Angster Mária, a családállítás hazai úttörő kutatója például azzal foglalkozik, hogy milyen sérülésekhez vezet, ha gyermekkori vagy távolabbi ősöknél megjelenő szülőhiányt a párkapcsolatban próbáljuk kompenzálni. Az ilyen esetek aszimmetrikus kapcsolódásokat eredményeznek, amelyben mindkét fél sérül, ha nem ismerik fel a probléma gyökerét. Ebben segíthet többek közt a családállítás módszertana is.
Érdemes kiemelni Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta írását is, ami a párkapcsolatba kívülről behozott minták témakörét járja körül. Ezeket általában az egyéni életút során és a család hatásokra építjük magunkba, és importáljuk a párkapcsolatainkba, sokszor nem is tudatosan. Konfliktusokat generálhat ugyanakkor, ha merőben más családi mintákat, szerepfelfogásokat hozunk magunkkal, mint amiket párunk: erre példa lehet a családi ünnepek koreográfiája vagy a férfi-női szerepek eltérő értékelése. Kozma-Vízkeleti, aki egyúttal a Mathias Corvinus Collegium és a Mindset közös pszichológia szakirányának is vezetője, arra mutat rá, hogy ezek
a szemben álló, kódolt szokások nem feltétlenül összebékíthetetlenek,
illetve kellő önreflexióval és hosszú munkával a káros mintákat el lehet engedni.
Bagdy Emőke gondolatait is érdemes felidézni, aki többek közt a párkapcsolaton belüli erőszakot is érinti. Ennek a háttérében azonosítható a szakirodalom által identifikációnak nevezett jelenség is, vagyis hogy a gyermek nemi, párkapcsolati szerepfelfogását a szüleitől kölcsönzi. Így ha egy kislány azt látja otthon, hogy édesapja minden reggel bántalmazza az édesanyját, számára is természetes és tolerálható lehet, ha vele is ez történik felnőtt kapcsolatában.