A peremvidéken – Mindennapi metafizika III.

Nyitókép: Hódolat Mednyánszkynak – Végh Attila fotográfiája

A természet olyan képekkel ajándékoz meg minket, amelyeket sok esetben nem vagyunk képesek értelmezni, legalábbis a józan eszünkkel nem. Elénk tárul egy kép, és miközben nézzük, azt érezzük, hogy amit látunk, az egy üzenet, egy olyan üzenet, amit valójában nem értünk, holott nekünk szól. Jelképek erdején át visz az ember útja – írja Baudelaire Kapcsolatok című versében. Az erdőt járva sokszor jut eszembe ez a sor.

De ezek a jelképek nem az elménknek szólnak, nem a racionális tudatunkat célozzák meg. Egy jelképet soha nem lehet megérteni, legfeljebb „beleérezni” lehet a jelentésébe.

Az archaikus ember ismerte és értette a természet jelbeszédét, amely az álomfejtéssel rokon. Ezért népesítette be az erdőket, a hegyeket tündérekkel, szellemekkel, manókkal és mindenféle különös lényekkel. De ezt sem érdemes racionálisan megközelíteni, mert úgysem megyünk vele semmire. Nem arról van szó, hogy a hajdani természetben tényleg éltek tündérek vagy démonok, hanem arról, hogy az emberi lélekben a természet sugallatai ilyen formákat öltve jelentek meg. Mindez tényleg leginkább az álmok világával rokon, ahogy a természetben is van valami álomszerű, mintha a gyökerei a számunkra nem érzékelhető világba nyúlnának át.

Megírtam már máshol, de most ismét eszembe jut egy emlékezetes élményem az erdei sugallatok világából. Sok évvel ezelőtt, egy túrám során meglepett egy tavaszi zivatar. Behúzódtam egy öreg bükkfa alá, hogy óriási lombozata alatt megvárjam, amíg a fergeteg továbbáll. A fa törzsének dőlve álldogáltam, amikor egyszer csak bevillant egy kép. Egy fiatal nőt láttam magam előtt, ahogy ugyanennek a fának a törzséhez dőlve sír. Vagy inkább hisztérikusan zokog. A nő frizurája, a ruhája egészen régimódinak tűnt. Úgy öltözködött, ahogy a múlt század első évtizedeiben öltözködtek a kiránduló nők.

A képpel együtt furcsa módon egyfajta érzelmi vihar is elöntött, mintha a nő zaklatottsága is belém költözött volna. Majdnem én is zokogni kezdtem, miközben fogalmam sem volt róla, hogy miért. Aztán ahogy a vihar elvonult, elhalványodott a nő képe. Akkor vettem észre, hogy a fa törzsét sűrűn televésték szívekkel. Sokfelé lehet látni fatörzsekbe vésett monogramokat és egyéb feliratokat, de ennyi szívet egyetlen fa törzsén még soha nem láttam. Úgy tűnt, hogy a hosszú évek alatt nem én voltam az egyetlen, akit valamilyen módon elért annak a hajdani nőnek a fájdalma. Voltak, akiket arra késztetett ez a fájdalom, hogy szerelmi érzéseik lenyomatát hagyják a helyszínen.

Az élményre nem tudok magyarázatot adni, de nem is akarok. Ha nagyon akarnám, nyilván mondhatnám azt, hogy

rögzült az idős bükk finomszerkezetében. Az efféle élmények segíthetnek megérteni  azt a világot, amelyben a régi korok emberei otthonosan mozogtak. Talán így keletkeztek a különféle helyek segítő vagy ártó szellemei, akiknek a jelenlétét az arra érzékenyek (vagy nyitottak) megérezték a maguk módján.

Nemrég került elém egy írás, amelyben a szerző egy általam is ismert és szeretett környékbeli erdőrész múltjáról értekezett. Pontosabban arról, hogy miért hívják úgy azt a környéket, ahogy. A terület neve Ispilály (néhol j-vel írják, de ez lényegtelen). Azt írja, hogy a név az ispotály (a kórház régies elnevezése) eltorzult változatából ered, és a 18. század közepétől szerepel így a térképeken.

Negyven napot kellett itt eltölteniük katonák őrizete alatt. Többek között azért is eshetett a választásuk erre a részre, mert egy forrás is található itt, és viszonylag közel van Nagymaroshoz. Az Ispilályban, a legelő és a bükkös találkozásánál van egy régi csőszház, amelyben sokszor éjszakáztam annak idején. Tisztán emlékszem, hogy egy alkalommal, amikor egy barátommal ott éjszakáztunk, a forró vaskályha mellett borozgatva a pestisről beszélgettünk. Fogalmam sincs, miért épp a pestisről, hogy milyen úton jutottunk el ehhez a témához. Talán Albert Camus A pestis című regénye lehetett az ok, akkoriban olvashattam. De ez nem biztos, csak próbálok fogódzókat keresni, hogy elkerüljem a dolog túlmisztifikálásának még a látszatát is.

Ennek az egésznek amúgy sincs sok köze a misztikához, azt hiszem. Talán arról van szó, hogy az észlelés, az érzékelés határai nem egészen ott húzódnak, ahol gondoljuk. Minden jel szerint

és száműztük belőle mindazt, amire a racionális világképünk nem volt képes magyarázatot adni.

A határokon túli területről pedig egész egyszerűen nem vettünk többé tudomást.

Amitől persze ez a határon túli világ még nagyon is létező maradt, csak lassan lesüllyedt a tudatalatti sötét óceánjába. Nincsenek többé ártó vagy jóságos szellemek, eltűntek a források tündérei és a barlangok koboldjai. Illetve vannak, csak légies, áttetsző és álomszerű sugallatokká változtak, akik olykor valami ismeretlen oknál fogva átlépik a számukra kijelölt rezervátumok határait.

Ilyenkor érzékeljük a jelenlétüket a tudat peremvidékein, amitől

A természetben töltött idő számomra legemlékezetesebb eseményeit jobbára mintha álmodtam volna. Persze lehet, hogy ezekben a villanásnyi időkben voltam csak ébren egész életemben.