A múlt század első felében még létezett egy embertípus, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk könyvembernek.Nevezhetnénk másképp is, de ez a könyvember fedi le talán a legpontosabban a jelenséget. Talán igaz, hogy manapság is akadnak olyanok, akik sokat és rendszeresen olvasnak, s köztük akadhatnak olyanok is, akiknek ez szinte életformájukká vált, de az ilyesmi egyre ritkább tünemény. Azokban a régi időkben azonban nem kevés ilyen figura létezett, s ezek egyike – talán a legismertebb képviselőjük – Szerb Antal volt. A könyvember a művelt európai polgárnak az az altípusa, aki ténylegesen az életformájává tette az olvasást, a szenvedélyévé vált. Elsődleges előfordulási helye a könyvtár volt. Gyorsan hozzáteszem, hogy tetszőleges európai könyvtár, mert a könyvember jellemzője volt az is, hogy legalább három nyelven olvasott tökéletesen, és akkor még nem beszéltünk valamelyik „holt” nyelvről, a latinról vagy a görögről, amelyek valamelyikén szintén olvasott.
A könyvemberek közül nem kevesen írtak is, elsősorban esszét vagy kritikát, de akadt közöttük olyan, aki a szépirodalom veszélyes vizeire is kimerészkedett. Szerb Antal ebben az exkluzív társaságban is kiemelkedően sokoldalúnak bizonyult. Alig múlt tizenkilenc éves, amikor a Nyugat már közölte a verseit, s innentől kezdve rendszeres szerzőjévé vált a lapnak. Eleinte leginkább az irodalmi élet szűkebb berkeiben vált ismertté főként az angolszász irodalomról szóló tanulmányaival. A szélesebb olvasóközönség 1934-ben ismerhette meg, amikor megjelent a Magyar irodalomtörténet című munkája, amely a marosvécsi Helikon íróközösség pályázatán korábban első díjat nyert. „Ez a mű inkább intuitív, mint tudós hajlamú szerzőre vall, akinek mindazonáltal tudományos képzettsége és esztétikai műveltsége is kellő szinten áll. De e műveltségét a szerző egyáltalán nem fitogtatja: azt inkább csak sorai mögül érezzük. Előadása rokonszenvesen egyszerű s a nagyobb közönség számára is élvezhető; sok lendület és közvetlenség van benne” – írta a könyvről Babits Mihály. Ha valakiről a közismerten szigorú Babits azt írta, hogy a „műveltsége is kellő szinten áll”, azt nyugodtan érthetjük úgy is, hogy kivételes műveltséggel bír. A Magyar irodalomtörténet első kiadása napok alatt elfogyott, s egyes anekdoták szerint az 1934-es könyvnapokat (az ünnepi könyvhét elődjét) a hangos siker miatt meg kellett hosszabbítani egy nappal.
Erkölcs van, de érdekek, vágyak, indulatok, hatalmi küzdelmek és más emberi nyomorúságok is léteznek, amelyeket nem lehet kiküszöbölni a világból. Szilvay Gergely írása.
Őszintén szólva az utóbbi időben már én is elbizonytalanodtam.
Persze az Európai Parlamentben még lehet úgy csinálni mintha ezt nem vennék észre, de ez ettől még úgy van.
Nos, ezek a konteók és alternatív történelmek pontosan erre lettek kitalálva és gyártva.
A világ a békét várja Trump elnökségétől. Sok minden mutat arra, hogy a béke nem irreális cél, noha természetesen egy ember nem csinál békét, mint ahogyan egy fecske sem csinál nyarat.
Rekordévet zárt a hazai filmgyártás, beleértve a magyar alkotások nézettségét és a nálunk forgatott külföldi produkciók mennyiségét is. Hogyan lett Magyarország a térség Hollywoodja, van-e értelme az állandó számháborúnak, és miért van szükség közös uniós filmes stratégiára? Erről is kérdeztük Káel Csabát, a mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztost, a Nemzeti Filmintézet elnökét.
Bosszant az a trend, hogy mostanában divatja lett a nemzetünk kigúnyolása, csúfolása, leszólása.
George Simion reakciójában azt írta: „a hatalom honatyái” gúnyt űznek a parlamenti procedúrákból, és azzal fenyegette őket, hogy hamarosan üt az ő órájuk”.
