„Arra tettem fel az életemet, hogy nem adom fel” – Borsodi Erzsébet aliglátó aktivista a Mandinernek

Borsodi Erzsébet 18 éves korában szinte teljesen elvesztette látását. Aliglátóként végezte el a szociális munkás szakot a Széchenyi István Egyetemen, és arra tette fel az életét, hogy a vakok életét, belső világát minél jobban megismertesse a látó társadalommal. A győri hölgy rendszeresen tart előadásokat, majd pedig a Láthatatlan vacsorák szervezője, főszereplője lett – ahol is egy közös vacsora keretében látók próbálhatják ki két órára, milyen vaknak lenni. Interjúnk!

***

Ha jól tudom, ön tizenéves koráig látó volt, csak később vakult meg az egyik, majd mindkét szemére.

Jobb szememre nyolcéves koromban vakultam meg, és 18 éves koromban vált le a bal szemem retinája. Arra nem vakultam meg, aliglátóként vagyok most definiálva. Orvosilag vak státuszban vagyok, viszont a Vakok Szövetségének három besorolása van: gyengénlátók, aliglátók és vakok.

A született vakokhoz képest nehezebb lehet ezt feldolgozni annak, aki látóból lett aliglátóvá vagy vakká. A vakon születtek nem tudják talán, mit veszítettek – ön igen.

Ez igaz, de én azt a helyzetet, hogy egyáltalán nem látok, nem ismerem. Azt sem merem mondani, hogy tudom, milyen vaknak lenni, hiszen egy vakhoz képest én még rengeteget látok. Persze, egy látóhoz képest alig valamit. Nem tudom, milyen vaknak lenni, és nem is gondolkodom ezen – úgy élem az életemet, mint egy egészséges ember; nem fogadom el, hogy meg fogok vakulni, küzdök ellene.

Nehéz volt a veszteség feldolgozása?

Nyolcéves koromban, amikor levált a retinám, nem tudtak segíteni a látásomon. Tizennyolc éves koromban a másik szememmel minden műtét után egy számmal kevesebbet láttam. Akkor elkezdtem Isten keresni, mert úgy véltem, itt csak a csoda segíthet. Voltak mellettem emberek is, akikre támaszkodhattam, például a professzorom, az osztályos orvosom, a bátyám, illetve a kórházban lett egy életre szóló barátnőm is, akivel együtt küzdöttünk. Akkor egy döntési helyzetbe kerültem: vagy leélem úgy az életemet, hogy befordulok a négy fal között, és a szüleimmel, a bátyámmal együtt élve tengetem az életemet, míg meg nem halok; vagy a lehető legtöbbet kihozom az életemből. Az utóbbi döntést hoztam.

Amikor nehezebb időszakon mentem keresztül, mindig Istenbe kapaszkodtam.

Borsodi Erzsébet látássérült tapasztalati szakértő

Nagy különbség lehet az is, hogy míg egy vakon született ember a kezdetektől erre rendezkedik be, a később megvakuló embernek ezt felnőtt fejjel kell megtanulnia. Mennyi évnek kellett eltelnie, míg berendezkedett ebbe az életformába?

Ha most visszagondolok, úgy emlékszem, hogy ez nagyon könnyen ment. Fél év műtétekkel telt el, majd beállt a látásom, így visszatértem az iskolába, hogy befejezzem a gimnáziumi tanulmányaimat.

Addig ez természetes volt, onnantól kezdve azonban egy gyönyörű szép naplemente korábban nem ismert jó érzéssel töltött el, az apró dolgoknak is tudtam örülni. Ezzel sokkal teljesebb lett az életem. 2009-ben azonban volt egy törés az életemben: tovább romlott a látásom, és onnantól kezdve folyamatosan romlik is. Na, az már egy nehezebb időszak volt. Addig szabad szemmel tudtam írni, olvasni, mára viszont az olvasási képességeimet olyan szinten elveszítettem, hogy ma már csak digitális nagyító segítségével tudok olvasni nagybetűs, hivatalos szövegeket. Ezt nehéz volt feldolgozni: kellett pár év, amíg összeszedtem magam.

Egyszer úgy nyilatkozott, hogy egy vak ugyanúgy mindent meg tud tenni, csak minden háromszor annyi időbe telik neki. Radikálisan más az idődimenzió érzékelése, a napi rutin tervezése?

Amit ön fél óra alatt megcsinál, az nekem egy körülbelül másfél órás művelet. De ugyanúgy

befőzök lekvárokat, kompótokat, a háztartást vezetem. Számítógépen dolgozom egy megfelelő program segítségével. Az idővel való tervezés annyiban más, hogy rohannom nem szabad. Ha meg vagyok csúszva, és sietek, akkor sem szabad kapkodnom, mert akkor a lépéstávolságom nem ugyanaz a lakáson belül – ez pedig balesetveszélyes, visszapattanok a falról, leverem a dolgokat. Nekem otthon mindennek megvan a maga helye, minden tárgyat ugyanoda teszek vissza, így mindig kapásból oda tudok nyúlni, és megtalálom őket. Így tudom gyorsabbá tenni a napi rutint.

A látás egy az öt érzékelés közül. Egy vak ember a másik négy használatával mennyiben tudja pótolni a kieső egyet?

Az ember legfontosabb érzékszerve a látás. Az információk 80 százalékát a látás segítségével szerzi be, ezért a vakok, gyengénlátók ezt csak részben tudják pótolni. Vannak ügyesebbek, akik jól tudnak boldogulni. Vannak olyanok, akik mindkét szemükre vakok, mégis bámulatos módon meg tudják mondani egy autóban utazva, hogy milyen autó halad el mellettük, és mennyire közel volt tőlük. Ennyire érzik a forgalmat.

Ezt hogyan csinálják? A másik négy érzékszerv, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás képességeit ilyen mértékben lehet fejleszteni?

Nem,

Ezek olyan technikák, amelyeket meg lehet tanulni. Főként Budapesten történik a vakok rehabilitációja: ez egy három hónapos képzés olyan embereknek, akik felnőtt fejjel veszítették el a látásukat. Megtanítják nekik, hogyan kell végrehajtani a mindennapos tevékenységeket, főzni, varrni, számítógépet kezelni, fehér bottal közlekedni. Nekem akkor már volt egy kutyám, és amúgy sem tudtam anyagilag megtenni, hogy három hónapra Győrből Budapestre egy albérletbe költözzek, ezért nekem ez a képzés kimaradt, mindent magamtól tanultam meg. Tehát ezeket a képességeket jól lehet fejleszteni, ugyanakkor ebben a született vakok előnyben vannak: ők a születésüktől fogva ezt gyakorolják.

Erzsébet és Gesztenye

A mindennapi életben egy vak számára milyen akadályok, kihívások okozzák a legnagyobb gondot?

A legnagyobb gondot a közlekedés okozza. Mert nem elég, hogy természetes akadályokat helyeznek el számunkra, a járdára helyezik el az oszlopokat, nem jelölik ki, ha felássák azt, ha akadályok vannak rajta vagy egy autó feláll rá. Emberek megállnak a járda közepén beszélgetni, és így tovább.

Az egészségügyi, közlekedési, egyéb szolgáltatások igénybevételében ki van épülve a megfelelő infrastruktúra, az akadálymentesítés a vakok segítésére? Mi a mindennapi tapasztalat?

Nincs. Győrben ott vannak a buszokon a beszélő programok, Budapesten is minden járműben ez megvan már. A buszon a sofőr mögötti hely van fenntartva nekünk, a vakvezető kutyával oda tudunk ülni. De sokszor az első mikrofont kikapcsolják, középen és hátul pedig ugyan szól a hangosbemondó, de olyan halkan, hogy nem hallani, melyik megálló következik. A totemoszlopokat Győrben lehalkítják, a kattogó lámpák ki vannak kapcsolva, mert a lakosságot zavarja ez a zaj. Minden ügyintézésnél sorszámot kell húzni, a gépek érintőképernyősek: már itt esélytelenek vagyunk. Ha valaki húz nekünk sorszámot, akkor sem tudjuk, mikor következünk, mert a sorszámot egy tábla jelzi, de hangjelzése nincs. A legtöbb esetben az ügyintézőktől kell segítséget kérnünk.

Van viszont egy kutyája, Gesztenye. A vakvezető kutyák a vakok szemei – mondják. Ügyes? Valóban minden helyzetben tudja, miként kell segítenie?

Én már teljes egészében őrá hagyatkozom,

Viszem mindenhova, és jól csinálja. Ő már a harmadik kutyám, 1995 óta kutyával közlekedem balesetmentesen. Mi ketten vagyunk egyek, balesetmentesen közlekedünk.

Ön aktív életet él; mondhatnám, aktivista: a látássérültek ügyét próbálja megismertetni a látó társadalommal. Látássérült tapasztalati szakértő titulust is látok a neve mellett írásokban. Honnan jött az ügy képviseletének vállalása?

Onnan jött, hogy tagja vagyok a Vakok Szövetségének, a Győr-Moson-Sopron megyei egyesületnek is, és aktívan részt veszek az egyetemi életben. Az egyetem elvégzése után visszahívtak, hogy tartsak előadásokat, mutassam be a vakok életét. Iskolák, óvodák is megkerestek, és mivel kutyával jöttem, ez vonzó volt a gyerekek számára: tudták simogatni. A Patrónus Lions Club – ez a vakokat, gyengénlátókat segítő egyesület – nagyon aktívan folytatta a tájékoztatási tevékenységét, kértek önkénteseket a Vakok Szövetségétől, így csöppentem bele.

A Láthatatlan vacsorán látó emberek egy játék keretében két órára vakká válhatnak

„Vakvacsorákat” szerveznek látók számára, hogy átélhessék egy-két órára, milyen valóban vakként mozogni, enni, kommunikálni. Honnan jött az ötlet?

Ezt a Patrónus Lions Club találta ki: eredetileg Márton-napi libavacsorát szerveztek látóknak, hogy átéljék, milyen vakként létezni. Az étterem előterében már bekötik az emberek szemét, a vendégeket asztalonként elosztják, minden asztalnál pedig ül egy látássérült, akinek fel lehet tenni a kérdéseket. Ezt az ötletet vette át a Máltai Szeretetszolgálat is Láthatatlan vacsora néven – ebben a programban viszont már csak én vagyok egyedül. A vacsorák elején elmondom, hogy miként szoktam enni, levest meríteni, húst feldarabolni, vagyis megosztom az apró praktikákat. Itt nyugodtan, bátran mindent meg lehet kérdezni tőlünk, és kérdeznek is a résztvevők. Az a tapasztalatom, hogy

Itt viszont megmutatjuk nekik ezt, a sztereotípiák, félelmek pedig néhány óra alatt eloszlanak.

„Két óra vakság fel tudná nyitni a szemét?” – áll a meghívón. Felnyitja a résztvevők szemét?

Fel. Mert amikor két órára kvázi vakok lesznek, kiszolgáltatottá válnak, és azonnal felismerik, mi a fontos – az értékek, a fontossági sorrendek átértékelődnek a fejekben. Az emberek többsége megdöbben ezen az eseményen,

A résztvevők valóban erről számolnak be. Milyen reakciók történnek a helyszínen?

Valamikor szinte tapintható a feszültség. Van egyfajta riadalom, hogy „mi lesz velünk?”, bár pontosan tudják, hogy ez egy játék, hiszen két óra múlva levesszük róluk a szemkötőt, és látni fognak. Nincs az a teher rajtuk, hogy vakká válnak. De a kiszolgáltatottság érzése miatt a megdöbbenés tisztán érzékelhető rajtuk.

Sokan jelentkeznek a Láthatatlan vacsorákra?

A vacsora 30 főre van meghirdetve. Három hét alatt három ilyen vacsoránk volt: egyet Győrben, egyet Sopronban, egyet pedig Kapuváron tartottunk meg. Mindegyik alkalmon voltak tartalék jelentkezőink is, akik nem tudtak bekerülni a 30 fős keretbe. Egy-két hét alatt betelik a keret, nagy az érdeklődés.

A „vakvacsora"

A Láthatatlan vacsora programsorozatot mindig más és más városban, étteremben rendezik meg. Önök keresik meg a kiszemelt éttermeket? Vagy vannak felajánlások éttermek részéről?

Ezeket az éttermeket én kerestem meg. A lényeg, hogy külön teremben legyünk, a többi vendég lehetőleg ne láthassa a résztvevők kiszolgáltatott helyzetét, azt, hogy miként esznek, viselkednek. Fontos az is, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni egymás között.

A cél a pozitív szemléletformálás, a vakok életének mélyebb megismertetése, az empátia növelése. Sok embert ezzel elérnek. De ettől függetlenül, a magyar emberek általában megértően állnak hozzá a látássérültekhez?

Azt veszem észre, hogy amíg az ő érdekeiket nem sértjük, addig egész jól. Most már azért  egészen segítőkészek az emberek. Én azt szoktam mondani, hogy

Általában mindig akad egy ember, aki segít. De ha már egy ember érdekeit is sértjük, akkor már nem annyira. Munkahelyen például ez már nem annyira érvényesül, ott már alárendelt helyzetbe kerülünk egyből. Az iskolai végzettségünk alatti munkakörben kapunk állásajánlatot, a bérezésben is van különbség. Pedig a jogszabályok szerint a cégeknek minden 25. alkalmazott után egy megváltozott munkaképességű munkavállalót kell alkalmazniuk, aki után az állam bérköltség-támogatást fizet nekik. Én cégekhez is szívesen kimegyek, és bemutatom a vakok életét; segítek abban, hogy egy cég hogyan tud egy látássérültet elhelyezni, alkalmazni.

Mi az, ami jól esik egy vak számára?

Szerintem az, ha az emberek odajönnek és szeretettel fordulnak felénk, vagy egyáltalán az, hogy érdeklődnek utánunk, próbálnak segíteni. Sajnálatra nincs szükségünk, és arra sem, hogy mindent megcsináljanak helyettünk. Arra viszont igen, hogy lehetőséget adjanak nekünk, hogy be tudjuk mutatni, mit tudunk. Mert mindegyikünk tud valamit. Ha kapnánk lehetőséget, azzal lehetne élni, és ez sokat jelentene.

Ha a napi nehézségeink mellett – amelyeket nem tudunk kiküszöbölni – a társadalom elismerése kísérne bennünket, azt mi nagyon tudnánk értékelni.

fotó: Borsodi Erzsébet