„Sosem tagadtam, hogy vágytam rá!” – a friss Kossuth-díjas Harsányi Gábor a Mandinernek

Hogyan értesült arról, hogy Kossuth-díjat kap?

Napokkal ezelőtt éppen azon gondolkoztam, hogy mikor jön az oltásra a behívóm, ideges voltam, hiszen iszonyatos tragédiák történtek a környezetemben, s akkor ránéztem az emailjeimre.

Mit érzett?

Hihetetlen örömet, ez az elismerés erőt ad, inspirál, nagyon köszönöm a döntéshozóknak! Ha megkérdeztek, sosem tagadtam, vágytam rá, főleg, hogy eddigi életem során kétszer terjesztettek fel Kossuth-díjra. Először még 1972-ben, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című film után, s lett belőle egy Jászai-díj. A következő alkalommal pedig a nyolcvanas években volt esélyesem a Kossuth-díjra, de végül kétszeres Jászai-díjas lettem.  

Azt tudni lehet, hogy a szülei mindenben támogatták a színészi pályáját. Eszébe jutott, hogy most mennyire örülnének?

Kimentem hozzájuk az Óbudai temetőbe, s köszönetet mondtam édesapámnak és édesanyámnak. Elmeséltem nekik, mit érzek. Amikor kimegyek hozzájuk, minden alkalommal odamegyek Sinkovits Imre és Gombos Kati sírjához is, nem messze nyugszanak a szüleimtől. Ott is leülök egy kicsit, velük is szót váltok. Nagyon szerettem és tiszteltem őket is. Aztán hazamentem, bekapcsoltam a televíziót, és éppen egy tizenéves kislányt kérdeztek, hogy ismernek-e híres, korábbi magyar színészeket.

Mit válaszolt?

Sinkovits Imre nevét mondták neki. Nézett a lelkem ártatlanul, majd azt mondta, talán ő a Törpapa?

Szomorú…

Nem ő tehet róla, hanem mi, felnőttek.

Sajnos még Sinkovits Imre esetében is elvesznek az emlékezetben a színházi előadások, a film az, amelyen keresztül fenn marad az emberek tudatában egy színész. Én a pályám elején valahol ezért is törekedtem arra, hogy filmezhessek. Volt is belőle gondom a legendás színházi rendezővel, Kazimir Károllyal. Ő a Jó estét nyár, jó estét szerelem után azt mondta, rendben van, ezen túl vagy, de most már jöjjenek a színházi szerepek. Aztán kiderült, egy olyan darabba tett be, ahol két felvonáson át háttal állok és úgy is beszélek. Amikor szóvá tettem, Kazimir azt mondta, higgyem el, emlékezetes hátam lesz... Akkor kaptam a felkérést az Egy óra múlva itt vagyok című sorozatra. Még így is elbizonytalanodtam, aztán odajött hozzám Márkus László, és azt mondta: ne csinálj hülyeséget, Gábor, amit a színházban produkálsz, arra a kutya nem fog emlékezni évtizedekkel később, főleg, hogy háttal állsz két felvonást, a film viszont maradandó. Megfogadtam a tanácsát.

Harsányi Gábor 1971-ben. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Kik voltak a példaképei a karrierje elején?

Hárman: Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf és Szabó Gyula. Latinovits mélysége, beleélő képessége, Somogyvári technikai tudása és Szabó Gyula ösztönös, mégis tudatos színjátszása lenyűgözött. Ha jobban belegondolok, hármójuk közül csak Gyula kapott Kossuth-díjat az életében, Zoli csak a halála után, évtizedekkel később, Rudi pedig sajnos nem került szóba.

Milyen személyes emléke van, mondjuk Latinovits Zoltánról?

Számtalan. Zoli nagy szerepe volt az őrnagy a Tótékból. Ahol én csak Cipriáni professzor inasát játszottam. Aztán Zoli kórházba került, és huszonévesen én kaptam meg a főszerepét. Aztán kijött, de a szerep nálam maradt. Nem is beszéltünk róla. Majd 1976-ban Az Öreg című filmet forgattuk, ahol mi ketten voltunk a főszereplők. Talán ez volt az utolsó filmje. Ott a forgatás szünetében megkérdeztem tőle, tudod, hogy én játszottam az Őrnagyot? Azt válaszolta: Igen? Jézus Mária, nem is tudtam! Aztán elkészült a film, majd egyszer csak csörgött a telefonom. Zoli volt az. Azt mondta, mindenkit felhív, akinek valaha hazudott. Így engem is. Majd elmesélte, hogy tudta, hogy én lettem az Őrnagy, olyannyira tudta, hogy kiszökött a kórházból, és a technikai helyiségből megnézte a darabot.

És tetszett neki?

Rá jellemző választ adott: „Nagyon jó voltál! Hát, nem olyan jó, mint én, de azért gratulálok!”

Hetvenöt évesen, immár Kossuth-díjas színművészként. Fotó: Ficsor Márton

Somogyvári Rudolfnál azt említette, hogy irigyelte a technikai tudását. Ez mit jelent pontosan?

Rudi egy katonás ember volt, sokáig valóban uniformist viselt és a hadifogságot is megjárta. Kevesen tudják, de ő olyannyira odafigyelt a részletekre, hogy lekottázta a prózai szövegét. Azzal indokolta, hogy egy színész nem tud minden pillanatban teljes energiával, lélekkel ott lenni a színpadon, ha viszont a lekottázott prózát követi, akkor fáradtan is ugyanazt a hatást tudja elérni a színpadon. Van benne igazság. Egyszer azt mondta, szerinte

Furcsa társítás.

Pedig ha jobban belegondol, kevés olyan szakma van, ahol egyszerre szükség van az embere lelkére, agyára, fizikumára, idegrendszerére, a memóriájára és ritmusérzékére. Nem véletlen, hogy Gábor Miklós Hamlettként két-három kilót is lefogyott egy előadás alatt. De visszatérve Somogyvári Rudira, zseniális volt, hihetetlenül sármos, ugyanakkor emberséges. Őt nagyon meggyötörte a kommunista rendszer, sokáig színpadra sem léphetett. Nem véletlen az sem, hogy egyszer azt mondta, összemegy a függöny, és az ember hazamegy félni. Valószínűleg ez a lelki állapot is hozzájárult ahhoz, hogy 59 évesen elragadta egy súlyos betegség.

És mit tanult Szabó Gyulától?

Gyulát sokan félreismerték. Azt gondolták, ösztönszínész. Valóban nagyon mélyről táplálkozott, de mellette hallatlan tudatossággal építette fel a figurákat. A legkisebb mozdulatot és mimikát is megkomponálta. Alázatos ember volt. A próbákon mindenki civil ruhában van a színpadon. Gyula minden alkalommal beöltözött melós ruhába. Abba a göncbe szinte elbújtatta a figurát, érezni lehetett, hogy azt mondja magában, ez az enyém, nem adom, éppen építkezem. Pátyolgatta, a masszából figurává formálta, s aztán egyszer csak előállt vele. Nem Szabó Gyula volt már, hanem a szerep.  

És ne felejtsük el a csodás orgánumát sem.

Érzéke volt a ritmushoz. S látja, milyen az élet, megint a film az, ami halhatatlanná tette, Columbo nyomozó hangjaként ma is ott van az emberek között.

A zseniális Őze Lajos partnereként 1969-ben. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Visszatérve a Kossuth-díjhoz: sok színészkolléga gratulált?

Rengetegen, jól esett. Egyetlen irigy kolléga akadt.

Miért, ő mit mondott?

Elmesélem, hogy történt. Egyszer csak csörgött a telefonom. „Halló, Gabi, te vagy Gabikám? Végre, én olyan boldog vagyok, hogy megkaptad, annyira drukkoltam neked! Annyi minden szart csináltál az életben! Tudod, volt, az a szar film, mi is volt a címe, igen, a Jó estét nyár, vagy valami hasonló. Na, erre a szarra muszáj volt megkapnod!”

Kedves…

Inkább úgy fogalmazok, lényegtelen. Az én örömömet most senki sem tudja elvenni! Bárcsak ott tartanék már, hogy a kezemben tarthassam a Kossuth-díjat, hiszen egyelőre csak egy e-mailem van róla.

Egy éve azt mondta a Mandinernek a díj kapcsán: „Sokat jelentene, ha Kossuth-díjas színművészként hagyhatnám el ezt a világot”. De ugye még marad?

Hetvenöt éves vagyok. Még maradnék egy ideig ezen a furcsa, sokszor szomorú, de amúgy csodás világon.