Jézus Krisztus valós személy – Sáry Pál római jogász a Mandinernek

Sáry Pál (1970) a kecskeméti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán folytatta tanulmányait. 2003-ban PhD-fokozatot szerzett, 2012-ben habilitált, 2017-től egyetemi tanár. Több mint húsz éve tanít római jogot a Miskolci Egyetemen, ahol jelenleg a Jogtörténeti és Jogelméleti Intézet igazgatója és a Római Jogi Tanszék vezetője. Öt műve jelent meg a Szent István Társulat kiadásában: Bűnvádi eljárások az Újszövetségben (2000), Keresztre feszítés az ókorban (2004), Pogány birodalomból keresztény birodalom: a Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében (2009), Iustinianus császár egyházpolitikai rendelkezései (2012), A forradalmár Jézustól a terrorista Szent Cirillig: liberális elképzelések – konzervatív szemmel (2017).

***

A történeti Jézus létezését jelentős számú és minőségű korabeli forrás igazolja, mégis sokan ma is legendának tartják. Tartható ez az utóbbi álláspont?

A tudományos körökben ma már szerintem senki sem vallja azt a régi marxista nézetet, amely szerint Jézus csak egy kitalált személy. Az evangéliumok által ábrázolt

S érdemes ehhez hozzátennünk, hogy az ókorban született keresztényellenes írások is valós, történelmi személyként tesznek említést Jézusról.

Jézus születése, illetve halála melyik évre tehető? Hogyan állapítható meg egyértelműen?

Jézus születésének évét nehéz pontosan meghatározni. Az biztos, hogy amikor a VI. században Dionysius Exiguus, a tudós szerzetes kiszámolta és a Róma alapítása utáni 754. évre tette Jézus születését, néhány évet tévedett. A Jézus születésekor uralkodó és a betlehemi kisgyermekek megölését elrendelő Nagy Heródes ugyanis Josephus Flavius szerint i. e. 4-ben halt meg. Tertullianus, a nagy keresztény hitvédő a III. század elején azt írta, hogy az Augustus által elrendelt népszámlálás, ami miatt Józsefnek és Máriának Názáretből Betlehembe kellett mennie, Sentius Saturninus alatt történt, aki i. e. 9–6 között volt legatus Syriában. Mivel Máté szerint Heródes halálakor Jézus még kisgyermek volt, Jézus i. e. 7-ben vagy 6-ban születhetett. Jézus halálának évét könnyebb meghatározni. János szerint abban az évben a zsidó húsvét (vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte) szombatra esett, ami Pilátus 26-tól 36-ig tartó helytartósága alatt 30-ban és 33-ban fordult elő. Lukács szerint Keresztelő János Tiberius császár uralkodásának 15. évében, vagyis 28-ban lépett fel, amit röviddel később – valószínűleg még szintén 28-ban – Jézus fellépése követett. Mivel Jézus nyilvános működése három évnél biztosan nem tartott tovább, Jézus halálának éve inkább 30-ra tehető, és nem 33-ra.

Ön római jogászként az I. századi római büntetőjog tételei alapján megvizsgálta Jézus büntetőpereit, és arra a megállapításra jutott, hogy azoknak valóban úgy kellett megtörténniük, ahogy az Újszövetség megörökítette. Mondana egy-két példát, miként támasztja alá a bibliai beszámolókat a korabeli római büntetőjog?

A római tartományokban a meghódított nép saját hatóságai korlátozott jogkörrel tovább működhettek: letartóztathatták a bűnelkövetőket, kivizsgálhattak bűnügyeket, kisebb büntetéseket kiszabhattak és végrehajthattak, de halálos ítéletet nem hozhattak és nem hajthattak végre; a főbenjáró bűnügyek elbírálása a helytartó hatáskörébe tartozott. A Rómának behódoló ún. kliens-uralkodók (ilyen volt Galilea ura, Heródes Antipász is), akiknek a területe nem lett provincia, a római polgárjoggal nem rendelkező alattvalóik felett teljes joggal bíráskodhattak. A római jog ismerte az eljárási kegyelem intézményét, melynek egyik esetét képezte az, amikor a hatóság a nép kérésére megszüntette a vádlott elleni eljárást.

és ilyen esetben – római polgárjog hiányában – az ítélet ellen fellebbezésre nem volt lehetőség. A kivégzettek holttestét a keresztről levenni és eltemetni csak a helytartó külön engedélyével lehetett. Mindezek a szabályok Jézus szenvedéstörténetében is világosan megjelennek.

Dr. Sáry Pál, a Miskolci Egyetem Római Jogi Tanszékének vezetője

A korabeli iratok szerint a letartóztatás és a perek menete más kronológia szerint játszódott le, mint amit a meghonosodott egyházi liturgia mutat. Mi lehetett az események pontos kronológiája?

A nagyheti liturgia sűríti az eseményeket; Jézus passiója a valóságban egy fél napnál valószínűleg jóval hosszabb ideig tartott. A magyar biblikusok közül Szörényi Andor foglalkozott behatóan ezzel a kérdéssel. Több ókeresztény műben (így többek között a Didaszkália című szabálygyűjteményben és Szent Epiphaniosz püspök egyes munkáiban) azt olvashatjuk, hogy

Ha ezt az időkeretet vesszük alapul, Jézust – miután még a letartóztatása éjjelén Annás házában faggatták – szerdán állították a Szanhedrin, vagyis a főtanács elé, mely hatóság csütörtökön reggel – egy újabb ülésen – hozta meg végső döntését. Jézust ezek után Pilátus elé állították, aki áttette az ügyet Heródes Antipászhoz, aki azonban még csütörtökön visszaküldte a vádlottat a helytartóhoz. A per pénteken reggel folytatódott Pilátus előtt, aki – miután szabadon bocsátotta Barabást és megostoroztatta Jézust – végül meghozta a halálos ítéletet.

A zsidó Szanhedrin istenkáromlás miatt hozta meg Jézus ellen a halálos ítéletet, hiszen eskü alatt Isten fiának mondta magát. A római helytartó elé általuk vitt vád azonban a felségsértés volt. Miért?

Azért, mert a római helytartónak a római jog szerint kellett ítélkeznie,

Mivel a vádlók biztosítani akarták azt, hogy az ügyben halálos ítélet szülessen, a hamis politikai vád mellett döntöttek.

A korabeli judaizmus viszonyai közepette ha egy zsidó ember Istennel egyenlőnek mondta magát, a mózesi törvények szerint halált érdemelt. Jézus, a galileai rabbi három éves tevékenysége során ezt többször megtette. Miért nem kövezték meg már korábban a zsidók?

Egyrészt talán azért, mert féltek tőle. Érezték, hogy nem közönséges emberrel van dolguk. Márk szerint Jézus ámulatba ejtette a népet, „mert úgy beszélt, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók”. Amikor a főpapok és a farizeusok elküldték szolgáikat, hogy fogják el Jézust, azok dolguk végezetlenül így szabadkoztak: „Ember így még nem beszélt!” Másrészt a rómaiaktól való félelem is visszatarthatta a tömeget Jézus megkövezésétől. Mint már említettem, a római hatalomátvétel után kivégzést csak a helytartó rendelhetett el. A zsidó jog szerint végrehajtott kövezés innentől kezdve – a római jog szempontjából – bűncselekménynek minősült.

Pontius Pilatus helytartónak kellett meghoznia tehát az ítéletet, de ő a halálbüntetés megkerülésének reményében először csak megkorbácsoltatta Jézust. Mel Gibson A Passió című filmjének e jelenetén anno sokan megbotránkoztak, túlzónak, túl naturálisnak találták. Ön?

Az evangéliumok rendkívül szűkszavúak. Az, hogy Jézus megostorozása pontosan hogyan történt, nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy az egészséges és ereje teljében lévő Jézus viszonylag rövid idő alatt meghalt a kereszten, ami talán éppen azzal magyarázható, hogy brutálisan megostorozták. Mel Gibson az ostorozás jeleneténél a boldoggá avatott, stigmatizált apáca, Emmerich Anna Katalin látomásait vette alapul. Az ókori források alapján sajnos nem túlzás az, ami a filmben látható. Josephus Flavius egy helyen beszámol egy zsidó paraszt megostorozásáról, akinek a húsát csontokig szaggatták. Nem véletlenül nevezi Horatius a római kínzóeszközt horribile flagellumnak, vagyis szörnyű ostornak. A leírások szerint a csapások az egész testet és a fejet is érték, úgy, hogy

Ulpianus, a híres római jogtudós azt írja egy helyen, hogy bár a római jog nem ismeri az agyonverés büntetését, az ostorozásba mégis sokan belehaltak.

Jelenet Mel Gibson A Passió című filmjéből

A helytartó ezután végül kiszabta Jézusra a halálbüntetést, felségsértés miatt nem római polgár számára a keresztre feszítést. A legmegbízhatóbb kutatási eredmények szerint mi okozta a kereszten a halál beálltát?

Sokféle orvosi elmélet született erről. Az uralkodó álláspont a francia Pierre Barbet nevéhez fűződik, aki szerint a megfeszített személy felső teste egy idő után a mozdulatlan, görcsbe feszülő állapotban úgy megmerevedett, hogy a légzés elakadt, s az elítélt végül megfulladt. De vannak más magyarázatok is, az amerikai Frederick Zugibe például úgy véli, hogy

Ön a perek elemzésénél arra a következtetésre jutott, hogy a büntetőeljárás során több formai és tartalmi jogsértést követtek el, a perek inkább politikai koncepciós eljárásra hasonlítanak. Mivel támasztja alá ezt az állítását?

Ahogy Ön is említette, a Szanhedrin azért ítélte Jézust halálra, mert Jézus az Isten fiának mondta magát. Mivel az Ószövetség több helyen nevezi a Messiást az Isten fiának (olvassuk el például a 2. zsoltárt), alaposan meg kellett volna vizsgálni azt a kérdést, hogy lehet-e Jézus a Messiás. Erre azonban nem került sor, mert a zsidó vallási és politikai vezetők eleve kizárták ennek lehetőségét, mivel teljesen más elképzeléseik voltak a Messiásról. Így az, hogy Jézus a zsidó jog szerint bűnt követett volna el, nem nyert bizonyítást. Azt pedig, hogy Jézus a római jog szerint semmilyen bűncselekménnyel sem volt vádolható, Pilátus tisztán látta: János szerint a helytartó háromszor jelentette ki, hogy nem talált vétket a vádlottban. Márk szerint miután Jézus kizavarta a templom udvaráról az árusokat és a pénzváltókat, a főpapok és az írástudók tanakodni kezdtek, miként okozzák Jézus vesztét.

Ebből a célból hamis tanúkat hívtak a Szanhedrin elé, aztán hamis vádat emeltek Pilátus előtt, az embereket rábeszélték, hogy Jézus helyett Barabásnak kérjenek kegyelmet, s végül megfélemlítették a helytartót. El kell ismerni, mesterien váltogatták a különféle módszereket céljuk elérése érdekében.

A négy evangélium egy hároméves eseménysort mesél el, időpontokra, helyekre, személyekre, történeti eseményekre, korabeli teológiai vitákra történő többtucatnyi konkrét utalással. Római jogászként, a tudomány embereként van bármilyen kétsége az iratok hitelességével kapcsolatban?

Az evangéliumokban találhatunk itt-ott kisebb pontatlanságokat. Márk például egy helyen Heródes Antipászt népiesen királynak nevezi, holott Nagy Heródes fia csupán negyedes fejedelem volt. Az ilyen apró pontatlanságok azonban egyáltalán nem érintik a Jézussal kapcsolatos leírások hitelességét.

Egyszer egy kollégám azt mondta nekem, hogy nem kellene az evangéliumi eseményeket tényekként kezelnem. Erre válaszként megkérdeztem, hogy tud-e mondani olyan evangéliumi eseményt, melyről bebizonyították, hogy úgy, ahogy le van írva, nem történhetett meg. A kollégám becsületesen elismerte, hogy nem tud ilyet mondani. Márpedig – ahogy egy másik kollégám szellemesen megfogalmazta – az ártatlanság vélelme a forrásokat is megilleti. Amíg tehát semmilyen bizonyíték sincs az evangéliumok hitelessége ellen, ezeket az iratokat hiteleseknek kell tekintenünk.

Jelenet Mel Gibson A Passió című filmjéből

Az elmúlt kétezer évben sokan sokféle Jézus-életrajzot írtak, sokan sokféle Jézus-képet alakítottak ki. A korabeli dokumentumok alapján mi állapítható meg Jézusról – származásáról, karakteréről, személyiségéről – teljes bizonyossággal?

Több olyan szerző is van, aki tagadja Jézus zsidó származását. Én az ilyen nézetekkel egyáltalán nem értek egyet. Nagyon szeretem János evangéliumát. János nagyszerűen ábrázolja az ellentéteket, és érzékelteti a feszültséget. Ő a legkritikusabb a zsidókkal szemben, de ugyanakkor teljesen egyértelművé teszi Jézus zsidó származását. Azt írja Jézusról, hogy „az övéi nem fogadták be”, és szó szerint idézi a Jézussal találkozó szamáriai asszony kérdését: „Te zsidó létedre tőlem, szamáriai asszonytól kérsz inni?”. Ami Jézus személyiségét és belső tulajdonságait illeti, elsőként az jut eszembe, hogy magatartása egyáltalán nem egysíkú. Ez is azt jelzi, hogy

Jézus, ahogy önmagáról kijelenti, „szelíd és alázatos szívű”, tud végtelenül gyengéd lenni, lehajol a szenvedőhöz, együttérez mások fájdalmával, tud irgalmas lenni, de ha kell, nagyon keményen és határozottan, igazi férfiként viselkedik. Soha nem mézesmázoskodik, nem hízeleg, Heródes Antipászt, Keresztelő János gyilkosát, egy szóra sem méltatja. Rendkívül lényeglátó, azonnal felismeri az ellene irányuló fondorlatokat, és páratlan bölcsességgel válaszol az álnok kérdésekre. S mindenekelőtt tele van szenvedéllyel: szenvedélyesen tud szeretni, és szenvedélyesen küzd az igazságért.

Visszatérve a pontosságra: a keresztény egyházak Jézus-képe bibliai, vagyis összhangban van a történeti Jézusról ismert tényekkel?

Igen, egyértelműen kijelenthetjük, hogy a hívő keresztényekben élő Krisztus-kép történetileg is helyes.

A történelem során sok szerző próbálta elválasztani a történeti Jézust a hit Jézusától – azt állítva, hogy a szenvedő, feltámadó Messiás képét az apostolok találták ki, a valódi Jézus egy forradalmár (Róma-ellenes zsidó lázadó) volt. Erről Ön írt is egy monográfiát. Cáfolatának mik a főbb pontjai?

Jézus semmiben sem hasonlított a zsidó lázadókhoz. Isten országán, melynek eljövetelét hirdette, nem egy földi, jogi-politikai értelemben vett államot értett. Lelki értelemben beszélt Isten országáról, melyben a sátán helyett Isten uralkodik. Jézus Pilátusnak is azt felelte, hogy az ő országa „nem ebből a világból való”. Amikor arra figyelmeztette apostolait, hogy számukra béke helyett kardot hozott, nem fegyveres felkelésre buzdította követőit, hanem egyértelművé tette előttük, hogy életük küzdelmes lesz, és az ő tanítása mindenhol megosztottságot fog eredményezni. A zsidó lázadók királynak kiáltották ki magukat. Jézus ezzel szemben otthagyta a tömeget, mely a csodálatos kenyérszaporítás után királlyá akarta őt tenni. Azért vonult be szamárháton Jeruzsálembe, mert a szamár a béke jelképe, szemben a lóval, amely a harcé. Míg a zsidó lázadók megtagadták az adófizetést, Jézus azt mondta, hogy az adót meg kell fizetni a császárnak.

De politizált-e?

Egyes szerzők (köztük Tolsztoj) szerint Jézus mereven elzárkózott a politikától. Ez a nézet éppúgy téves, mint az, amely politikai lázadónak állítja be őt. Jézus több esetben erős kritikát fogalmazott meg a hatalom birtokosaival szemben: keményen ostorozta a zsidó vallási vezetők képmutatását, Heródes Antipászt pedig rókának nevezte. Amikor tanítványai azon versengtek egymás között, hogy ki a nagyobb közülük, kifejtette tanítását a hatalom valódi rendeltetéséről. Rámutatott arra, hogy „akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken”, és tanítványainak a lelkére kötötte, hogy ez köztük ne így legyen: „aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája". Jézus tehát elítélte az öncélú, zsarnoki uralmat, és a hatalom gyakorlásának erkölcsi célját az alattvalók szolgálatában jelölte meg. Az adófizetéssel kapcsolatos válaszában („Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”) azt is kifejezésre juttatta, hogy ő a császárt nem tekinti istennek, elutasítva ezzel a császár istenként való imádását. Mindezek politikai tartalmú kijelentések voltak.

Dr. Sáry Pál római jogász

Kell-e politizálnia az egyháznak? Adott-e erre felhatalmazást követői számára Jézus?

Ilyen például a házasság és a család védelme, a nemzet és a haza szolgálata, a gazdasági verseny korlátozásának szükségessége. Ilyen kérdésekben az egyház nem hallgathat. Az egyháznak véleményem szerint nagyon határozottan fel kell vennie a küzdelmet a liberalizmussal szemben, mivel a mai liberalizmus mélyen keresztényellenes. A keresztény ember mindig másokért élő, másokat szolgáló ember, s éppen ezért mindig közösségekben (családban, egyházban, nemzetben) gondolkodik. A liberálisok ezzel szemben individualisták, úgy vélik, hogy a hagyományos közösségi kereteket fel kell számolni, mert azok az egyén szabadságát korlátozzák. Szerintük az egyénnek csak önmagával kell törődnie, és elsősorban a saját, egyéni fogyasztását kell növelnie. A fogyasztói társadalom gondolata a keresztény értékrenddel ellentétes: a Krisztust követő ember nem a materiális javak megszerzésében, birtoklásában és elfogyasztásában keresi élete értelmét. A keresztény ember tiszteletben tartja a természet Isten által teremtett rendjét. A liberálisok ezzel szemben azt mondják, hogy a természet rendje nem gátolhatja az egyéni szabadság kiteljesedését. Ha az egyház ilyen kérdésekben hallgat, nem teljesíti hivatását. A feltámadt Krisztus azzal bízta meg apostolait, hogy adják tovább tanítását: Krisztus erkölcsi tanításának pedig politikai vetületei is vannak.

Az ön által elmondottakból úgy tűnik, mintha az egyház egyik dolga most a liberalizmus elleni küzdelem lenne. A politikai kereszténység evilági (ideológiai, politikai) küzdelmekkel van elfoglalva, de az igazi kereszténységnek feladata-e eszmerendszerek ellen harcolni? Nem e fölé kellene emelkednie, ahogy a Mester is tette?

Az egyháznak véleményem szerint igenis dolga a liberalizmus elleni küzdelem, mivel

sokkal ravaszabb és kártékonyabb, mint az édestestvére, a marxizmus. Az, hogy Jézus „kardot hozott”, éppen azt jelenti, hogy az ilyen ideológiákkal szemben fel kell venni a harcot, ahogy annak idején az ókeresztény hitvédők is felvették a harcot a pogányság szellemi támadásaival szemben. Jézus is foglalkozott a korabeli vallási-politikai pártokkal, irányzatokkal, sokszor elítélte mind a farizeusokat, mind a szadduceusokat, mind a Heródes-pártiakat. Óva intette követőit azok „kovászától”, vagyis tanításától.

Korunkban az igazi kereszténység gyengülőben van, és érdekes módon ezzel párhuzamosan a kulturális kereszténységnek viszont konjunktúrája van. Ez utóbbinak is van persze értéke. Ön szerint milyen konkrét haszna van?

A kulturális kereszténység, úgy gondolom, kevés ahhoz, hogy a keresztény vallás hosszú távon fennmaradjon.

Ettől függetlenül a kulturális kereszténység is őrzi azokat a fundamentumokat, melyek a keresztény vallásban gyökereznek: ilyen például az emberi méltóság eszméje, mely abból a hittételből fakad, hogy minden ember Isten képmása, ilyen a nők tiszteletben tartásának és általában a gyengébbek védelmének követelménye, de ilyen a jog és az erkölcs elválaszthatatlanságának követelménye is, és mindenféle kettős mérce elutasítása.

Egy aktuális vitatéma: van-e keresztény Európa, illetve meg kell-e menteni a keresztény Európát?

Egyesek megkérdőjelezik, hogy van-e még keresztény Európa. Véleményem szerint van, és mindent meg kell tenni azért, hogy az meg is maradjon. Attól tartok ugyanis, hogy Európa a kereszténység elhalásával szellemileg és erkölcsileg teljesen összeomlik. Az ateista liberálisok nem képesek felfogni azt, hogy a vallás mindennek az alapja. A mohamedánok ellenben ezt nagyon jól tudják, és nagyon célratörően haladnak afelé, hogy Európában átvegyék a hatalmat. Ezt a keresztényeknek mindenképpen meg kell akadályozniuk.

Megakadályozhatják, de kik számára mentik meg Európát? A muszlimok és a liberálisok esetleges visszaszorulása után itt lesz több száz millió kulturális keresztény, akik szívesen beszélgetnek Jézusról vagy a kereszténydemokráciáról, de életükkel nem követik Őt. A végső kérdések felől nézve tehát – mert Jézust ez érdekli, az emberek üdvösségre jutása –, mi értelme van akkor ennek?  

Ez már a hit és a remény kérdése. Én hiszem és remélem, hogy a kulturális keresztények mellett mindig lesznek hívő keresztények is; mindig marad egy „kisded nyáj”, egy „szent maradék”. És aztán bármikor bekövetkezhet egy változás a vallási folyamatokban, ahogy az az egyház történetében már sokszor előfordult. Elég Szent Ferencre gondolnunk, mekkora megújulást tudott előidézni. Sose adjuk fel a reményt! Tegyük, ami tőlünk telik, a többit bízzuk a Jóistenre!

***

képek: Sáry Pál felvételei, vox.com, slashfilm.com, thespool.net