A száműzött érkezhet meg így szülővárosába, amikor kevéssel a halála előtt az uralkodó mégis amnesztiát hirdet. Biztosan nem véletlen, hogy aznap este, a strand fövenyén ülve Mikes Kelemenről, Rákócziról és Rodostóról beszéltünk. Mindennapi metafizika című sorozatunk újabb része Győrffy Ákos tollából.
Az nem lehet, hogy a tenger felé emelkedjen az út. A térkép szerint alig tíz kilométerre lehet, inkább nyolc, az út viszont meredeken fölfelé tart, lassú, komótos kanyarokkal; és nem látszik semmi jele annak, hogy belátható távolságon belül ereszkedni kezdene. Biztos voltam benne, hogy Sezana után már csak gurulni kell.
Harmadik napja voltunk úton,
A levegővel is volt valami. Alig tudtam lélegezni. Mintha nem lenne elég oxigén, vagy mintha túlságosan sok lenne belőle. Kopár dombsorok, mélyvörös, szikkadt föld, itt-ott egy ciprus fekete gyertyája a gerinceken. A fájdalom egy idő után állandósul, a farizmok folyamatos görcse nem múlik. Nem lehet úgy helyezkedni az ülésen, hogy a fájdalom villámai ne hasítsanak azonnal a húsba. Öt kilométer, olvasom egy táblán. Aztán mégis jött egy utolsó kanyar a szerpentinen, az autók hirtelen tűntek el a domb mögött.
Felértem, barátom messze alattam, a domb aljában még, alig látszott. Egy tankhajót láttam az öböl halványkék vizén. Párás idő volt, a tengert először nem tudtam megkülönböztetni az égtől. Nem láttam, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. A szemembe ömlő sós verejték amúgy sem engedte, hogy elválasszam egymástól, ami összetartozik. Nagy dolgok úgysem történnek ilyenkor.
Az ember mindig nagyszabásúnak képzeli el. A nagy felismerések elmaradnak.
Olyan ország lakója, aki nem szembesül nap mint nap grandiózus természeti látványosságokkal,
Komplexusok és traumák kapcsolódnak hozzájuk, különösen, ha az utazó magyar. Először azt látja, mit vesztett el. Ott látja maga előtt tornyosulni vagy a horizont pereméig ragyogni a saját lelkében tátongó űrt és hiányt.
A veszteség tárgyával való szembesülés elzárja előlem az önfeledt találkozás lehetőségét. Itt van előttem, ami nincs, és azt látom, ami valamikor volt.
A történeti tudat mélyrétegei hirtelen a felszínre törnek. A száműzött érkezhet meg így szülővárosába, amikor kevéssel a halála előtt az uralkodó mégis amnesztiát hirdet. Biztosan nem véletlen, hogy aznap este, a strand fövenyén ülve Mikes Kelemenről, Rákócziról és Rodostóról beszéltünk. Szinte üvöltenünk kellett az erős hullámverés miatt. Odakint a nyílt vízen vihar vonult, folyamatosan villámlott a látóhatár peremén.
A dombtetőn átbukó út aztán már meredeken ereszkedett a tengerig. Ekkora lejtőn rég nem gurultam. Aznap már körülbelül ötven kilométert tettünk meg. Az előző két éjszakát egy patakmeder sóderszigetén és egy kukoricás szélén töltöttük. Nem volt igazi alvás, inkább folyamatos forgolódás, rövid, heves álomképekkel. Figyeltem, hogyan mozognak a csillagok. Mintha valaki járna a patak partján. Megvannak-e még a biciklik.
A dombok tenger felőli oldalán káprázatos villák. Az út négy-, majd hatsávossá szélesedik. Mintha a pokol bugyraiba szállnánk alá. Lassan értem meg, hogy ezek itt nem vesznek figyelembe semmiféle közlekedési szabályt. Ellenkező oldalról előznek, átmennek a piroson, néha akkor állnak meg, amikor a lámpa zöldre vált. Kétség nem fér hozzá, itt biciklinek helye nincs, még ha nincs is kiírva sehová. Láthatóan úgy tesznek, mintha nem lennénk itt. Centiméterekre a bicikli kormányától húznak el viharvert robogóikkal. Teherautók kis híján maguk alá rántanak. A görcsbe merevedett lábizmok egyre nehezebben viselik kényszerű munkájukat.
Álljunk meg valahol, ez így tovább nem kibírható. Ne lássam ezt az utat. Közben azért látom, mibe ereszkedünk itt bele. Kicsit Fiumére emlékeztet, emiatt aztán kicsit Budapestre is. Inkább Budapest, már csak a méretei miatt is, de akkor már mégis inkább Bécs. Bécs és Fiume keveréke. Fiume a régi képeslapokról, nem a mai, a mostani Rijeka.
ahol Rainer Maria Rilke írni kezdte nevezetes elégiáit. Innen nem látszik. Óriási, kopott kőkockákon ülünk. Úszásról itt szó sem lehet. Egyelőre nem tudom, hol vagyok, az eszemmel legalábbis nem. Hogy nem vagyok itt, az majdnem biztos. Hol vagyok. Útközben valahol elmaradtam a józan eszemtől. Annyi a kép, hogy a nevemet is csak rövid gondolkodás után tudnám megmondani. Kinek a neve.
Apai dédapám jut eszembe, aki a huszadik század első éveiben minisztériumi tisztviselőként élt itt. Az ő tekintete kellene ide. Az ő tekintetével esetleg felmérhetném ezeket a léptékeket.
Ezekről az épületekről az ő tudásával lennék képes gondolkodni. A Grand Hotel Duchi D'Aosta teraszán macchiatót kavargatni, pipára gyújtani, átfutni az aznapi lapokat. Az esti gyorssal Bécsbe vagy a délutáni gőzössel Nápolyba. Londinerek, szobalányok, kifutófiúk.
Szembetűnő külső hasonlóságunk talán megkönnyítené a dolgomat.
„Élünk egy életet, de folyton egy másikban is otthon lehetnénk, akár tudunk róla, akár nem, s hogy ez olyan érzés, mely nem ismer határokat, nyelveket, tisztes köteléket, csak elragadtatást, hogy az élet él.” Mészöly Miklós mondata lehetne vezérfonalam ebben az időleges átlényegülésben. Akinek a hamvait, legalábbis egy részét, talán épp erről a mólóról szórta a tengerbe a felesége.
Dédapám tekintete egybefogná, ami jóvátehetetlenül atomjaira hullott szét. Monarchikus tekintet, nem pedig ideges körbepislogás.
Az is csak jóval később tudatosul bennem, hogy olyan szomjúságot érzek, amilyet még soha életemben nem éreztem. Inni viszont nincs mit. A határon nem váltottunk pénzt. Úgy gondoltuk, csak áttekerünk Trieszten, aztán újból vissza Szlovéniába, Koper felé. Fák sincsenek. Barátomnak a kimerültségtől elment a hangja. Többször megyünk fel az autópályára, éktelen dudálások közepette toljuk vissza a biciklit a leállósávban. Ha nincs az az autószerelő műhely egy félreeső utcában, talán a mentők visznek el. A feje tetejéig olajos szerelő a kezembe nyomta a locsolócső végét, és mosolyogva bíztatott, hogy nyugodtan ihatok belőle. Két liter víznél kevesebbet nem ihattam.
A városból kivezető útra nem emlékszem. Vannak az utazásnak olyan szakaszai, amelyek egyszerűen törlődnek az emlékezetből.
Az izmok egyre dühödtebb tiltakozását kéne megfékezni valahogy. Egy táblára emlékszem csupán, a tengerparti sétaút mellett láttam, valahol a határ közelében: „KEEP THE SEA CLEAN.”
Amit ott, a biciklin ülve valamiféle delíriumban, így fordítottam le magamnak: Tartsd tisztán a tekinteted.
Előveszem Csics Gyula 1956-os naplóját, mondom a gyerekeknek, hogy ezt a naplót 1956-ban egy ugyanannyi idős kissrác írta, mint ők. Rögtön van jelentkező a felolvasásra. Csender Levente írása.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
A tanév szeptemberi indítása komolyabb zökkenők nélkül megvalósulhat.
Bár egy hét még hátra van a nyárból, de az elmúlás érzése menthetetlenül belénk költözött.
Kétéves kutatómunka, huszonhárom tájegység szándékosan szubjektív bemutatása, kézzel készített térképek és illusztrációk: a Magyarország – Az útikönyv című grandiózus kötet a hazaszeretet és a hiányérzet találkozásából született.
Világszenzáció készülődik a magyar fővárosban.
Arra hivatkoztak, hogy a magzat nem tekinthető élőlénynek, így az abortusz nem minősíthető halálozási oknak.
