A nemzet vad bölénye: Szabó Dezső és emlékezete

Hetvenöt éve hunyt el Szabó Dezső, a hatalmas életművet maga mögött hagyó és minden korszakban heves vitákat kiváltó író és publicista. Kritikátlan hívei egyoldalú méltatásokat közölnek róla, míg egysíkú kritikusai elfáradtak, már-már fasisztázásokra is alig-alig futja. Hogy melyikkel jár jobban Szabó, abban nem vagyok teljesen biztos, de kísérletet teszek arra, hogy háromnegyed századdal a halála után objektív történészi képet adhassak munkásságáról, tömören és az egyrészt-másrészteléssel lehetőleg halálra sem untatva senkit.

Kezdjük azzal: Szabó biztosan gyűlölné a NER-t, ha élne. Ha úgy él Szabó a fejünkben, mint a Horthy-rendszer irófejedelme, akkor gyorsan módosítsuk a képet: Szabó már 1921 végére szakít a rendszerrel, és

Mint Ölj! És egyéb elbeszélések című munkájának bevezetőjébe ekkor írta: „Egy idő óta nagyon egyedül vagyok”. „Nem az ellenség vert meg: hanem azok, akikért harcoltam. Nem az ellenségtől futottam meg: hanem azoktól, akik prófétájuknak bőgtek”.

Ellenzéki olvasóim most biztosan elégedetten csettintenek, de hadd oszlassam el a kételyeit: Szabó a mai ellenzéket is gyűlölné. Voltaképpen nem volt olyan világnézet vagy csoport, amellyel Szabó ne lett volna élete során kritikus. Mint ugyanitt kifejtette, „kicsiny nekem minden izmus, minden elv, minden tétel, kirúgom mindeniknek az oldalát”. A kirúgást pedig akár szó szerint is lehet értelmezni. Fazekas György újságíró egyszer leült az asztalához a Philadelphia kávézóban (a mai Alagút utcánál): „Percek alatt annyi keserű epét hányt minden élő és holt közéleti emberre, íróra, az egész magyar életre, hogy rá kellett jönnöm: pamfletjeiben nemhogy túlozná önmagát, de még bizonyos önmérsékletet is tanúsít”. A fiatal Sértő Kálmán egyszer szintúgy megkérdezte tőle, ki legyen Magyarország miniszterelnöke.

Élete során ideig-óráig követte a keresztényszocializmust és a polgári radikalizmust, a kommunizmust és a fajvédelmet, talán éppen csak náci nem volt soha. Mégis ezt a jelzőt aggatják rá a legtöbbször, dacára annak, hogy nyilasellenes írásaival rendre kiváltotta a szélsőjobboldal haragját.

Antiszemitizmusát nem tagadta: mint egyszer szenvtelenül közölte egy cionista újság riporterével, akár még a „pogromokat” is támogatta volna a zsidósággal szemben. Mindez persze nem gátolta meg, hogy 1938-ban megírja Az antijúdaizmus bírálatát, melyben úgy ütötte a numerus clausust, mintha 1920-ban még nem ő támogatta volna azt a leglelkesebben. Szabó rendszeresen büszkélkedett azzal, hogy a „lipótvárosi leánykák” könyveinek legstabilabb olvasóbázisa, s való igaz, hogy könyveit még fajvédő korszakában is méltatta a Népszava és zsidó lapok is. Irodalmi teljesítményét nem vitatták, maximum politikai üzenetével polemizáltak. Inspirációi között jelölte meg őt Csurka István és Ignotus Pál, de még a kommunista Vas István is. Mint Németh László fogalmazott: „Évente berúgtam tőle s évente kijózanodtam”.

A Szabó által ideig-óráig vallott megannyi eltérő világnézet között

„Jöjjetek zászlónk alá Ti mind, akik nyomorogtatok, küzdöttetek, akik elfojtott éjszakákon sírva vertétek agyatokat ökölbe szorított kezekkel, Ti akik gyengén és elhagyottan támogatás, összetartás után vágyakoztatok, mint a távolra esett keserű szálfa, melynek vágya messze száll, a hatalmas erdőbe tömörült tölgynép felé!” – így biztatta egyszer diák hallgatóit, és ez volt az az üzenet, melyet kommunista és fajvédő korszakában egyaránt vallott, pusztán más-más felhanggal.

Fenyő Miksa gúnyosan írta róla a Nyugat egyik 1921-es számában, hogy „valami különös vegyüléke Faustnak és Kukorica Jancsinak”. A kritikában ugyan volt némi igazság, de ha valaki igazán tudott gúnyolni, az Szabó volt. A kommunistákon irgalmatlanul – és inkonzekvensen – kérte számon, hogy miért nem kötötték fel a zsidó bankárokat (noha Kun Béláékban erre lett volna nyitottság). A fajvédő fejedelmeket német és szláv származásuk miatt tűzte tollvégre, a Horthy-kori elitről pedig maró gúnnyal írt elbeszélést Három mese, egy ember címmel, mely talán a legcinikusabb és -szentségtörőbb szöveg, amely a királypuccsról és a budaörsi csatáról valaha született. A hóbortos keleti vágyakat kergető vulgárturanistákról csak mint „szamojéd-japán-kirgiz balekokról” írt 1923-ban, és talán alábbi megjegyzése arra is utal, mint gondolna a mai nyugat-európai nyílt társadalmakról: „Ezer éven át svábot, szászt, taliánt, tótot, bunyevácot bújtattak a magyar asszony ágyába, s ebből a habarcsból állott elő ez a mai söpredék” – ömlesztette kritikáját ezer év magyar elitjére.

a végül minden rendszer és politikus által kihasznált és megvezetett kisemberek. Azonban Szabó nép-képében is volt valami illuzórikus: 1919 novemberében azon ábrándozott, hogy a tizenöt éves cselédlányok majd Adyt, Széchenyit és Pázmány Pétert fognak olvasgatni az ellenforradalom hatására. És persze: őt. Lendvai István fajvédő író – és később a nyilasok által kivégzett ellenálló – egy elragadtatottabb pillanatában azt írta, hogy az egész nemzet Szabó felé hajol, és azt suttogja neki, hogy „szeretlek, Dezső”. Szabó pedig valószínűleg nem utasította volna vissza a hízelgő képet.

Csak hogy röviden illusztráljam Szabó Dezső egóját: könyveiben önmaga által ihletett karakterei hol fajvédő Ady Endrék, hol pedig görög félistenek voltak. Bangha Béla jezsuita páter 1923-ban valahol a „megvadult csikózseni” és „egy titán szomorú karikatúrája” közé helyezte az írót, és a meglátásban nem volt teljesen téves.

A kommün és a korai Horthy-rendszer legsikeresebb írója volt, mégis szinte végignyomorogta életét. A pénzzel nem tudott bánni, szén- és krumpliadományokból élt, melyeket hölgyrajongói hordtak számára. Munkáit a Bibliához hasonlította, mégis aprópénzért tukmálta látogatóira könyveit. Egyszer kölcsönkért egy nadrágot Lendvai Istvántól, mondván, neki már ruhára sem telik, de nem volt hajlandó visszaadni azt. Lakása saját fotóival volt tele, azok között ült szivarozva és legújabb átkait formázva hol a kormány, hol az ellenzék, hol a baloldal, hol a jobboldal, hol a zsidók, hol az antiszemiták ellen.

Ilyen értelemben, ha ma élne, a mostani rendszert – mint minden rendszert – maró gúnnyal tépné és szaggatná, miközben valószínűleg tökéletes populista lenne, még ha meg nem értett és magányos is.

Egy helyütt a végtelenül egoizmus hullámain fel-le csónakázva mélypontot ért el: „Belátom, hogy életpályát tévesztettem, nem vagyok író”. Egy rövid időre boltot akart nyitni, avagy kocsmát. Ezt a gondolatot aztán elhessegette, és valószínűleg arra jutott, hogy mégis inkább zseninek született. Máshol azzal ugratta olvasóit, hogy elmegy románnak. És vajon ő mire volt végig büszke „karrierje” során? Mint egy hölgyrajongójának írt levelében kifejtette: emberismeretében és „patkányismeretében” végig meg tudott bízni.