„Untam a sablonos meséket” – Dombóvári István humorról és életről a Mandinernek

Kívülről csak annyi látszik, hogy Dombi vicces fiú, ülnek a poénok, de kevesen tudják, hogy rajong a régi magyar filmekért és értékmentés címszó alatt legszívesebben régi színészekről és színésznőkről írna.

Igen, ez is egy oldalam. Az egész filmőrület ott kezdődött, hogy Jászkarajenőre, ahol gyerekként is éltem, eljöttek a vándormozisok. Öt forint volt egy jegy, én meg ott ültem az első sorban hat-hét évesen és izgatottan vártam az Árvácskát. Van benne ugye egy jelenet, amikor a film végén a főszereplő Csöre felgyújtja a tanyát úgy, hogy egy nagy parazsat vesz a kezébe. Na, ott, abban a pillanatban, szinte éreztem az égett szagot és láttam magam előtt a füstöt. Aztán kiderült, hogy kigyulladt a mozigép és a film is elégett. Ez a szürreális élmény hozhatta nálam, hogy azóta is rajongok a filmekért.

Kik a kedvenc színészei a régmúltból?

Falun nőttem fel, nekem tényleg a televízió jelentette a csodát, a valódi szórakoztatást. Mindenevő voltam, ifjúsági filmek, színházi közvetítések. Én már kisgyerekként tudtam ki volt Márkus László vagy Rátonyi Róbert, amit ma sajnos egy bizonyos kor alatt már senki nem tud. A tévé számomra még most is ott kezdődik, hogy csipkés terítőt lehet rá tenni és rá tud telepedni egy cirmos.

Ha nem tévéztem gyerekként, akkor pedig rádióztam. Nyolc évesen felvettem magnókazettára a rádiókabarét. Mindenki megfordult ott, aki számít, nem csak humoristák, hanem kiváló, neves színészek is. Aztán évtizedekkel később már showder klubosként engem is meghívtak a rádiókabaréba. Oda, azok közé az emberek közé, akiket az Unitra magnómmal vettem fel gyerekként.

Milyen érzés volt?

Furcsa. Kern András például hosszan nézett a felvétel előtt, s csak annyit mondott, láttalak a tévében, az egészen jó volt. Kérdem én, kell ennél több? Ott volt aztán a nagy ikonom, Gálvölgyi János is. Ő külön kategória. Szent meggyőződésem: ő a régi színházi világ utolsó helytartója. Kicsit felsőbbrendű, kicsit teátrális, de joggal. Ő az utolsó zászlóvivő, vigyázni kell rá nagyon! Valójában egy vérbeli drámai színész, aki viszont parodista maradt, mert nem tudott kirepülni a bársonykalitkából. Éppen ezért érzek is benne egy kis fájdalmat. Világhírű hegedűművész szeretnék lenni – sóhajtott a világhírű zongoraművész. Számomra ilyen az én ikonom, Gálvölgyi János.

Ott tartottunk, hogy a kis Dombóvári István ámulattal nézte az Árvácskát. De, hogyan keveredett a humor felé?

Tudni kell, a középiskolát én nagyon elkutyultam. Lázadó voltam, aztán

Kirúgtak. Estin érettségiztem és végül levelezőn szereztem a diplomámat művelődésszervező szakon. Pedig csodagyereknek indultam. Öt évesen saját mesés kötetem volt, hétévesen a nagy mesemondónak, Bálint Ágnesnek olvashattam fel a mesémet.

Mi volt a címe?

A pórul járt télapó.

És miről szólt?

Arról, hogy egy pingvin nem kapott ajándékot a Mikulástól, erre elcsente a dobozokból az összes ajándékot, a Mikulás pedig üres dobozokat vitt ki.

És jött a katarzis…

Igen, jól elverték a Mikulást.

Pedig a mesékben általában feloldás van a végén.

Nálam nem jött, az életben sem minden olyan egyszerű.

Nehéz gyerekkora volt?

A befejezés miatt kérdezi?

Hát, igen.

Nem, tökéletes gyerekkorom volt. A szüleim szerettek, annyira rendben volt minden, hogy egyszer én kértem meg az apámat, hogy verjen meg, mert ez már tényleg túl szép. Szerintem a mesém nem az elfojtásról szólt.

a sárkányt mindig lefejezték, a királyfi végül mindig megkapta a királylányt, mást akartam. Az óvodámban még én olvastam fel a mesét elalvás előtt, én oltottam le a villanyt, de aztán az iskolában hamar kiderült, a matek és a fizika teljes mértékben köd számomra, meg aztán jött a lázadás.  

A kérdés továbbra is az: hogyan lett humorista.

A tanúvédelmi program keretében.

Most komolyan.

Komolyra fordítva, mindig is mókamester voltam, a suliban, a katonaságnál, a baráti körömben. Hoztam egy szintet. Valamilyen voltam, ami fontos, mert sokan semmilyenek, és az megjegyezhetetlen. Aztán elmentem egy Esti Showderre Fábry Sándor miatt. Volt egy olyan műsorrész, ahol bele lehetett ülni a székébe és ő válaszolt a kérdésekre. Jelentkeztem. Szerintem nem volt rossz, a műsor után ő mondta, hogy menjek el egy tehetségkutatóba a Godot-ba.

Hát, valahogy így kezdődött.

Fábry sokat segített?

Fábry Sándor speciális ember. Nem lehet közel kerülni hozzá, autonóm, de hagyta és nem akadályozta, hogy a Showder Klubban kibontakozhasson egy új generáció, az, amely ma a Dumaszínházat alkotja.  

Ön szerint jelenleg ki a legjobb humorista itthon. Bödőcs? Kőhalmi? Vagy Dombóvári?

Mindenki más. Van, aki a politikai humort viszi, más az értelmiségit, én meg az altájiként vagyok elkönyvelve. Persze teszek is érte.

Nevet szeretnék.

Jó, mondok egy nevet. Kovács András Péter.

Na, rá nem gondoltam.

Sosem nyomul, sosem futtatták, de szerintem ő a legsokoldalúbb közöttünk. Nagyon jól fel tud építeni egy poént, és tőle hallottam azt a fontos mondatot is, hogy nem szabad félni a csendtől előadás közben, mert a csend is az előadás része. A legtöbb humorista ezzel szemben retteg attól, ha csend van a teremben, félnek, hogy elvesztették a néző figyelmét.  

A stand up hihetetlen népszerűséget hozott önöknek. Élvezi?

Élvezem, de azt például nagyon nem szeretem, ha úgy akarnak tőlem közös mobilfotót, hogy

Általában meg szoktam kérdezni, hogy egyáltalán tudod, hogy ki vagyok? Persze ha valakin látszik, hogy nem trófeára megy, hanem én is érdeklem, akkor váltunk pár szót, de ezeket a „csak egy fotó, köszi” embereket nem kedvelem.

Több könyve is megjelent már: az írás is fontos az életében és korábban volt is egy elvetélt kísérlete a Facebookon, a Kéretlen kultúrmisszió nevű oldalán régi filmeseknek, színészeknek próbált emléket állítani. Miért hagyta abba?

Az én követőim nincsenek erre felkészülve, az írás így a kőolajom pakurája marad a továbbiakban is. Nagyon fontosnak tartom, hogy tiszteljük az értékeinket, a korábbi nagy színészeket, művészeket. Meg is írtam. Erre mi történt? Ez meg mi, feltörték Dombi oldalát? Egy hölgy privátban keresett meg, hogy tud egy nagyon jó pszichológust.

Elégedett a karrierjével?

Tizenöt éve építem azt, aki vagyok, s mostanában úgy érzem, talán túl sok energiát tettem bele és nem maradt időm magamra, a saját világomra.

Ma már nem akarom annyira a sikert. Anyagilag rendben vagyok, megtehetem, hogy támogatom a szüleimet, de a buta mókuskereket már nem kívánom.

Politikáról is beszélgethetünk?

Persze.

Hová helyezi magát a nagy magyar politikai térképen?

Sehová, mindamellett a humorista szerintem csak ellenzéki lehet. Amikor Gyurcsányék voltak hatalmon, őket is górcső alá vettem, de meggyőződésem: a humorista a mindenkori hatalom kéretlen revizora, kormánypárti humor ugyanis nincs.   

Állami cégek rendezvényein is fel szokott lépni?

Igen, és az is jó, hogy sehol nem mondják azt a tárgyalásnál, hogy ha lehet, hagyjuk a politikát. A múltkor például egy nagy állami cég rendezvényén léptem fel a Groupama Arénában, erre kezembe nyomtak egy narancssárga végű mikrofont. Ki kellett használnom.

Közelebbről is ismer politikusokat?

Nem, de nem is baj. A múltkor az egyik benzinkútnál tankoltam, erre beállt mellém Kósa Lajos. Kiszállt, meglátott, majd rám köszönt mosolyogva, hogy szervusz, szervusz. Abban a pillanatban váltott fent a kijelző, tíz forinttal drágább lett a benzin. Inkább ne találkozzunk, ha ilyen következményei vannak (nevet).

Keveset nyilatkozik, a magánéletéről végképp, pedig divatos szóval élve Dombóvári István egy népszerű influenszer.

Jaj nekem. Egyszer voltam egy influenszer fesztiválon, olyanokkal, akik abból élnek, hogy csak egyszínű kaját esznek, azt is ábécé sorrendben. Ott mondta egy fiú nagy büszkén, hogy ő eddig 2500 tartalmat gyártott az instára. Hát, erre azt mondtam, az, hogy magad felé fordítod a telefont, bekapcsolod a videó üzemmódot, az nem tartalomgyártás. Tartalomgyártás az, amikor van egy stáb, közvetítőkocsi, műsor, és olyan szereplők, akik valamilyen értéket képviselnek. Ebből a szempontból dinoszaurusz vagyok.

amely hét és fél órás. Lenne egyből több tízezer „tartalmam.”

Negyvenegy esztendős. Meddig csinálja még?

Most azt mondom, ötvenéves koromig.

Miért is?

Nem akarok szeretetotthonból turnéra járni. Régen minden haknit elvállaltam, ma már elsajátítottam a nemet mondás képességét. Nem akarok oda eljutni, hogy azt gondolom: velem röhögnek, miközben évek óta csak rajtam.

Fotók: Ficsor Márton