Vérvád, hisztéria, népítélet – új kötet a hazai antiszemitizmus történetéről

Nyitókép: a kunmadarasi pogrom vádlottjai

Fontos könyv került a boltokba Pelle János Vérvád, hisztéria, népítélet – „Zsidókérdés” Magyarországon 1945-ben és 1946-ban című munkájával. A kötet a kérdést közel negyedszázada kutató történész és publicista eddigi kutatásainak összegzése, frissítve azt újabb eredményekkel, a releváns szakirodalommal és újabb levéltári hivatkozásokkal. A könyvhöz az előszót Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija írta: mint fogalmaz, Pelle „hatalmas intellektuális bátorságról” tett bizonyságot munkájában, mikor a második világháború utáni vérvádak – saját szavaimmal –, a „tömegek antiszemitizmusának” kérdését bolygatja. 

A kérdés a lehető legégetőbb, a szerző megközelítése pedig valóban bátor, igényes és úttörő. Lehet felkérődzeni a múlt rendszer szakirodalmának Horthy Miklósra tett megállapításait, illetve cikksorozatot indítani a Mércén arról, hogy a ruandai népirtás fontosabb-e a hazai népirtás-kutatásnak, vagy pedig Auschwitz; de az igazság az, hogy napjaink fő konfliktusa a globális és a lokális, az elit és az egyszerű ember konfliktusa. Adódik konzervatívként a kérdés:

a pogrommal és a vérváddal, mely a manapság a konzervatív oldalon okkal méltatott átlagember jellemének sötét oldalát mutatja be? Valóságos darázsfészek a téma, Pelle pedig értő és avatott kézzel vezeti az olvasót a kérdés körül. 

Pelle János munkájában primer levéltári forrásokat, sajtóforrásokat és szakirodalmat ötvöz, a könyv áttekintő és szintetizáló jellegű, ilyen értelemben pedig elengedhetetlen szakmunka. A kötet fővárosi és vidéki levéltárak anyagából is merít, üdítő elmozdulást képezve az Országos Széchényi Könyvtár szabadpolcának, a Budapest Főváros Levéltárának és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának háromszögében ingázó kutatók munkáitól.

A szerző tisztázza (14.), hogy munkájának inspirációja Jan T. Gross Szomszédokja, mely kellő felháborodást okozott húsz évvel ezelőtt Lengyelországban. Pelle megközelítése viszont méltányos, érzékeny, egyben a tényeket nyíltan feltáró és tudományos. A szerző a szociálpszichológiai megközelítést alkalmazza (34. skk.), mely újítónak számít olyan értelemben, hogy azt a szakirodalom az utóbbi évtizedekben kevéssé tekintette alkalmazhatónak. (Persze az, hogy a „szakirodalom” mit tekint legitimnek, kevéssé érdekes: manapság a genderkutatás és a diskurzus-analízis a fő témák, melyeknek tudományos értékéről jelenleg is zajlanak a viták). 

A könyv fontos tényre világít rá: míg sokat tudunk például a politikai elit és – most már – a közigazgatás viselkedéséről a holokauszt alatt,

(17.).

Mindez azért is fontos, mert máig elhangzanak túlzó állítások, melyek szerint a magyar lakosság en bloc antiszemita lett volna, vagy támogatta volna a holokausztot. Egyesek még azt is megfogalmazták, hogy a magyar lakosság „tettestárs” lett volna.

Ezzel szemben állnak Pelle kutatási eredményei, melyek szerint a lakosság szimpátiáját a deportálások iránt például vérvádak felmelegítésével, újra publikálásával igyekeztek felkelteni 1944-ben. (19-23.). Kérdéses, hogy egy a „kisgyermektől aggastyánig” antiszemita társadalmat kellett-e volna bármire hergelni. A kollektív váddal szemben áll például a váci rendőrség levele a város polgármesterének 1944. június 29-én: „Sajnos váci polgároktól nem kaptunk még névtelen feljelentést sem [zsidók vagyon rejtegetésével kapcsolatban]: adatokkal egyáltalán nem szolgáltak”. A kassai rendőrség iratanyaga szerint az 1941-ben 67 ezres lakosságú város összesen 27 feljelentést produkált a német megszállás alatt. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek szerint a kollaboráns miniszterelnök, Sztójay Döme kifejtette aggodalmát, hogy

Pelle János helyesen mutat rá, hogy a kutatók többsége nyugati, vagyis nem ismeri a magyar forrásokat, nem ismeri a magyar nyelvet. Ezt tovább gondolva belátható: helyesebb magyar kutatók eredményeire támaszkodni, és nem feltétlenül elfogadni mindent, amit egy magyarul néhány szót tudó kutató történetesen angolul publikált egy nyugati kiadónál.

A szerző arra is rámutat, hogy a vidéken időnként jelenlévő antiszemita érzelmeket hogyan probálták korbácsolni, kihasználni a kommunisták. Mint Köves előszavában is jelzi, ezzel a szerző tabudöntő módon ír a baloldali antiszemitizmusról (17.), melyet egyes kutatók már eleve illegitim témának minősítettek. Pelle tehát ebben a témában is járatlan utakon kalauzolja az olvasókat. S összességében megdöbbentő, hogy Pelle mennyi vérvád esetét tudja idézni. Az ismert tiszaeszlári eseten kívül Budapest, 1884-től Szentes, 1900-on át Vámosmikola, 1938-ig, majd a háború utánig. (18-19.). A szerző meggyőzően tárja fel a háború utáni vidéki vérvádakat, rámutatva a kommunisták felemás válaszaira. A könyvben a magyar-zsidó történelem olyan kevéssé ismert, fontos figuráiról is adatokat kapunk, mint a kaposvári Antl Ödön. 

Végső soron Pelle a magyar-zsidó történelem kutatásának legégetőbb, legellentmondásosabb aspektusairól publikált fontos kötetet. A kötet úttörő és nehezen utánozható eredményeket tesz, megkerülhetetlen és igényes. Tisztán jelzi, hogy a tudományos kutatás bázisa az akadémiától a független intézetek irányába helyeződik át. A kötet a huszadik századi magyar és magyar-zsidó történelem iránt érdeklődő olvasók és kutatók számára egyaránt ajánlott olvasmány.

Nyitófotó: Yad Vashem Photo Archives