hegyvidéki turul-emlékműhöz se nyúltak hozzá ilyen szándékkal. Hangsúlyozom: ledönteni egy szobrot – bármilyen szobrot – nagyon nem jó dolog.

Ezt a hagyományt éppen az amerikai szélsőbaloldali mozgalmak, például a BLM élesztette fel, van egy kis pikantériája, hogy itt fordult a kocka.

Már önmagában az, hogy BLM és szobor, fából vaskarika, és tele van fekete humorral, hiszen ha valami vörös posztó a BLM-mozgalom szemében, az éppen a „köztéri szobor” fogalma. Ezt az értelmezést Péter szintén beépítette ebbe az objektbe.

Ő azt is mondta, hogy egy napig se várta, hogy fennmarad –

Gondolkodni, tűnődni, kritizálni kell, mert az jó, de a felajzott érzelmeknek, elvakult rongálásának és utcai csetepatéknak nincs helye, ahogy persze ezek kriminalizálása sem lehet közös érdek. Péter pont ezért direkt csak negyvenezer forintos kárt állapított meg, hogy a szobordöntés véletlenül se számítson majd bűncselekménynek. Nem akarta, hogy valakit komolyabban megbüntessenek csak azért, mert nem értette meg a szobor mindkét oldalnak szóló üzenetét.

Ez nekem mégis azt sugallja: tudta, várta, belement.

A művész tudja, várja, belemegy, főleg az, aki ilyenfajta társadalmi szobrászattal foglalkozik. Marcel Duchamptól Joseph Beuys-ig a modern művészet legnagyobb képviselői mindannyian teljes történetben, neadjisten provokációban, de mindenképpen kölcsön- és visszahatásban gondolkodtak. Igen, Szalay Péter lehet hogy tudta-várta, ahogy ön fogalmazott, de ez azt is bizonyítja, hogy a közállapotaink nem túl fényesek. Persze azokkal sem értek egyet, akik szerint éppen emiatt nem érdemes provokálni, mert úgyis tudjuk, mi lesz: majd ledöntik a szobrot.

Rongálni nem szép dolog, de hol a határ e kérdésben? Itthon például a Margit híd keresztjét szokás letörni, de például Franciaországban II. János Pál pápa szobrát távolíttatta el maga az állam.

Képzeljük el, mi lenne, ha meghagytuk volna az elmúlt kétszáz év köztéri szobrait? Gömbös Gyuláét meg a rengeteg kommunista szobrot, amit elvittek, ha jó volt, ha rossz. Én gyűlölöm a kommunizmust minden zsigeremmel, de mennyivel hatásosabb lenne megmutatni a lányomnak, hogy nézd, ennél a szobornál kergette apát a rendőr! Ha ennyire elfelejtjük a sérelmeket, újabbak következnek.

Ha már kommunizmus: korábbi interjúi alapján elég privilegizált helyzetben volt. Szombathelyi elit család, ön „benyomva” egy jó gimnáziumba, válogatott művész barátok – a többség alighanem máshogy élte meg ezeket az éveket.

Gyerekként nem éreztem magam privilegizáltnak. Apám ugyan vállalati felsővezető volt, de ezt sosem használta ki, végtelenül jámbor ember volt, legfeljebb a neki tulajdonított hatalom miatt lehetett kis hátszelem. A szüleim nagyon máshonnan érkeztek: apám szegény asztalosmester legidősebb, kitanított fia, aki, mint a vezetők általában, belépett a pártba; anyám jómódú paraszt családból való, ő meg a templomba vitt minket. A magyar családok zöme brutális, kibeszéletlen terheket hordoz a huszadik századból: világháborúk, Trianon, a holokauszt és a kommunizmus traumáit.

A nyilvános terekről éppen ezeket takarították el, zömmel.

A mindenkori hatalom keresi és cseréli a szimbólumokat, ez érthető. A köztérre helyezés is ezért vált ki nagyon erős reakciókat, mert a szobor ellenzői úgy tekintenek a kihelyezett alkotásra, mintha az valami fertőző betegséget hordozna.

Vagy valamiféle nem kívánt eszmerendszer uralmának jelképeként, én legalábbis minden szobordöntésnél ezt látom.

Igen.

Információnk szerint Baranyi Krisztina, polgármester még egyszer szerette volna felálllítani a szobor egy másik példányát. Még egyszer megrendelte volna?

A szobrokból általában több példány készül, úgynevezett edíciók, itt is ez történt, és erről elképzelhető, hogy a polgármester is tudott. Arról, hogy esetleg megrendelt volna még egy példányt az összetört szobor helyére, arról kérdezzék meg a művészt. Amúgy sajnos a szobrot nem tudta megvédeni az önkormányzat. 

Vagy nem akarta?

Lehet, nem tudom. Kérdés, jó lett volna-e nekik; lehet, hogy a rendőrök is ezért nem léptek közbe, nehogy megsérüljön valaki. Ha rendőrkordon került volna köré…

…az is nagyon erős kép lett volna: egy vérző fejjel előállított szoborellenes tüntető. Gazdát cserélt volna az áldozati póz, ami eddig a ledöntött szobor miatt annak pártolóié volt.

Aki festékkel öntötte le a szobrot, azt azért elkapták, a rongálókat nem, talán ezért. Ennél visszásabb volt, hogy az M5 műsorába nem csak Pétert hívták be, hanem utána az egyik rongálót is, nyilatkozni.

Az ő véleménye miért ne hangozhatna el?

Nem tudom elfogadni, hogy egyenrangú identitásként jelenhetett meg az alkotó és a rongáló. Bármilyen kritikát, ellenvéleményt el tudok fogadni, de az agresszivitást nem.

Pedig muszáj lenne megegyezni bizonyos kulturális alapokban, mert különben ez egy végtelen harc lesz, s nemcsak a köztéri szobrok apropóján.

A provokáció mennyiben segíti a konszenzuskeresést?

Egy művészeti provokációról beszélünk. Ahogy mindezt a politika használta, az már nem a művész ügye, nem az ő felelőssége, a következmények inkább a társadalomról szólnak.

A mű és ezzel a művész belépett a politikai mezőbe, a műalkotás, kvázi politikai koncepció és célok mentén kiállítva köztérre. A politika bekebelezte.

Meg a média. Nem tudhatom, mi volt a IX. kerület kultúrpolitikai célja vele, de ez egy szabályos pályázat volt, tekintélyes zsűrivel; ha a XII. kerületben az ottani önkormányzat hirdetne hasonlót, arról sem feltételezném rögtön, hogy direkt politikai célokat szolgál. 

A frissen felállított szobor (fotó: Földházi Árpád, Mandiner)

A járvány miatt a fél életünk online zajlik, meg ott van rengeteg platform, ahol művészek megmutathatják magukat. Lesznek húsz év múlva galériák?

A jó galériákra hosszú ideig szükség lesz, a rosszakra meg szerintem nem. Jelenleg viszont több szerepünk is van: a nemzetközi vásárokra visszük művészeinket, amelyek fontos állomások lehetnek a nemzetközi karrierjükben.  Közvetítünk is:

és lehetőséget ad arra, hogy megismerjék egymást, akár személyesen is. 

Ha jól tudom, úgy lett gyűjtő, hogy tartozások fejében fogadott el alkotásokat.

Igen, a barátaimtól. Tizennyolc évesen újságkihordás mellett – miután eldöntöttem, hogy nem kérek többé pénzt a szüleimtől –kezdtem el seftelni mindennel, édességgel, valutával, miegymással. Egyébként fura módon ez elég menő dolog volt akkor, nem csak azért, mert illegális volt, hanem mert lázadásszámba ment megkérdőjelezni a szocialista gazdaság alaptéziseit.  A művész barátaim viszont gyakran küzdöttek pénzzavarral, én így tudtam segíteni nekik. 

Egy 2013-as interjúban arról beszélt, se nem jobb-, se nem baloldali.

Így van ez most is. Korábban úgy voltam ezzel, ha lőnek szemből, inkább balra ugrok. Ma már nem mondanám ezt, viszont elkeserít, ami oldalaktól függetlenül történik ebben az országban.

Arról is beszélt, a rendszerváltás után tíz-húsz ember határozta meg a kánont. Mi a helyzet most? Mennyire lehetett és mennyire lehet most kiénekelni belőle?

Akkor veszélyesebbnek tűnt kiénekelni, mint most. Nem szokásom egyébként ilyen témákban nagyon megnyilvánulni – persze tudom, van olyan is, aki politikai nyilatkozatokkal hívja fel magára a figyelmet, s ezzel sincs semmi baj –, én világnézettől függetlenül szeretnék jó művészekkel dolgozni.

A Liget-projekt támogatása is efféle kiéneklésnek tűnik. 

Meggyőződésem, hogy a régi Magyar Nemzeti Galéria a XXI. században már nem fogja tudni betölteni a funkcióját. Ha megépül az új MNG, a Városligetben jó helyre kerül, sokan látogatják majd, szerintem ez a legfontosabb, hiszen edukációs célja is van.

De ha már kiéneklés: akkor is kritizáltak, amikor a Magyar Nemzeti Bank Bak Imre képeket vásárolt a galériámtól. Támadtak ahelyett, hogy örültek volna annak, hogy végre egy kicsit helyén kezelik Bak Imre művészetét, aki több, mint fél évszázada fontos, megkerülhetetlen alakja a kortárs magyar képzőművészetnek.

Hogy értékeli a kortárs művészet jelenlegi helyzetét hazánkban, mondjuk a húsz évvel ezelőttihez képest?

Nagyon megváltozott az intézményrendszer, főleg az MMA és a Műcsarnok fúziójával. A múzeumok meg folyamatosan pénztelenséggel küzdenek. De vannak pozitív dolgok is, mára megszűnőben van az a kommunizmusból örökölt szemlélet, hogy mindent az államnak kell eltartania, ami nagymértékű ellustulást okozott az egész művészeti rendszerben. Megerősödött a kereskedelmi galériás rendszer, közben az acb-t is úgy újítottuk fel tíz évvel ezelőtt, hogy intézményi szerepeket is felvállalhassunk: ott a ResearchLab-ünk, a könyvkiadások és a hagyatékok gondozása, amelyek alapvetően nem kereskedelmi galériás feladatok. Aztán elindítottuk a Bookmarks kiállítássorozatot a Kisterem és a Vintage galériákkal, s ezzel nagyon komoly nemzetközi sikereket értünk el. Állami támogatást is kaptunk erre a Külügyminisztériumtól több ízben is. Korábban el sem tudtuk volna képzelni, hogy

amit később Londonban és New York-ban is kiállítottunk az Elizabeth Dee Gallery-ben.

Egyébként kire a legbüszkébb?

Sokakra, most például Agnes Denesre. Ő galériám magyar származású amerikai művésze, és épp tegnap a londoni TATE Britain tetejére tették ki egy zászlaját – tudom, ez sokkal kevesebb emberhez jut el, mint a Prizma, ahogy azt sem verik nagydobra, hogy Ladik Katalint az Art Basel Miami Beachen igazi sztárként kezelték. Olyan nemzetközi sikerekre éhes az egész magyar kortárs művészeti közélet, amikre a következő generációk is építhetnének végre.

én most is azért dolgozom, hogy ez a pillanat és lehetőség ne vesszen el a vírus miatt a magyar kortárs képzőművészet számára. 

Címlapfotó: Ficsor Márton, Mandiner