Hiszek a kárpátaljai megmaradásban – Pál István Szalonna a Mandinernek

Nagy dolog a Kossuth-díj, de nemrégiben történt önnel egy még nagyobb, elárulja, mi az?

Boldogan. Tavaly év végén, december 18-án, hosszú várakozás után megszületett a fiam. Úgy értem, hogy számomra volt hosszú ez a várakozás. Sok éve vágytam már az apaságra, a Jóisten azonban valamiért úgy rendelte, hogy néhány kacskaringót követően csak most, viszonylag későn, 45 éves koromra tapasztalhattam meg, milyen érzés, amikor az ember először a karjába veszi a gyermekét.

És olyan volt, mint amilyennek álmaiban elképzelte?

Még annál is sokkal jobb: a földön a legtökéletesebb boldogság. Van két keresztlányom és keresztfiam, őket is tiszta szívemből szeretem, ezért korábban nem hittem, hogy ezt lehet még fokozni. De amikor a szülőszobán a kezembe adták a pár perces kisbabánkat, egy csapásra megváltozott minden. Mintha átállítottak volna bennem egy kapcsolót: innentől nem csupán magamért felelek, hanem ezért a kis emberkéért is, és nem okozhatok csalódást neki, amikor így kapaszkodik belém a nagy, tiszta szemeivel. A felelősség pedig ugyanúgy vonatkozik a muzsikálásra, ahogy a testi-lelki egészségemre; nagyon nem mindegy, a fiam mit lát majd tőlem, és meddig tudom elkísérni őt a felnőtt életében. Vagyis már eleve két centivel a föld felett járok hónapok óta, és hogy erre még Kossuth-díjat is kaptunk a Bandával, amire, őszintén mondom, nem számítottunk, nyilván megsokszorozta az örömömet. Sőt, ami nagyon fontos, a közös örömünket, hiszen e nélkül muzsikálni sem tudnánk együtt ilyen hosszú ideje.