Szent tékozlás: a pünkösd

A pünkösd történetének fő mozzanatai – még ha nem is karácsonyi vagy nagypénteki teljességgel – közismertek. A tanítványok, miután a feltámadott Jézussal negyven napon át együtt lehettek, a mennybemenetelkor ígéretet kaptak a Szentlélek eljövetelére, és azt várták mindannyian, együtt. Ahogy Lukács írja az apostolok cselekedetei 2. részében: „amikor pedig eljött a pünkösd napja”, egy szélrohamhoz hasonló zúgás töltötte be az egész házat, ahol voltak, és valamilyen lángnyelvek szálltak le mindegyikükre. Megteltek Szentlélekkel, és a hirtelen összefutó sokaság tagjai közül mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.

Ez az idézett „megtelés” mintha a mértéktelenül soknak volna köszönhető. Úgy árad az Isten lelke, és az áradás következtében az Isten fenséges dolgairól szóló tanítás, mint aminek sem kezdete sem vége nincs. Emberileg olyannyira mértéktelennek tűnik az az isteni ajándék, hogy megdöbbenés, csodálkozás, sőt még az érthetetlenre adott oly tipikus emberi reakció: az elutasító gúny is megjelenik (vannak, akik részegséggel vádolják az apostolokat). Pedig semmi olyan nem történik pünkösdkor, amit ne lehetett volna tudni egyrészt a prófétáktól kezdve, másrészt Jézus munkájának ismeretében.

Csúzy Zsigmond, ez a XVII–XVIII. század fordulóján élt, tábori papként Rákóczi seregében is szolgált pálos szerzetes Titkos értelmű testamentom című (egyébként húsvéti) homíliájában utóbbiról, a rá jellemző barokkos ékességgel és merész szóhasználattal azt írja: „Jesus az Isten formájában lévén, nem alétotta (tartotta) ragadománynak magát az Istennel egyenlőnek lenni; egyenlő volt tehát, s mégis érettünk mintegy tékozolva kiüresétette magát.”

(Magyar Hang)