Az élet javára dől el a harc! – Szerencsés Károly a Mandinernek

Történészként húszévesen, márciusban lépett be először az ELTE kapuján, hogy aztán szinte el se hagyja az alma matert. Szemesztereken át hallgatók százait gondolkodtatta el nemzetünk sorskérdéseiről, s idén tavasszal szinte napra pontosan negyven esztendő után, a koronavírus járvány miatt csukta be maga után az egyetem kapuját – ki tudja, mennyi időre. Az évek óta testi megpróbáltatásokkal küzdő és szerelmét, történész feleségét, szellemi társát felfoghatatlanul korán elvesztő egyetemi tanár szépíróként és publicistaként is közismert. Az idén hatvanéves Szerencsés Károllyal beszélgettünk.

Máthé Zsuzsa interjúja.

***

Hogy van, Tanár Úr? Találkozik a lányaival, láthatja az unokáit? Mi a családi vírusprotokoll?

Lányaimtól hatvanadik születésnapomra kaptam egy okostelevíziót, így magam választotta filmeket, koncerteket is nézhetek, s az egyik utolsóra hajazva, kérdem én: „Mondd, kit érdekel, hogy (ki) vagyok én?” 

Szerintem sokunkat, akik szeretjük, olvassuk.

Talán aki ismer. De ki ismer vajon? Aki szeret? A rokonaim, ismerőseim, kollégáim, olvasóim? Nem tudom. Lányaimmal és unokáimmal, barátaimmal és nagyjából senkivel se találkoztam március idusa óta. Ez az én protokollom. A többi nem fontos. Eloszlik majd ez a köd, és én úgy érzem, hogy most ezt tehetem a végveszély elhárítására. Hát megteszem. 

Az egyetemi órák rendje kialakult már? 

Március 11-én szertartásos lassúsággal „vonultam le” a már teljesen kihalt egyetem díszes lépcsőin. Éreztem, hogy valamiképp utolsó előadásomat tartottam meg a 252-es nagyelőadóban. A folyosón kérdezték a hallgatók, mi lesz most Tanár Úr? Minden rendben lesz, ne aggódjanak – mondtam. Szándékosan szöszmötöltem még, összeraktam a papírjaimat, kis rendet az asztalomon, húztam az időt. Aztán dacosan, majdnem mint negyven éve, amikor beléptem az egyetem kapuján, elbúcsúztam a furcsa freskótól a bejáratnál. Dacosan, pedig még nem tudtam, csak éreztem, mi történt. Aztán az autóban hallottam a híreket. A távoktatás azóta működik. 

Lehet személyes találkozás nélkül megérinteni a szellemet?

Az online tanításnak vannak jó elemei is. Sőt, úgy látom, az elhivatottabb hallgatókat jobb munkára ösztönzi. „Személyes” kapcsolatban vagyunk, de persze, minden képernyő és minden szűrő tompít, torzít. Nagyon örülök, hogy legalább év elején öt héten át személyesen találkozhattam a hallgatókkal, a hitelességhez ez elengedhetetlen, s remélem elegendő. Kitart. Egyébként nem szeretem ezt a távoktatást,

hogy a helyes utat válasszák az emberi sors útvesztőiben. Hogy mikor volt egy háború, azt meg lehet tanulni képernyőről, könyvből, de hogy miért volt és hogyan lehet elkerülni a hasonló helyzeteket, s főként, hogy az ember mit tehet, s kell tennie, az már nem csak tudás dolga, egy másik dimenzió.

Pár héttel ezelőtt radikálisan új kihívásokkal kellett szembesüljünk, ráadásul globálisan. Mit gondol, cezúra lesz a 21. század történetében a koronavírus-járvány?

Biztosan. Március közepén még „Új immunitás”-ról álmodtam. Hogy a nemzetünkben és az emberiségben is kialakul egy új immunitás az új élet reményében. Elmondhatatlan keserűséggel látom, hogy megint milyen alattomos, értelmetlen és egyben pitiáner erők állnak ezzel szemben. Most, 2020 április végén már nem hiszek e vírus egyetlen remélt „jótéteményében” sem. De cezúra, az lesz. A világ változni fog. Az agresszív emberek még agresszívebbek lesznek, a hívők még inkább hisznek majd,

És mindenki megpróbálja majd érvnek bepakolni a zsákjába a vírust, hogy saját igazát bizonyítsa. Akkor vagyunk nagy bajban, ha valaki a remélt igazáért néha ki is engedi az éhes fenevadat.

Sokan mondják, hogy ez a mi életünk nagy háborúja. Megáll ön szerint ez a hasonlat?

Nem tudom, legfeljebb, ha az emberiség léte ezen a Földön maga is háború. Akkor ez egy csata. Egy ostrom. A lehető legaljasabb erők támadnak. Nem az Isten figyelmeztet! Ezt lelkem legmélyéről elvetem, elutasítom. És éppen ezért tudom, hogy győzhetünk. Az örök küzdelem még nem háború, a pusztító járványok elleni küzdelem még nem háború.

Ezért a legfontosabb – majdnem isteni – tulajdonsága az embernek az erkölcs. Nem háború ez, hanem tömeghalál. Most, amikor beszélünk, már kétszázezer ember hunyt el. Van, aki legyint csak abban a hiszemben, hogy őt nem érinti: hulljon a férgese! Az erkölcs kényszeríti ki a szeretetet és szolidaritást. Az erőfeszítést. Isten nem tömeggyilkos. Valahogyan ezt még nem sikerült megértetni az emberek egy részével. Minden halál és minden születő élet érint mindenkit ezen a Földön. A felelősség közös.

A járvány leegyszerűsítette a fontossági sorrendet az életünkben: a határok pillanatok alatt lezárásra kerültek, előtérbe került a nemzetállamok és a család fontossága. Megtanuljuk majd újra értékelni ezeket a porossá tett  fogalmakat? 

Látja, ez érdekes! Most az idő eltörött, de a falióra ingája mégis ugyanabban a ritmusban járja az útját oda-vissza. Felhúzom minden nap. Az ostrom kezdetén vagyunk. Áldás vagy rémálom? A fontossági sorrend élén az élet áll. S ami védi az életet, az erkölcs. Aki a gyermekek születésében, felnevelésében örömöt érez, s a fogantatásukban szép szerelmet élt át, soha nem válik az üres káromlás, élvhajhászás hirdetőjévé. Soha.

s marad számára a becsapottak reszketése, az egyedüllét.

Járványok sokszor pusztítottak az emberiség története során, mi mégis sérthetetlennek éreztük magunkat. Régi korokban is hasonlóan élhették meg a természeti csapásokat, járványokat, háborúkat az emberek? 

Igen, pont’ mint én most. Sérthetetlen vagyok, s ebben benne foglaltatik a halálom. Hivalkodó mondat. De minden lényeges benne van, amit az ilyen helyzetekről tudni érdemes. Sok lesz az áldozat, már most nagyon sok. És sátáni a tudat, hogy a leggyengébbekre, legkiszolgáltatottabbakra vadásznak most a halál legényei. De mindig így volt és így is lesz. Csak éppen a háborúkban nem. Majd kockáztatunk, mert kockáztatnunk kell. Sokan elmegyünk, s ami riasztóbb, ha maradunk is még, velünk jön az úton a félelem. 

Fél?

Én huszonhat éve folyamatosan kockáztatok a betegségem okán – transzplantációkon vagyok túl –, de még nem féltem. Pontosabban nem féltem így. Mert majd olyan nagyot kell kockáztatnom – hisz az életnek mennie kell tovább a maga feladataival –, hogy az már egy döntés, majdnem öngyilkosság lesz vagy lehet. Leszünk ezzel a visszaállással még így százezrek, milliók. Sérthetetlenek. Figyelnek-e majd ránk akkor is, ki tudja?

Mit gondol azokról a feltevésekről, hogy a vírus emberi kreáció, elszökött biológiai fegyver?

Elszabadult fegyvernek nem gondolom. De emberi kreációnak, vagyis emberi tevékenység következtében előállott terméknek, igen. Belemetszésnek a gyönyörű, makulátlan gyermeki, női testbe, ezt látom. Látom a sorstársaim helyzetét, átérzem félelmeiket. Hálát adok minden nap, hogy most talpon vagyok, nem kell gépekre hagyatkoznom, dialízisre járnom, hogy van élelmem és van gyógyszerem,

minden tudósnak és orvosnak a világon, és nagyon fáj a csalárd emberek gazembersége, a fájdalmak, félelmek lerángatása a „politika” színtereire. Sötét dolog ez.

Mennyire következik a világjárvány eddigi életvitelünkből? 

Misztikus elgondolás ez a globális életvitel, globális gazdaság és fogyasztás, globális kultúra. Nagy erők mozdulnak ezért. Céljuk sohasem más, mint a hatalom s ez által a pénz. Vagy fordítva, mindegy is. Fogyasztunk mi rendesen, Baselben, Budapesten és Jánkmajtison, de az emberi lélek nem tud annyira elsorvadni, hogy pusztán „fogyasztó” legyen. Soha. Sehol. Még Közép-Afrikában sem. A járvány nem ebből következik, legfeljebb a globalizáció elősegíti, gyorsítja, terjeszti. Sokkal érdekesebb, hogy a járványból mi fog következni. Én csak abban vagyok biztos, hogy a lét és nemlét kérdései inkább az emberi, nemzeti közösséget erősítik, mintsem a nemzetköziséget, globalizációt, vagy hívják is bárhogyan a pénzgőg, a hatalmi gőg ilyen törekvéseit.

A vírus okozta emberveszteség és az ebből fakadó gazdasági krízis mellett mi várható a népvándorlás tekintetében? Európa lezárja határait és megpróbál önellátóvá válni, vagy még inkább kinyílik majd és feladja kulturális-társadalmi egyediségét?

Hiába tombol az orkán. Marad a megosztottság. Európát nem lehet lezárni, mert már belülről nyitott. Léket kapott. Csak egyes államait. Most bezárkóztak mind, de majd jönnek az „új” ötletek. Fel kell fognunk, hogy van, akinek önmagán kívül nem fontos senki és semmi, szelleme kongó harang. Van négyszögletű, kerek, amorf és fényben szétfeszülő ember is. Kapualjban kulcsát keresgélő és szerelmét szorosan magához ölelő ember is.

A magyarságot nem lehet semmilyen karámba terelni, mert olyan egyedi, hogy minden körülmények között megmarad, legfeljebb csendben átlép egy másik korszakába. 

Történelmi léptékben vajon milyen változások várhatóak Magyarország, Európa és a világ életében? 

És az univerzum? Minden válasz egy döntés is. A magyarságnak és minden magyarnak a fecsegést abba kell hagynia. Gondolkodni, cselekedni, azután beszélni és akkor már a szónak érvényt is szerezni, ez a feladat. Mindezt akkor, ha erre felhatalmazást kapott családtól, közösségtől, várostól, nemzettől, ősöktől és gyermekeitől.

Hogy mondjak valami konkrét jövendölést is: négyszáz évig még biztosan megmarad. Szembesítsen, aki tud, s mondja ki fátyolos tekintettel: ez megmondta! 2020-ban megmondta előre! Annyira szeretnek mostanában is az ilyen jövendölésekre rácsodálkozni naiv emberek. Ha még leszünk mi, magyarok is: előbb mondtam, nem fecsegni, hanem cselekedni kell, ha már alámerültünk Atlantiszba, mert túl sokat locsogtunk. A világ pedig tágul, az univerzum szűkül – minden ellenkező híresztelés ellenére.

Száz éve ez a nemzet hihetetlen veszteségeket szenvedett el, a mai napig sem gyógyultak be a sebek, és még most sincs konszenzus a nemzeti összetartozás kapcsán...

Nem tudok jobbat tanácsolni, mint

A nyelv szükséges, de ma már nem elégséges összetartó erő. A nyelvet nem szabad magára hagyni: oktatásnak, művészetnek, médiának, de még a gazdaságnak is segítenie kell. Ha sikerül vonzó, erős, öntudatos Magyarországot teremteni, a nemzeti egység is megerősödik. És ez teszi lehetővé, hogy  a Kárpát-medencében élő népek, tágabb értelemben Közép Európa népei összefogjanak és érvényesítsék akaratukat. Mert szinte minden fontos kérdésben közösek lehetnek a céljaink, miközben egy iskola, egy falutábla, egy épület tulajdonjoga, vagy éppen néhány segítségül adott maszk és kesztyű körüli aljas indulat – mennyi kisszerűséggel – rombolja az esélyeinket.

Unokáit mivel bíztatja ebben a szorongással teli időben?

Ők nem szoronganak, azt hiszem. Homokvárat építenek, békákat keresnek és nevelnek, építik édesapjukkal a „Szélkirálynőt”, betonoznak, csavart keresnek, kötelet feszítenek, homokot terítenek. Talán már vágynak a mezőkön túlra, talán keveset alszanak, talán bolondos papájuk is hiányzik, talán még a mesék világában élnek – de jó! –, mert ők lesznek majd szerelmesek, acélerősek, ők lesznek, akik tehetnek érte, hogy a négyszáz éves jövendölés s utána még sok pásztázás az univerzumban valóra váljon.