Kontúr nélküli, méregzöld fák között áll egy kislány. „Anya, anya, anya”– ordítja az erdő reménytelen, ködös szürkeségébe. Válasz nincs, a visszhangot is elnyelik a fák, így Benni üveges tekintettel magának kénytelen válaszolni a kétségbeesett kiáltásra: „Anya gyűlöl engem”. Új német film visz a gyermeki lélek és a családi drámák mélyére.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott Kontroll nélkül (Systemsprenger) című szívszorító német film főhőse a kilencéves, szeretethiányos Benni (Helena Zengel). A kezelhetetlen kislány nemcsak nem találja a helyét az állami gondozottak között, de
Pedig csak egyetlen dolgot szeretne: visszakapni a bántalmazó kapcsolatban élő édesanyját.
A rendező és forgatókönyvíró Nora Fingscheidt hihetetlen empátiával és alázattal festi meg a dühöngő kilencéves portréját. Teszi ezt úgy, hogy apró utalásokon kívül a néző elől mindvégig elrejti az előzményeket, csak sejthetjük, mi lehet Benni traumájának és végtelen frusztrációjának oka. A film központi motívuma: a gyermek arcához csak az – egyébként a gyermek bizalmára legkevésbé érdemes – édesanyja érhet, csecsemőkorában ugyanis pelenkát szorítottak rá.
A rendező nem tör pálcát a gyenge, következetlen anya (Lisa Hagmeister) felett sem, akit az ellátórendszer idealizált munkatársai sem ítélnek el. Az anya, bár megígérte, a pillanatot boldogan váró, aztán az étterem asztalán féktelenül táncolva ünneplő Benninek, hogy hazaköltözhet, mégsem hozza magával a megváltást, szemünk láttára, hátra sem nézve menekül el gyermeke életéből.
– teszi fel a kérdést, amire az egyik szociális munkás, Frau Bafané (Gabriela Maria Schmeide) rögtön rávágja: „Mert maga az anyja”.
Talán ez a film kulcsmondata, a család és az ellátórendszer drámája itt érhető tetten: minden erejükkel Benni életének megkönnyítésén dolgoznak az intézetben, ám az anya sehonnan nem kap segítséget. Talán ez az a pont, ahol megfordítható lenne a végig ott ólálkodó végkimenetel.
Ám a rendezőnek nem a megoldáskeresés a célja. A Benni dühromaival szőtt cselekmény azt sugallja, bár a gyereket körülvevő nevelők igyekeznek mindent megtenni, a helyzet megoldhatatlan. Az ellátórendszer felkészületlen a „harci törpe” kezelésére, először egymás között adogatják a hol torka szakadtából ordító, hol vonagló, teljes erejéből rúgkapáló, hol késsel fenyegetőző gyereket,
A gyógyszeres terápia sem használ, az orvosságokat sem hajlandó bevenni, ahhoz pedig túl fiatal, hogy zárt intézetbe helyezzék el.
Ekkor toppan be a filmbe az iskolai kísérő, Micha (Albrecht Schuch), aki három hétre magával viszi Bennit erdőszéli kunyhójába. Az ember azt hinné ott lesz a megoldás, mint a klasszikus amerikai Hallmark-filmekben, de nem. A társait gyűlölő, kötődni képtelen gyerek egy idő után eljut ugyan oda, hogy a korábban szintén dührohamokkal küzdő férfit a személytelen „nevelő” helyett a saját nevén szólítsa. Egy-egy rövid pillanatra a nap is kisüt a nyirkos erdőben, ám a lobogó hajjal a hintán suhanó kislány kacajának hamar vége szakad.
A főszereplőt játszó tizenegy éves Helena Zengel hátborzongatóan hiteles, erőteljes alakítását látva a nézőben felmerülhet a kérdés, hogy képes egy tizenegy éves gyermek ilyen hitelesen hozni a karaktert. Dührohamait látva legszívesebben addig szorítanánk magunkhoz, amíg végleg elhagyja őt a benne tomboló ördög.
Az erdőterápia után Micha enged a fejét az autó ablakába véresre verő gyereknek, hazaviszi éjszakára. Nekem már van családom, feleli a nevelő a gyerek „Leszel az apukám?” kérdésére. A kislány döbbenetes szeretetéhségéről tanúskodik a kérdésként megfogalmazott, dermesztő viszontválasz:
Szívfacsaró a jelenet, amikor az összes idegszálával a saját hasznosságát bizonyítani akaró gyerek a családi asztal körül tüsténkedik, terít, ügyetlenül szed ételt nevelője feleségének, hajnalban felkel, tápszert kever, megeteti Micha gyermekét. Megkapó pillanat, amikor engedi a csecsemőnek, hogy arcához érjen. Szinte várjuk, hogy megjelenjen a filmvásznon a Vége felirat.
De a megváltás helyett egy újabb dühroham szemtanúi lehetünk. Többször véget érhetne a film: lehetne happy end akkor is, amikor hazafelé tartanak az erdőből Michával. A nevelőkkel együtt reménykedhetnénk a reptéren maradva abban, hogy Benni megtalálja a helyét Kenyában. A néző pedig úgy érzi, legszívesebben a gyerek mellé bújna a sártengerben álló kutyaházba, és addig ölelné, amíg meg nem szabadítaná az összes frusztrációtól és szeretetlenségtől.
S hogy van-e katarzis a végén? A filmből kiderül.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A Fidesz kommunikációs igazgatója, Menczer Tamás volt a Bayer-show vendége, és arról is beszélt, miért ment oda Magyar Péterhez.
Magyar Péter egy transzgenerációs trauma tünetegyüttese, amelyre felkapaszkodott a permanens megszűnés szélén álló középosztály serclije.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
