Hogyan éljük túl a bizonytalanságot?

Milyen fizikai, lelki tüneteket válthat ki belőlünk a bizonytalanságtól való félelem és a bezártság?

Mindannyiunkat érint a bizonytalanság és a bezártság, de másként hat arra, akinek van egy többé-kevésbé stabil egzisztenciája és arra, aki egyik napról a másikra él. Máshogy éli meg ezt a helyzetet az, aki hozzá tud férni erőforrásokhoz, be tud vásárolni hónapokra, van munkája, és ha szükséges autóba tud ülni, ki tud menni az erdőbe, hogy kisétálja, kifussa vagy kisírja magából a feszültségét. És

és most is ő a legutolsó szempont, de nem is számít ennél többre. A jelenlegi krízis máshogy hat azokra, akik hozzáférnek a hírekhez és van közösségi médiából kinyerhető társas támaszuk, mint azokra, akiknek csak a falu határában álló óriásplakát üzen. Nekik ugyan kevesebb az információjuk, ebből következhet, hogy kevésbé gyötri őket a szorongás, de a krízis következményei őket is ugyanúgy, ha nem jobban érintik.  

Milyen emberi reakciókra lehet számítani ebben a helyzetben?

A bizonytalanságra adott válasz sokféle lehet, az esti tapsok az ablakból éppúgy, mint a szolidaritás, a bűnbakkeresés vagy az agresszió szabadon engedése. Mindannyian olvashattunk olyan kommenteket, amelyek írói embereket, nép- vagy társadalmi csoportokat tettek felelőssé, mondván: „ők tehetnek a járványról, mert nem hordanak maszkot, ráadásul ide-oda flangálnak”. Az áldozathibáztatás csökkenti a feszültséget és biztonságot ad. Az igazságos világba vetett hit nevű kognitív torzítás pedig azt az átmeneti illúziót adja, hogy rend van a világban és ha elég jók vagyunk, minden túlélhető.

akik ugyanazt érzik, akik hisznek, bíznak, tesznek valamit. Ebben a társas támasz éppúgy ott van, mint a cselekvés, mint megküzdés. Az, hogy nem vagyok egyedül.  

Mit lehet kezdeni a betegségtől, a közelgő gazdasági tehertől, a munkahely elvesztésétől és a bizonytalanságtól való félelemmel? Lehet-e enyhíteni, és ha igen, hogyan?

A bizonytalanságot az is csökkenti, ha rálátunk, milyen állandóság maradt nekünk ebben a káoszban. Van, hogy a család, a kapcsolataink jelentenek erőforrást. Minél inkább megéljük ennek a helyzetnek a súlyát, annál több esélyünk van egy másik szögből ránézni akár a mostani, akár a múltbeli emberi kapcsolatainkra. Összekapcsolódni velük önmagában is gyógyító hatású lehet, éljünk vele. Aztán van, hogy a rituáléink, szokásaink segítenek a túlélésben: ha minden reggel ugyanúgy felkelünk, felöltözünk és beülünk a nappaliba a gépünkhöz, mert dolgozunk. Megküzdés az is, ha átmentjük a mozgás okozta biztonságot, és otthon sportolunk. Van, aki önkéntesnek áll, mert ezzel kap némi kontrollt az események felett, még ha kockáztat is közben, de ezzel könnyebben megküzd, mint a várakozással. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy a helyzettel való megküzdéssel elismerjük, hogy életünk visszavonhatatlanul megváltozott. Elvesztek a biztonságos kapaszkodók, a többé-kevésbé kiszámítható hétköznapjaink, és bekerült valami új, nyugtalanító és vele ezer kérdés.

Ez a folyamat nagyon személyes, egyedi; és bármit is érzünk, legyen az szomorúság, félelem, kétségbeesés vagy tehetetlenség, arra az érzésre pont most szükségünk van, hogy fel tudjuk dolgozni a történteket. Nem lehet átugrani, megkerülni.

Mit üzen a napi munkájukkal, gyerekei otthoni oktatásával, a főzéssel, mosással nyakig lévő szülőknek?

Azt, hogy a káosz most természetes, és hogy a régi világunk elvárásai és rendjei nem ültethetők át egy az egyben erre az újra, ami még össze sem állt. Az egyetlen fontos dolog, hogy a szülő maradjon érzelmileg elérhető a gyereke számára. Mert a gyerekek nem arra fognak emlékezni, hogy mit ettek, hogy álltak át az új oktatásra, és rend volt-e a lakásban, hanem arra, hogy bármilyen vész is volt kint, ők biztonságban voltak bent. A gyerekeknek használható, stabil felnőttekre van szükségük, hogy kibírják azt a nyomást, ami a külvilágból jön, és

Az iskolának most megtartó funkciója van, a valahová tartozást jelenti, az elveszett szociális kapcsolatokat. Az iskola a hely, ahová vissza tudunk térni. Sokféle választ adtak erre a helyzetre az iskolák, ami csak tőlük telt. Látni csodás pedagógusokat, szakmai közösségeket, akik el merték engedni a teljesítménykényszert, hogy átsegítsék a gyerekeket és a szülőket ezen a krízisen.

A legerősebb kapcsolatokat is képes megcibálni az összezártság. Hogyan lehet több türelmet magunkra szedni?

A kapcsolatainkban mindvégig azon egyensúlyozunk, hogyan tudunk együtt lenni a másikkal úgy, hogy ne veszítsük el önmagunkat. Folyamatosan a közelséget-távolságot állítgatjuk, védve magunkat a túlzott eltávolodástól, de az összeolvadástól is. Az, hogy ezt hogyan sikerül megoldani egy ilyen összezárt helyzetben, attól is függ, hogy a párkapcsolat eleve milyen állapotban van. Egy feszültséggel terhelt, bántalmazó kapcsolatban élő ember számára a karantén óriási érzelmi terhet jelent, a végletekig kifeszítve az alkalmazkodás határait, ráadásul úgy, hogy a meglévő kiutak – ismerősök, barátok, szociális rendszer is bénult állapotban. Szóval van, hogy a koronavírus fenyegetettséget felülírja valami közelibb veszély. Nekik jelen helyzetben csak a virtualitásból jöhet kapaszkodó, és könnyen lehet, hogy valakinek pont mi vagyunk ezek. Közben az is látszik, hogy ez a nehéz élethelyzet lehetőséget ad sok kapcsolat újrakeretezésére és akár jobbá tételére hosszú távon. Ez utóbbi azért fontos, mert mindannak, amit most mondunk teszünk, ahogy a másikkal bánunk, annak később érik be a gyümölcse, akkor, amikor szabadon döntünk róla.

tiszteletben tartva a másik és a magunk igényeit és a kapcsolatot, ami egy térbe terelt bennünket egy időre. Fontos lehet észben tartani, hogy az emberi kapcsolat az egyik legjobb szorongáscsökkentő. Ha van egy kis szerencsénk, a szomszéd szobában van ebből a gyógyszerből egy vagy akár több is.

Mit üzen az időseknek? A 65 éven felüliek harmada él egyedül a népszámlálási adatok szerint, rájuk most különösen leselkedik az elmagányosodás.

Az idősek többszörösen is nehéz helyzetben vannak. Ők a leginkább kitettek a betegségnek, ők jutnak a legnehezebben információhoz, és koruknál fogva rugalmatlanabbul alkalmazkodnak testi és lelki értelemben is, ráadásul most a vírus okozta pánik bűnbakjaivá is váltak. Mindenkinek vannak „saját idősei” – szülei, nagyszülei, szomszédjai –, és azoknak saját történetei, félelmei és küzdelmei. Ha megértjük ezeket, könnyebb is rájuk hatni. Azonban nem a didaktikus szájbarágás a megfelelő út, azt hagyjuk meg azoknak, akiknek ez a munkájuk. Az időseknek pont arra van szükségük, amire minden embernek: a kapcsolat adta biztonságra, arra az érzésre, hogy

Nyilvánítsuk ki ezt nekik olyan csatornán, amink van. Ha nem tudjuk okostelefonon, akkor örüljünk annak, hogy a hangját hallhatjuk egy vezetékes készüléken. Arra koncentráljunk, amink van és arra, akink van. 

Bóta Tímea

A többség soha nem élt még át hasonlót, ebből adódik, hogy akár a megszokottól eltérő viselkedéssel reagálhat. Mikor válik ez a viselkedés betegessé? Mikor érdemes szakemberhez fordulni?

Nem csak a betegeknek kell a támogatás,

Nagyon fontos megtanulni a környezet számára jelezni ezt. Bármikor, amikor a valaki azt érzi, hogy egyedül nem képes ezzel a helyzettel megküzdeni, kérjen segítséget. Mindenképpen pozitívum, hogy a segítő szakma nagyon hamar reagált, szervezett pro bono szolgáltatásokat nyújt azoknak, akiknek támogatásra van szükségük, de esetleg anyagi erőforrásaik nincsenek hozzá. Ezek jellemzően rövid és a krízisre koncentráló folyamatok, és ha menet közben kiderül, hogy a személynek terápiára is szüksége lehet, akkor ajánlanak számára olyan szakembert, intézményt, ahol hosszabban, fókuszáltabban is tud majd dolgozni a problémájával. 

Ne feledkezzünk meg a dolgok pozitív oldaláról sem, mert van nekik. A mostani helyzetben mi lehet ilyen?

Már most látszik, hogy az emberek kezdenek megfogalmazni fontos lét-kérdéseket. Hogy mi az életünk értelme, kihez tartozunk, mi a felelősségünk, kitől várjuk a segítséget és kinek tudunk adni. Mi a közösség szerepe az életünkben, kikkel közös az értékrendünk, és mi következik ebből számunkra.

A társadalmi szintű konzekvenciákat pedig azokon a szinteken kell levonni, amelyeken elég erő és hatalom van a változások generálására. Annyi már most látszik, hogy változni, változtatni kell: azt, ami volt, nem lehet ugyanúgy folytatni már.