„Ma sincs rá válasz, hogy miért indult el nyugatra a magyarság” – Türk Attila a Mandinernek

Türk Attila (1973) régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézetének tanszékvezetője. A magyar őstörténet neves kutatójával a legfrissebb eredményekről beszélgettünk.

***

Tényleg paradigmaváltás történik a magyar őstörténetben? Helyezzen minket képbe!

Ha a legtömörebben szeretném összefoglalni a korai magyar történelmet, akkor az utóbbi évek bőséges, friss forrásanyaga alapján a következőket mondhatjuk el – összhangban a többi tudományág eredményeivel: a magyar nyelv uráli eredetű, de a formálódó magyarság a honfoglalás előtt török nyelvű, nomád népekkel élt együtt, ami nyelvi és kulturális szempontból is nagy hatással volt rá. Itt fontos hangsúlyozni tehát, hogy

Számos példát ismerünk arra, hogy ezek nem esnek egybe. A magyar nyelv a nyelvtörténeti kutatások mai állása szerint az Urál délkeleti előterében alakult ki, valamikor Kr.e. 1000‒500 táján. Fontos azonban zárójelben rögtön megjegyezni, hogy mindez nyelvészeti rekonstrukció megállapítása, vagyis maguk az uralisztikával foglalkozó szakemberek sem állítják, hogy ez egy olyan széles körben és ténylegesen beszélt nyelv lett volna, amint különböző nyelveket napjainkban tapasztaljuk. A logikai feltevést, mely szerint akkor a honfoglalást végrehajtó magyar népesség egy része is innen ered, az utóbbi évek bioarcheológiai kutatásai egyértelműen igazolták. Ez az ugor nyelvi eredetű közösség, amely bronzkor végén nomád életmódra tért át (a mai obi ugorok elődeivel együtt!) még kb. 1000-1500 évig az ugor nyelvi egységből kivált további nyelveket hordozó népességek közvetlen közelében élt. A Kr. u. 9. század legelején (korábban ezt több kutató a 6. század közepére tette és teszi ma is) a régi nomád életmódú, ugor eredetű lakosság egy csoportja hordozhatta, beszélhette a legutolsó nyelvrokonaitól elvált önálló magyar nyelvet, de ennek történeti részletei még nagyon homályosak. Ez a nép a 9. század legelején (korábban ezt a 6. század közepére tettük!) gyors vándorlással átkelt a Dél-Urál térségén, valószínűleg az Urál folyó völgyén át. A kiváltó okok között ma elsősorban azt a keleti, részben az Altaj térségéből kiinduló népmozgást sejtjük, amelyet régészetileg a szrosztki kultúra uráli feltűnésével hozhatunk összefüggésbe. Ez talán a mai baskírok elődeinek feltűnéséhez köthető a régióban, de az ujelgi és honfoglaló csontminták egyes paleogenetikai vizsgálatai is erre utalnak. A magyarok elődeinek vándorlása a Volga középső folyásának bal partján folytatódott. Valamikor a 830-as évek előtt a magyarság egyik része az erdős sztyepp és a sztyepp határa mentén felkerekedett, nyugat felé vándorolt, és elfoglalta a Fekete-tenger északi előterében a sztyepp északi zónáját.

mely utóbbi folyóról egyre biztosabban állíthatjuk, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin is megemlékezik róla a magyarokról írt történeti munkájában Levédia kapcsán. Vagyis Levédia (ha volt egyáltalán) a Volgától keletre terülhetett el, és feltehetően része volt már ekkor az a terület is, ahol a 13. században Julianus barát a keleti magyarokat megtalálta, vagyis Magna Hungaria.

Kr.u. 6-9. századi régészeti lelőhelyek az Urál környékén

Vagyis igaz, amit rebesgetnek? Át kell gondolnunk a Levédia-történetet?

A Volga és a Dnyeper közötti részen gyakorlatilag egyetlen lelőhely van mindmáig, amely a magyarokra utal, vagyis a Don vidéki vagy régészetileg szaltovói Levédiának nevezett koncepciót semmilyen érv nem támasztja alá, vagyis ebben a térségben aligha lehetett. Ez gyors átvándorlásra, pontosabban áttelepülésre, áttelepítésre utal, évszázadokig tartó kóborlásra semmiképpen. Ez annak fényében lényeges, hogy mi régészek az őshazát, illetve a szállásterületeket – mert őshazából csak egy van, erre figyelni kell – ma már „darabonként” 10-50 régészeti lelőhelynek az elemzése alapján rajzoljuk fel a térképre. Másrészt a Dentügymogyer szó bizonytalan etimológiája, vagy az ótörök jövevényszavak átvételének szintén bizonytalan földrajzi helymeghatározása a Levédia-kérdésben ma már nem merül fel komolyan. VII. (Bíborbanszületett) Konstantin magyarokról írt munkájának ugyanakkor már publikáltak is egy olyan „olvasatát”, amely a fenti régészeti alapokon nyugvó koncepcióval összhangban áll. Itt csak annyi a változás tehát, amit az orosz és ukrán kutatás, illetve a magyarok egy része is gondolt – csak nem ez került be a tankönyvbe –, hogy nagy valószínűség szerint Levédia a Volgától keletre terült el.

Hogy állunk a nyelvészeti kutatásokkal?

Ha már az ótörök jövevényszavak felmerültek, itt az a probléma, hogy a nyelvészeti kapcsolatok mögött meghúzódó történeti és földrajzi háttér tudományos igényű feltárása és modellezése sehol nem tart. Az, hogy egy szó, pl. az alma ótörök eredetű, ezt etimológiailag gyönyörűen levezetik a kollégák, de azt, hogy milyen történeti kontextusban valósult meg ennek az átvétele, pontosan mikor, hogyan, miként alakult a jövevényszavakat magyarázó kétnyelvűség (kétkultúrájúság), nos ezzel még adós a történeti nyelvészet...

A térség áttekintése és a vonatkozó lelőhelyek (amelyek száma azóta is jelentősen gazdagodott) 2016-ban: Urál, Volga, Dnyeper, Dnyeszter, Kaukázus (Olekszij Komar, 2018)

Mit mond a kazárok hatásáról?

Igen, a 9. század középső harmadában

bár fontos hangsúlyozni, hogy ez már a Volga-vidéken is megkezdődött és kimutatható.  Erre azonban nem a birodalom belső területén került sor – amint azt korábban a magyar nyelv ótörök jövevényszavait magyarázandó erőltettük –, hanem annak közvetlen nyugati szomszédságában megtelepedve, a Dnyeper és a Dnyeszter folyók között. Ez a kazár szövetség korszaka.

Hogyan vándorolt tovább a magyarság?

A 9. század utolsó harmadában az etelközi magyarság kazár kapcsolatai megszakadtak és a régészeti lelőhelyek hagyatékában szláv kerámiák tűntek fel. Ez már a kazár szövetség végét, de legalábbis a kapcsolatok meglazulását jelenti történetileg, majd a 890-es években a szubbotci-leletkör (vagyis a magyarok etelközi) lelőhelyei a Fekete-tenger északi előteréből eltűntek és megjelentek a Kárpát-medencében. A betelepülés legjelentősebb része 895-ben ment végbe, de a magyar hadsereg már néhány évtizeddel ezt megelőzően is feltűnt a Kárpát-medencében. Az írott források mellett ez ma már régészetileg is kimutatható, de ez nem jelent semmilyen „kettős” honfoglalást.

régészeti és numizmatikai bizonyítékok alapján ez a kapcsolatrendszer a 10. század középső harmadáig kimutatható. A magyar jellegű 10. századi kelet-európai leletek földrajzi elterjedése arra utal, hogy a keleten maradt magyar néprészekkel is tartották a honfoglalók a kapcsolatot.

Lelőhelyek a Dnyeszter (Moldova) és a Dnyeper (Ukrajna) vidékén (Vitalij Szinyika, 2018)

Tehát nem zárkóztunk be.

A kollégák döntő többsége a besenyők elől történt „fejveszett menekülés” koncepciója miatt gondolta azt, hogy bezárkózott a magyarság. Egy későbbi írott forrást is hivatkoztak ezzel kapcsolatban, nevezetesen amikor a bizánciak később fel akarták bérelni a magyarokat a honfoglalás után a besenyők ellen, akkor a magyarok ezt a korábbi vereségre hivatkozva határozottan elutasították. Nyilván túlértékeltük, hogy nem akartunk velük harcolni, de ma már nem gondoljuk, hogy a Kárpát-medencébe érkezés egy brutális sokk volt, hisz a helyszínt előtte ráadásul már valamennyire ismerték is. Ma már pontosan tudjuk, hogy azok a besenyők, akik elüldözték az Etelközből a magyarokat, nem telepedtek be egyből oda: az elüldözés csak egy 'kalandozó’ hadjárat szintjén értékelhető.

Az eddigi mérleg: Levédia kérdéses, a Kárpát-medencei magyarok pedig kapcsolatban álltak az Urál környéki magyarokkal. Mely főbb pontokon kellene még frissíteni egy átlagos műveltségű magyar tudását az őstörténetről?

2018-ban kiadtuk az eddigi legnagyobb magyar őstörténeti munkát, amelyet nem magyar tudós írt – Olekszij V. Komar kijevi régész könyvét – magyarul is, így most már aligha lehet rá hivatkozni, hogy az orosz nyelvismeret hiánya gátolja a megismerést.

A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy akár egy generáció alatt érhettek ide őseink az Uráltól a Kárpát-medencéig, nem tartott évszázadokig a vándorlás, ahogy eddig feltételeztük.

Az egy generációban ma már nem vagyok annyira biztos, noha ad absurdum időrendileg egyes esetekben

Ugyanakkor tömegesen volgai/uráli leleteket már nem találunk a honfoglalóknál, akkor sem, ha ‒ bár a kedvenc kutatási területemről van szó ‒ az utóbbi pár évben újabb 7-10 ilyen lelettípust sikerült azonosítanunk. Az etelközi kapcsolatok pedig még világosabban kirajzolódnak a honfoglalóknál, elsősorban annak fényében, hogy Moldávia és Ukrajna területén a szubbotci lelőhelyek és leletek száma a korábbi 5-6-ról napjainkra 60-ra nőtt. Dolgoztunk érte keményen, de nincs mit szépíteni: rég volt ekkora szerencséje a magyar őstörténet-kutatásnak.

Kép forrása: Türk Attila archívuma

A gyorsabb vándorlás azt is jelenti, hogy az Urál tövében elvileg már „kész” volt a kultúránk, tehát az anyagi kultúrát, a mítoszokat nem út közben szedtük össze?

A nyelvünk egészen pontosan uráli eredetű, azonban politikailag megszervezett, írott történelemmel rendelkező népként a Volgától keletre még nem léteztek magyarok, ezért is nagyon nehéz az azonosításuk. A kultúrájuk folyamatosan változott, politikumot később a kazár minta alapján kaphattak, a sztyeppi kötődésről pedig mi sem árul el többet, minthogy három török nyelvű kazár törzs csatlakozott és olvadt a korai magyarságba. Ugyanakkor ne felejtsük el, a Dél-Urál térségében és keleti előterében a sztyepp hasonlóan megtalálható, a nomadizmus már a bronzkortól adatolt. Vagyis ezt az életformát, de még a török nyelvi kapcsolatok első rétegét is a Dél-Urál térségéből eredeztethetjük.

Az biztos, hogy a korábban megszokott erdős sztyeppi gazdálkodási formát a vándorlás során is megtartották, de nem cserélték föl pl. az Alsó-Volga mentén ismert félsivatagos és sivatagos sztyepp gazdálkodási világára. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy még a sokat emlegetett ótörök jövevényszavak átvételével kapcsolatban sincs tisztázva az átvétel helyszíne és időpontja, az átvételek okáról és lefolyásáról nem is beszélve. A hagyományos etimológiai alapú nyelvtörténeti megközelítések egyre kisebb súllyal esnek latba az őstörténetírásban, mivel a térrel és az idővel nem tud igazából mit kezdeni a nyelvtudomány. De például Sándor Klára nyelvszociológiai megközelítésű dolgozatai vagy Klíma László új kutatása a nyelvészet és a régészet összefüggésének modern vizsgálata ügyében (ez jelenleg nálunk folyik a Pázmányon) új tartalommal tudná megtölteni a korai magyar történelem nyelvészeti vizsgálatát.

Lehetséges, hogy őseink csak felvették az uráli nyelvet?

De akkor mi volt előtte? A helyzet a következő az ótörök jövevényszavakkal: átvettük a gabonákkal kapcsolatos mezőgazdasági művelés magasabb fokát, ezzel kapcsolatban átvettünk ehhez kapcsolódó szavakat. Olyan ez, mint a számítógéppel kapcsolatos fogalomkör, sok szót, mint az ímél, vagy a lájk, már mi sem fordítunk le, csak használjuk. Viszont a testrészek vagy rokoni kapcsolatok neveit, a számneveket, tehát az alapszókészletet sosem cserélem le azért, mert van egy idegen eredetű számítógépem...Az uráli/finnugor eredetű magyar nyelv, már csak az alapszókészlete alapján is, összehasonlítva a török jövevényszavakkal, egyértelműen ősibbnek tűnik tudományos igényű nyelvészeti megközelítésből.

Mi kell ahhoz, hogy paradigmaváltásról beszélhessünk az őstörténetben?

Szerintem nincs szükség paradigmaváltásra, hanem intenzív forrásfeltárásra és bemutatásra van szükség. Az adatbázist kell bővíteni, elősegíteni azokat a fontos kelet-európai kutatásokat, amelyek sokszor csak a pénzhiány miatt nem tudnak eredményeket szolgáltatni. Fontos látni, hogy

Azok az eredmények, amelyeket sikerült az elmúlt tíz évben elérni – elsősorban a régészet területén –, annak köszönhetőek, hogy a magyar őstörténet nem csak a „mi ügyünk”, hanem az orosz, ukrán és a moldáv történelemnek is a része. A régészet mellett ugyanakkor vannak még szemelvényekben, „mazsolázva” lefordított vagy elavult fordítással rendelkező írott források, ezekkel is kellene kezdeni valamit, ha előre akarunk lépni. A legnagyobb áttörést természetesen a modern természettudományos vizsgálatoktól várjuk és részben már meg is kaptuk eddig, hiszen a régészetnek egy teljesen új módszertani iránya alakult ki: megszületett a bioarcheológia, azon belül is a kiemelt archeogenetika.      

Inkább egyfajta pontosításról és szemléletváltásról van szó?

A források tiszteletének mondanám. Egyrészt az érvek és adatok megfelelő súlyozása, másrészt a forrásfeltárás. Teljesen egyértelmű, hogy

Azt gondoltuk, hogy a 60-70-es években Etelközt három, négy, öt lelőhellyel nagyjából sikerült meghatározni és ez elég is. Ültünk a babérjainkon, miközben most 30-40 lelőhellyel tudjuk körvonalazni ugyanezt az egykori magyar szállásterületet, ami akkor is forradalmi előrelépés, ha teljesen átrajzolni a területét nem is kellett. Vegyük komolyan. Legyen az a jelszó, hogy vegyük komolyan.

(Szöllősi Mátyás felvétele)

Mennyire tudunk visszamenni az időben, ha magyar őstörténetről beszélünk?

Én onnan indulnék ki, hogy ma már ne menjünk annyira vissza az időben, mint korábban tettük. Szinte bármit fellapozunk Magyarországon, népszerűsítő vagy tudományos munkát, a Kr. e 6. évezredtől indítják többnyire a magyar őstörténetet.

Akkor miről beszélünk, ha még magyar nyelv sincsen? Véleményem szerint a Kr. e. 1000 és 500 közötti időszaknál korábban nincs magyar őstörténet. Előzmények vannak természetesen, de a magyar őstörténetnek ez már nem közvetlen része.

De meddig kutatható vissza a történetünk régészetileg?

Ha a biztosnak tűnő honfoglalás kori anyagból indulunk ki, akkor nagyjából a Kr. u. 4-6. századig tudom ezt az anyagot különböző analógiákkal és bioarcheológus segítségével visszakövetni. Ott vesznek el nagyjából a szálak.

Az összefüggések készen vannak a régész fejében? Meglát például egy övcsatot jó helyen, jó időben, és azonnal aktiválódik az egyik szunnyadó teória, vagy előkerül sok-sok övcsat, mennek az ásatások és közben születik meg az új elképzelés lépésről-lépésre?

Az egykori kiváló magyar régész, Bóna István szokta volt mondani, hogy „prekoncepcióval nem szabad, de anélkül meg nem érdemes.” A forrás szent, az értékelés pedig munkahipotézis kérdése, de ha valaki komplett őstörténetet ír és rajzol térképre, a társtudományok eredményeit ildomos figyelembe vennie.

Mára mindez nem tartható, főleg nemzetközi szinten. Az volt a fő baj a magyar őstörténet-kutatásban, hogy magyarul írtunk többnyire, ezért nem volt nemzetközi kontroll és nem kaptunk rá kritikát. A minimális, angol és német nyelven közölt magyar őstörténeti kiadványainkra pl. orosz régészek írtak több recenziót is, többnyire visszhang nélkül.

Kép forrása: Türk Attila archívuma

Miben várható még konkrét előrelépés a következő években és milyen nehézségek vannak?

Az utóbbi évek legnagyobb régészeti szenzációja Moldáviához kötődik, mely ország napjainkban két darabból áll a Dnyeszter folyó két oldalán. Az elmúlt másfél évben itt hatalmas „forradalom” zajlott le a magyar őstörténet tekintetében, miközben gyakorlatilag nem könnyű bejutni a Dnyeszteren túli moldáv területekre: ...tankok, orosz katonák, meg az ENSZ kéksisakosai között mész át a határon. A helyi diplomatáink ugyanakkor hatalmas logisztikai segítséget nyújtanak szerencsére. Szóval nehéz ügy, de nekünk ezzel kell élni. Moldáviában amúgy ott voltak már a magyar leletek az 1960-70-80-as években is, de a magyar kutatás nem igazán érdeklődött.

A csavar ott van a történetben, hogy nem a középkori ásatási dokumentációk között kell keresni ezeket az anyagokat, hanem kiderült, hogy bronzkori és vaskori kurgánok ásatási dokumentációiban, mint „melléktermékek” szerepelnek. A nyilván későbbi korokban is a tájból kiemelkedő kurgánok betöltésébe ugyanis kora középkori és magyar sírokat ástak be utólag, de a feltáró helyi régészeket az alatta lévő bronzkori sír érdekelte, és a többit nem közölték le, hanem ott vannak félretéve. Amikor először odamentem, kikértem a középkort meg a népvándorláskort. Most neki kell ülni az összesnek, ami szerencsére folyamatban van, mint említettem. A genetikai vizsgálatok, amelyeket a csontmaradványokon eddig megcsináltunk, egy kelet-európai, kora középkori, biológiai adatbázis építésére szolgálnak, melynek a segítéségével majd a többi ország is hasonlítgathat. A radiokarbon vizsgálataink, a saját kutatásaink mellett, szintén támpontot nyújtanak majd a teljes kelet-európai általános régészeti kronológiához is.

Az Urálnál hogyan tovább?

Az elmúlt néhány hónap eredménye, hogy a délnyugat-szibériai kollégák nagyon komolyan ráálltak az Urál keleti előterének magyarokkal összefüggésbe hozható leletanyag régészeti problematikájára. Akkora a különbség az Urál nyugati és keleti oldalát kutató régészek következtetései között, annyira más a leletanyag, hogy új koncepciót fogalmaztak meg immár ők is. A legújabb elképzelése szerint

és egyből átjöttek a Volga-vidékre. Itt volt tehát Magna Hungaria, itt találta meg a keleten maradt magyarokat Julianus, és itt éltek a később tovább vándorló magyarok a 9. század elejét megelőzően. A kulcsot a folyóvölgyek jelentik, mivel a vándorlás ezek mentén ment végbe, és ez számunkra is kiváló támpontot nyújt, hogy elsősorban e folyóvölgyeket kell kutatni.

A kaukázusi fejleményekről is sokat hallani.

A Kaukázus északi előterében az utóbbi néhány évben új minőséget képviselő, a honfoglalás kori és részben etelközi hagyatékhoz nagyon hasonló 9‒11. századi leletek váltak ismerté (bár hozzá kell tenni, hogy a terület ilyen jellegű leletanyaga korábban sem volt teljesen ismeretlen a hazai kutatás előtt). Sajnos ezek eddig szinte kivétel nélkül régészeti összefüggések nélküli, többnyire fémkeresős sírfosztogatás, majd illegális műkincs-kereskedelem révén megvásárolt leleltek. A Magyar Nemzeti Múzeumban bemutatott vonatkozó kiállítás anyaga is ilyen.

Felmarkolnak egy kurgánt markolóval, fölteszik a platóra, benne az összes sírral, a leletekkel, aztán az ifjú pár udvarán leöntik a teherautóról. A krasznodari múzeum felét megtöltötték azokkal a leletekkel, amiket az orosz titkosszolgálat szakemberei lefoglaltak a határon: a lelőhelyek fosztogatása, a műtárgyak kivitele olyan szinten folyik, hogy ez már az ő szemüket is szúrta. A fentiek alapján érthető, hogy eddig ezek a leletek tudományos szempontból nem úgy estek, esnek latba, mint a régész által feltárt és jól dokumentált Volga-Urál vidéki magyar jellegű leletek. De ettől még nem tehetjük félre ezeket, hiszen egy (magyar) régésznek minden körülmények között választ kell adnia arra, hogy a honfoglaló magyarokhoz hasonló lelet miért bukkant föl bárhol Eurázsiában, jelen esetben a Kaukázusnál.

Szerencsére Lezsák Gabriella szervező munkájának köszönhetően már itt is megindultak a terepi kutatások. Az eddigi eredményeket ő maga is úgy interpretálta, hogy jelen pillanatban valószínűleg a földrajzilag egykor szomszédos etelközi szállások hagyatékával azonosítható szubbotci-típusú régészeti lelőhelyek hatásáról van szó. A magyarok bekapcsolódtak a kelet-európai (rabszolga)kereskedelembe, ezt meglehetősen pontosan tudjuk: az etelközi anyag elképesztő nemesfém- és selyemgazdagsága erre utal. A következő évek kutatásai fogják eldönteni, hogy magyar jellegű tárgyak többsége a kereskedelem révén kerülhetett a Kaukázusba, vagy új ásatások eredményeképpen ,a temetkezési szokások megismerése után magyar népesség betelepülését is alátámasztaná. Az viszont már most bizonyos, hogy ezek a leletek semmilyen vonatkozásban nem támasztják alá (már csak kronológiai okokból sem) a kutatásban feltételezett Kr. u. 5-6. századi kaukázusi, vagy más néven Kubany-vidéki őshaza hipotézisét.

Milyen újdonságok történtek még az elmúlt időszakban?

Március elején, épp a járvány okozta helyzetet megelőzően egy nemzetközi régészeti őstörténeti konferenciát tartottunk itt Budapesten, melyen a magyar őstörténettel is foglalkozó legkiemelkedőbb nemzetközi szakemberek mutatták be új eredményeiket a Volga, a Dnyeper és a Dnyeszter térségéből. Nagyszerű rendezvény volt, amit ugyan a véleményformáló, vezető magyar őstörténeti szakemberek ismét gondosan elkerültek, ugyanakkor sikerült nemzetközi összefogással megtervezni a kutatás következő lépéseit. A Volga-vidéken, a következő években végre közlésre kerülnek azok a korai magyar történelem szempontjából fontos temetők, amelyeket még az 1970-80-as években ástak ki, és eddig csak szemelvényekből, válogatott leletek alapján ismertük azokat. Szeretném hangsúlyozni, hogy ne féljünk már az újdonságoktól! 2013-ban, harminc év után zajlott egy konferencia az Akadémián a magyar őstörténetről.

Számomra nem világos, hogy miért sokkolnak egyeseket az új kutatási eredmények ahelyett, hogy megnyugodnának, és a ténylegesen folyó őstörténeti kutatások ékes bizonyítékát látnák bennük, amelyek hiánya miatt a Magyar Tudományos Akadémiát korábban annyi támadás érte? Ha nekem fontos a népem eredete és azt látom, hogy újabb eredmények jelennek meg, akkor legalább abban biztos lehetek, hogy kutatják, nem igaz?

Ukrajnában a terveink szerint egy tehetséges doktorandusz ősztől nekiül a kijevi Régészeti Adattár valamennyi ásatási dokumentációjának – magyar szempontú – áttekintésére. A moldáviai hasonló kutatások mellbevágó eredményei alapján itt is komoly áttörésre számítunk. Egy kisebb ukrán kutatócsoport az egykori etelközi, vagyis a mai középső- és délnyugat-ukrajnai területek valamennyi múzeumát, múzeumi raktárát, a legkisebb falusi és helytörténeti gyűjteményekig bezárólag módszeresen át fogja vizsgálni magyar szempontból, nagyszerű ukrán kollégánk, Olekszij V. Komar koordinálása mellett. Moldáviában Vitalij Sz. Szinyika irányítása mellett a hely Régészeti Adattár áttekintése már körülbelül egy éve tart. Ez több tucat olyan régi-új lelőhelyet és leletet eredményezett már eddig is, amelyeket még az 1960-90-es években tártak fel, csak nem kerültek eddig a kutatás homlokterébe. Szerencsére az új eredmények elérése ma már pusztán csak pénz kérdése – leszámítva a háborús régiókat – mivel az elmúlt 10-15 évben a kelet-európai régészkollégákkal sikerült egy gyümölcsöző, új partnerséget kialakítani. Az újabb bioarcheológiai vizsgálataink eredményei továbbra is folyamatosan megerősítik a régészeti anyag alapján feltételezett kapcsolatokat. De hogy ne csak régészetről beszéljek: a Pázmány őstörténeti kutatócsoportjában már folyamatosan készülnek a korai magyar történelem latin és görög nyelvű forrásainak új és teljesebb fordításai és forráskiadványai. A sorsunk tehát a saját kezünkben van!