Folyamatos támadás alatt a szuverenitásunk – interjú Tuzson Bence igazságügyi miniszterrel
Mi várható a soros elnökségtől az igazságügy területén? Mit gondol az uniós vitákról? Mit tehetünk Európa és hazánk versenyképességéért?
Az Egy óra múlva itt vagyok... forgatásán akkora pofont kapott, hogy kórházban kötött ki. Megesett, hogy ő kelt a kis Kabos védelmére egy bárban. A közönség évtizedek óta töretlenül rajong érte, megtanult tékvandózni, sikeres színdarabokat ír, s ha kell, angolul is megtanul egy szerep kedvéért.
Csak jelzem, hiányos a Wikipédia-oldala.
Mire gondol?
Például nincs feltüntetve, hogy ön Kossuth-díjas színész.
Akkor nem hiányos, hiszen nem vagyok Kossuth-díjas.
Ez hogy fordulhat elő?
Először 1973-ban, a Jó estét nyár, jó estét szerelem után terjesztettek fel Kossuth-díjra, de végül nem kaptam meg. Lett belőle Jászai Mari-díj. Aztán 1987-ben is jelöltek, így lett két Jászai-díjam. Aztán megkaptam az Érdemes Művész díjat, de a Kossuthot nem. Mivel már nem dolgozom színháznál, a felterjesztés is körülményes lenne.
Bántja?
Most mondjam azt, hogy nem? Igen, sokat jelentene, ha Kossuth-díjas színművészként hagyhatnám el ezt a világot.
Azért az még odébb van.
Sosem lehet tudni.
Megszólítják az utcán?
Persze. Egyszer odalépett hozzám egy nagyon idős néni, szorongatta a kezemet, és közben azt mondta: „Úgy szeretem magát, tényleg maga ölte meg a Jó estét nyár, jó estét szerelemben szegény Tordai Terit?” Én, mondtam szemlesütve, erre a néni: „És mikor lesz a temetése?”
Aranyos.
Az is az volt, ami az Egy óra múlva itt vagyok… című film forgatásakor történt a hetvenes évek elején. Én voltam
a sofőrje a náci Podweisz grófnak, akit a zseniális Márkus László alakított. Mindketten már beöltözve mentünk a forgatásra az autóval. Nagy feltűnést keltett a kocsi, egy rendőr ki is szúrt minket, és leállított. A papírokat kérte, én viszont ráförmedtem: „Hogy merészeli maga Podweisz gróf úr autóját igazoltatni, mit képzel?” Köpni-nyelni nem tudott a rendőr, zavartan tisztelgett, majd remegő hangon a következőket mondta: „Jó utat, Podweisz elvtárs, akarom mondani: gróf úr!”
Ha már sztorizunk: igaz, hogy az Egy óra múlva itt vagyok… forgatása során akkora pofont kapott a verőembert alakító Csányi Jánostól, hogy kórházba került?
Nem tudom megcáfolni. A jelenet szerint Katica őrvezető – akit Csányi János alakított – lekent nekem egy nagy pofont. A rendező Wiedermann Károly a felvétel előtt odalépett hozzá, és azt az instrukciót adta: „A Harsányi átélős színész, szóval jó nagyot üssél!” Kaptam is egy jókorát, de a rendező szerint ez még nem volt elég. Végül kórházban kötöttem ki, ahová aztán mindketten bejöttek. Feküdtem az ágyamban, amikor megjelent Wiedermann, és azt mondta: „Alig várom, hogy meggyógyuljon a sérülésed, mert felvesszük még egyszer a jelenetet, hátha jobban sikerül.”
Azt olvastam valahol, hogy az édesapja azt szerette volna, ha jogi pályára megy. Hogyan lett mégis színész?
Tényleg úgy volt, hogy jogi pályára megyek, de a gimnáziumban tanárom volt Rádics Károly, a híres Mikszáth-kutató, aki biztatott bennünket, hogy írjunk novellákat, esszéket, krokikat. Az egyik novellámat aztán beküldte a Magyar Rádióba. Kiválasztották az írást, majd hívtak, hogy menjek be a rádióba, és hallgassam meg a dramatizált változatát. Az akkor már neves színész
Bodrogi Gyula mondta fel, ami nagy meglepetés és hihetetlen megtiszteltetés volt. Ne felejtsük el, tizenhat éves voltam. Ettől a pillanattól kezdve egyre többet írtam, színházba is jártam, végül jelentkeztem a főiskolára.