Mihez kezd a fegyvertartás jogával Amerika?

Amerika és fegyvertartás: kevés olyan fogalom van, ami ennyire összekapcsolódott az Egyesült Államok történetével és mindenkori társadalmi valóságával. A fegyvertartás témája soha nem került le teljesen az amerikai viták napirendjéről – most pedig, a bideni demokrata vezetés berendezkedésével újra fokozódik a helyzet.

A történet persze messzire nyúlik vissza. A fegyvertartás azon kevés, az amerikai alkotmány által védett jogok egyike, amelyeknek több mint ezeréves múltjuk van – hangsúlyozza a fegyverpárti tábor egyik szószólója, David T. Hardy, rámutatva: a germán törzseknél is minden szabad embernek joga és kötelessége volt, hogy fegyvert tartson, a rabszolgák felszabadítási rítusa során fegyvert adományoztak nekik. Ez a hagyomány Angliában élt tovább: 1181-ben II. Henrik – állandó hadsereg hiányában, a királyság védelmét biztosítandó – arról rendelkezett, hogy minden 15 és 40 év közötti szabad férfinak vagyoni helyzetének megfelelő típusú fegyverrel kell felszerelkeznie, azt pedig, hogy ez megtörtént-e, évente kétszer a király hivatalnokai ellenőrizték. III. Henrik 60 évig tolta fel a korhatárt, és a jobbágyokra is kiterjesztette a rendelkezést. (Igaz, már korán megjelentek a fegyverhasználatot korlátozó törvények is: 1279-ben a királyi bíróságokra látogatóknak megtiltották a fegyverviselést, 1328-tól már a vásárokon és egyéb köztereken sem szabadott felfegyverzetten megjelenni.)

Franciaországban már a 16. századtól szigorú keretek közé szorították a fegyvergyártást- és eladást,

Ez csak a cromwelli közjátékot lezáró II. Károly színre lépésével változott meg, aki engedélyezte a királyság rendjére veszélyes személyek lefegyverzését, 1671-ben pedig megtagadta a parasztoktól a fegyvertartás jogát. Az 1688-as dicsőséges forradalom után elfogadott Bill of Rights viszont (a lakosság körülbelül 1 százalékát kitevő katolikusok kivételével) mindenki számára biztosította azt, hogy fegyvereket tartson, és elítélte az állandó, központi hadseregek túlkapásait. A fegyverkultúra az amerikai gyarmatokra is átöröklődött: egy 1643-as connecticuti törvény előírta, hogy az indiánok esetleges támadásaira való tekintettel „minden háztartásból legalább egy felnőtt férfi hozzon magával fegyvert a templomba és más közösségi eseményekre”, Virginiában pedig a kormányzat szolgáltatott fegyvereket azon polgárok számára, akiknek nem volt elég pénzük azokat beszerezni.

Forradalmi milícia az amerikai függetlenségi háborúban

Az igazságtalan és elnyomó brit uralom ellen fellázadó és milíciákba tömörülő, a gyarmatok függetlenségét kivívó polgárok eszménye aztán az Egyesült Államok egyik alapító mítosza lett – ebből a tapasztalatból érthetjük meg a fegyvertartás máig ható kultuszát is. Az, hogy létrejöjjön-e egy állandó amerikai hadsereg, az alkotmányozás során az erős központi hatalom megteremtését szorgalmazó föderalisták és a zsarnokság visszatérésétől tartó ellenfeleik küzdelmének kitüntetett kérdése volt. „A külföldi veszélyek elleni védekezés eszközei mindig is a zsarnokság eszközei voltak belföldön” – jelentette ki a föderalista James Madison, aki ugyanakkor belátta egy (korlátozott méretű) központi katonai erő megteremtésének előnyeit. Ennek az ambivalenciának a gyümölcse lett az 1791-ben elfogadott, híres-hírhedt Második Alkotmánymódosítás, amely kimondja:

Látjuk tehát, hogy a fegyvertartáshoz való jog szorosan összefonódik a harcra hívható, fegyverrel rendelkező polgárok milíciájának szükségességével, amely védelmet volt hivatott biztosítani az állandó hadsereg jelentette veszéllyel szemben. Ez a megfogalmazás adott alapot a „közösségi jogra” és az „egyéni jogra” kilyukadó értelmezések harcának, ami máig meghatározza a fegyvervitát.

A fegyvertartás ügyében a huszadik században periodikusan heves viták lángoltak fel. A korlátozást első nagyobb hullámát a szesztilalom alatt elburjánzott bűnözés és az 1929-es chicagói Valentin-napi mészárlás sokkja indította el: Franklin D. Roosevelt a harmincas évek közepén a kézifegyverek kötelező regisztrációját írta volna elő, végül azonban csak a gépfegyverek és egyes más fegyvertípusok gyártására kivetett adót vívta ki.

ezután például nem lehetett postai úton fegyvereket rendelni. 1993-ban fogadták el az ún. Brady-törvényt, amelyet az 1981-es Reagan-merényletben életveszélyesen megsérült és tartósan megnyomorodott sajtófőnökről, James Bradyről neveztek el. A törvény a kézifegyverek vásárlása esetén ötnapos várakozási időt írt elő, amely alatt megvizsgálják, a vevőknek van-e priusza, szenvednek-e mentális problémáktól.

1994-ben szövetségi szinten tiltottak be egyes gépkarabélyokat, a tilalom azonban – az NRA (National Rifle Association, Nemzeti Szövetség) erős lobbitevékenységének köszönhetően – csak tíz évig volt érvényben.

Ez az 1871-ben alapított szervezet jó száz évig nem volt több egyfajta országos lövészegyletnél, amely többször kiállt a fegyvertartást korlátozni kívánó kezdeményezések mellett, hogy aztán agresszívan fegyverpárti és kampányadományaik folytán hatalmas befolyással bíró lobbiszervezet váljon belőle, nagy szerepet játszva abban, hogy

Reagan fegyvert ránt

Gyilkos utánzási hajlam

A fegyvertartási vita legújabb, máig tartó fejezetét a tizenhárom áldozatot követelő, 1999-es Columbine-mészárlás nyitotta meg. Az évkönyvfotóikról szelíden mosolygó Eric Harris és Dylan Klebold borzalmas akciója volt az, ami igazán megismertette az amerikaiakkal a kiközösítésből, mentális problémákból, hangtalan kétségbeesésből, általános céltalanságból formálódó, újszerű Gonoszt, ami bárhol és bármikor lecsaphat. Harris és Klebold a médiának köszönhetően amerikai horrorikonokká váltak, és megannyi elveszett fiatalt inspiráltak szörnyű tettekre. 2007-ben a Virginia Tech egyetemen Seung-Hui Cho 32 embert mészárolt le, 2012-ben Adam Lanza a Sandy Hook-iskolában húsz elsőst és négy felnőttet ölt meg, 2018-ban Nikolas Cruz egy floridai gimnáziumban tizenhét embert lőtt le – és ez csak töredéke a hasonló eseteknek.

Persze nem csak az iskolákat és az egyetemeket dúlta fel a fegyveres erőszak: templomok (Charleston, Sutherland Springs), zsinagóga (Pittsburgh), katonai bázis (Fort Hood), mozi (Aurora), melegbár (Orlando) vagy karácsonyi ünnepség (San Bernardino) is került az elkövetők célpontjába. A vérfürdők között vannak rasszista gyűlöletbűncselekmények és iszlamista terrortámadások, egyes esetekben – így például Stephen Paddockéban, aki a Las Vegas-i countryfesztivál nézőit célba véve a valaha volt leghalálosabb amerikai tömeggyilkosságot követte el – viszont az indítékok máig homályosak.

Úgy tűnhet, hogy egyre gyakoribbá válnak az efféle tömeggyilkosságok, amit egyes kutatások alá is támasztanak, mások viszont azt emelik ki, hogy nincs általánosan elfogadott meghatározása annak, a fegyveres erőszak mely eseteit sorolják a tömeggyilkosságok közé, így nehéz biztosat mondani e téren.

– és nemcsak azért, mert 2004 óta ismét legálisan szerezhetnek be gépkarabélyokat az elkövetők. A tömeggyilkosok általában nem hirtelen felindulásból mészárolnak, gondosan megtervezik a lövöldözés körülményeit, amire az internet minden eddiginél kiválóbb lehetőséget nyújt. A FBI 2014-es jelentése szerint éppen az utánzási faktor (továbbra is Columbine a gyilkosok legfőbb mintája) és a szenzációhajhász média által garantált hírnév magyarázhatják az eldurvuló lövöldözéseket. Az elkövetők arcképei címlapokra kerülnek, cikkek százaiban elemezgetik az általuk közzétett kiáltványokat és baljóslatú kommenteket.

A Columbine-mészárlás

A hozzáértők szerint fontos lenne, hogy a sajtó megválogassa, milyen szavakkal hivatkozik a gyilkosokra, kerüljék a nevük és fényképük közlését, és ne fókuszáljanak a halottak számára, hiszen az ámokfutók egymással versenyeznek, úgy gondolják, hogy egy rekordszámú halálos áldozatot követelő öldöklés örökre bevésheti a nevüket a köztudatba. (Csak futólag jegyezzük meg: a mainstream média beszámolóiban az elmúlt években azért látható az a trend, hogy a fehérek által elkövetett és a „fehér felsőbbrendűségi” narratívába beilleszthető mészárlásoknál jóval nagyobb teret engednek a gyilkos bemutatásának, mint a színesbőrű elkövetők – így például az idén márciusban a coloradói Boulderben tíz embert megölő Ahmad Al Aliwi Al-Issa – esetében…)

A 2012-es Sandy Hook-i tragédia után került a Kongresszus elé az – a szélesebb támogatás reményében – erősen felvizezett törvényjavaslat, ami kiterjesztette volna a fegyvervásárlók ellenőrzését, és betiltott volna egyes félautomata fegyvereket. A republikánus szenátorok ellenállásán elbukott a dolog, de nemmel szavazott négy, fegyverpárti államokat képviselő demokrata is, akikre az NRA helyezett nyomást. A szervezet azt harsogta, hogy a szigorúbb ellenőrzés lett volna az első lépés a fegyverek kötelező, szövetségi szintű regisztrációja felé – Barack Obama ezt szimpla hazugságnak minősítette. Hiába azonban az erős szavak:

De mit mondanak a statisztikák: vajon az amerikai fegyverkultúra tényleg felelőssé tehető az erőszak elharapózásáért? „A mentális betegség és a gyűlölet húzza meg a ravaszt, nem maga a fegyver” – jelentette ki korábban Trump, ám a helyzet ennél azért bonyolultabb. Statisztikát persze mindenre és mindennek ellenkezőjére is találunk, de érdemes figyelembe venni a Columbia Egyetem kutatóinak vizsgálatát, akik az ötven államot egy 0 (teljesen korlátozó) és 100 (teljesen megengedő) közötti skálán értékelték, majd összesítették a 1998 és 2015 között az egyes államokban történt tömeggyilkosságokat. Tanulmányuk szerint a szabályozás minden tízpontos lazulásával 11,5 százalékkal növekedett az elkövetett lövöldözések száma.

A tömeggyilkosság „konzervatív” definícióját (négy vagy több halott) használó Washington Post számítása szerint 1980 óta 167 mészárlás történt, 1287 halálos áldozattal. Megállapítható, hogy az esetek többségében legálisan beszerzett fegyverekkel rendeztek vérfürdőt az ámokfutók. Vegyük a 2019-ben néhány nap különbséggel lecsapó daytoni és El Pasó-i mészáros esetét: mindketten törvényesen tettek szert félautomata fegyverükre. Előbbi – szintén törvényesen – úgy alakította át azt, hogy az egy rövidcsövű AR-típusú karabély módjára funkcionált. Ugyancsak legálisan vásárolta meg azt a száz lőszert befogadó dobtárat, amelynek segítségével harminc másodperc alatt kilenc embert ölt meg, huszonhét másikat pedig megsebesített. A tömeggyilkoságok során használt nagykapacitású tárakat egyébként kifejezetten harci használatra fejlesztették ki, mégis csupán kilenc államban tiltják őket. Egyes szakértők úgy vélik, nem is annyira a katonai jellegű fegyvereknek, hanem ezeknek a lőszertáraknak a tiltása lenne a célszerű.

nem csupán az olyan demokrata erősségekben, mint Kalifornia vagy az északkeleti államok, de a jobboldali Nebraskában, Kansasban, Utahban és Louisianában is. A keményebb törvények azonban könnyen kicselezhetők, hiszen egy céltudatos gyilkos könnyen beszerezheti fegyvereit egy-egy liberálisabb szabályozással bíró szomszédos államban is. Az ügy tehát szövetségi szintű rendezést igényelne. 2019 véres nyarán úgy tűnt, megérett a helyzet arra, hogy a fegyverpártiságukat unos-untalan proklamáló republikánus politikusok is belássák, valamit tenni kell. Donald Trump is kiállt a hatékonyabb biztonsági ellenőrzések, illetve a (már 17 államban és a fővárosban érvényben lévő) ún. vörös zászló (red flag)-törvények mellett, amelyek biztosítanák, hogy a veszélyesnek ítélt személyektől a bíróság elkobozhassa a fegyvereket. Trump azt jósolta, hogy idővel az NRA is elfogadóbb álláspontra fog jutni – a szervezet vezetői viszont nem mutatta jelét túl nagy lelkesedésnek. A korlátozási lendület hamar elhalt, a felpörgő impeachment-eljárás elvonta a figyelmet a témáról, és a Trump-elnökség végéig nem fogadtak el új fegyvertartási szabályozást.

Biden harcba szállna

Miután a 2020-as választások nyomán a Kongresszus mindkét házában többségbe kerültek a demokraták, ismét előtérbe került a fegyverügy. Idén márciusban a képviselőház elfogadta azt a törvénytervezetet, amely

vagyis annak vizsgálatát, a vásárló jogosult-e fegyverbirtoklásra. A képviselőházi republikánusok túlnyomó többsége nemmel szavazott, mondván, a törvény egyet se akadályozott volna meg az elmúlt évek mészárlásai közül – amiben valószínűleg nem is tévednek.

Joe Biden (aki – mint hosszú politikai pályafutása során oly sok ügyben – valaha e kérdésben is viszonylag „jobbos” álláspontot foglalt el, hogy aztán egyre korlátozáspártibb nézeteket tegyen magáévá) sürgeti a szabályozás elfogadását, erre viszont kevés az esély: hiába Kamala Harris szavazatával a szenátusi baloldali többség, tíz republikánus szenátort is meg kellene győzni, hogy egyáltalán szavazzanak a törvényről. Ennek híján a jobboldal obstrukcióval (filibuster) akadályozhatja meg a határozathozatalt. Egyre többen hangoztatják a demokratáknál, hogy meg kellene szüntetni a filibuster intézményét, mivel az a progresszív szemléletű strukturális reformok kerékkötője, nem csupán a fegyvertartás területén (nota bene: Trump is az obstrukció felszámolása mellett kardoskodott, amikor a demokraták a filibusterrel tettek neki keresztbe).

Ez viszont olyan messzeható következményekkel járna, hogy a mérsékelt baloldal – így maga Biden is – ódzkodik a lépéstől. A demokraták így leginkább abban reménykedhetnek, hogy a republikánus oldalon csökken az idén csődöt jelentett NRA befolyása.

– ám ezek inkább szimbolikus gesztusok, komoly változást a Kongresszus eszközölhet.

A hiszterizált fegyvervita nehézzé teszi, hogy józan megállapításokat tegyünk fegyverügyben, mégis fontos leszögezni néhány dolgot. Önmagában a szigorítás nem oldhatja meg a tömeggyilkosok – komplex pszichológiai, társadalmi, kulturális okokra visszavezethető – problémáját, viszont azt sem érdemes tagadni, hogy néhány jól megfontolt intézkedés fékezheti a fegyveres erőszakot. A közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak többsége pártol valamilyen mértékű szigorítást, éppen ezért kijelenthetjük: a Grand Old Partyban uralkodó, olykor szélsőséges fegyverpártiság mögött nem annyira a választói akarat, mint az NRA kétes lobbitevékenysége rejtezik.

Abban reménykedni viszont, hogy európai típusú fegyverszabályozást lehet bevezetni az Egyesült Államokban, teljesen hiábavaló: ellentmondanak ennek a történelmi hagyományok, az autonómiájára kényesen vigyázó állampolgár értékdús eszméje, a Második Alkotmánymódosítás.

És persze az amerikaiak többségének akarata is, akik – bár pártolják a szigorítást – azért általánosan nem számolnák fel a fegyvertartás jogát.