Totális diktatúrák – totális mellébeszélés

Augusztus 23-a a totalitárius diktatúrák európai áldozatainak emléknapja az egész Európai Unióban. Jól érzékelhető azonban egy ismert törés: míg a közép-európai és a balti államok megemlékeznek erről napról, addig Nyugat-Európában szinte nem is tudják, hogy mi ez.

Tegyünk egy zárójeles megjegyzést: Romániában egészen mást jelent augusztus 23. Szintén a második világháborúhoz kapcsolódó dátum ez, hiszen ekkor sikerült a románoknak egy sikeres puccsot végrehajtani és átállni a szovjetek oldalára a németek ellen – a kommunista diktatúra idején ez a nemzeti ünnepük volt. Mielőtt némileg jogosan a román árulásra asszociálnánk, gondoljunk arra, hogy ez a finneknek is sikerült 1944-ben, nekünk viszont sajnos nem. Zárójel bezárva.

Augusztus 23-án annak ellenére nem hallottunk arról, hogy Nyugaton megemlékeztek volna a totális diktatúrák áldozatairól, vagy részt vettek volna a szokásos történeti-igazságügyi találkozón, hogy idén ráadásul a kerek évforduló is adódott: 80 évvel ezelőtt kötötték meg a Molotov-Ribbentrop paktumot (valójában Sztálin-Hitler paktumot) Európa felosztására. Az egyezményt még egy pontosítás is követte: egy szovjet-náci barátsági szerződés szeptember 28-án, amelyben részletesen foglalkoztak a határok kérdésével, és a lengyel nemzet politikai felszámolásának feladataival.

Nos, mindezzel nem sokat foglalkozott az Európai Unió – pedig ha volt valami, ami egyáltalán lehetővé tette a második világháború kirobbanását, és abból következően először az európai zsidóság vészkorszakát, majd a közép-európai nemzetek tragédiáját az éppen az augusztus 23-i Molotov-Ribbentrop paktum volt. Ez az, amit a „Fekete Szalag Napjának” (Black Ribbon Day) neveztek el az európai és tengerentúli baltiak és lengyelek – és amely napon Magyarországon is megemlékezéseket rendeznek.

Az, hogy idehaza a vezető balliberális („haladó”) hírportál augusztus 23 után két nappal a kubai kommunista diktatúra „zöld fordulatát” igyekezett a mennyekbe meneszteni, tulajdonképpen megszokott dolog. Régi, bevett ’68-as hagyomány, hogy ami kommunista és egzotikus, az tulajdonképpen menő; itt ráadásul éppen a diktatúra miatt éhező, szerencsétlen kubai nép túlélési tevékenységét lehetett eladni „zöld” fordulatként. (Ennyi erővel a 900 napig ostromolt Leningrád mindennapi élete is pozitív példa lehet, hiszen ott is kertészkedtek a köztereken). Hogy Kubában a lényegében ostromállapotnak megfelelő elszigeteltség idején a kommunista diktatúra nem gátolta az embereket a túlélésért vívott harcban, sőt, inkább ösztönözte ezt a küzdelmet, az csak a viccben pozitív vonás, hiszen, mint tudjuk, akár közéjük is lövethettek volna.

*

Kuba helyett fordítsuk inkább szemünket az európai kontinens felé. A földrész nyugati országainak – és elitjeinek – teljes értetlenségét a kommunizmus jelensége felé nemcsak a Marx-szobor avatással lehet jelképezni. Egy hozzánk éppen idén megérkező 2018-as brit film éppen ezt a totális értetlenséget és szándékos szerecsenmosdatást mutatja be. A Red Joan (r.: Trevor Nunn, 101’, magyarul: A vörös ügynök) című alkotásban éppen az a Judi Dench játssza a szovjet ügynök időskori karakterét, akit eddig a magyar közönség főként M-ként, vagyis a brit érdekekért küzdő titkosszolga, James Bond főnökasszonyaként ismert meg.

Ez csak apró fricska ahhoz a történelemhamisításhoz képest, amit a filmben láthatunk. Egy öntudatra ébredő, csinos kis tudós-fruska, aki jobban ismeri hazája – és az emberiség érdekeit – mint az egész brit államapparátus. A film szerint ugyanis a főhős a hirosimai atomtámadás után kezdi el átadni az atomtitkokat a szovjeteknek. És hogy miért? Hát azért, amit a Guardian című mélybaloldali lap így ír: „egyes kémek nem is annyira kommunistabarátok voltak, mint inkább az egyensúly hívei, a MAD (kölcsönösen biztosított megsemmisítés) hívei – a béke hívei”. Hihetetlenül meggyőzően adják a főhős szájába ezeket a szavakat a film végén.

Pedig a valódi kémhölgy, Melita Norwood nem egy ártatlan, kissé stréber, a világra rácsodálkozó, elcsábítható leányka volt. Masszív kommunista háttérrel nevelkedett, és férje is meggyőződéses kommunista volt. Maga Melita Norwood is Nagy-Britannia Kommunista Pártjának tagja volt. Ez a párt lényegében az Angliában folytatott szovjet kémtevékenység elősegítését szolgálta. Melita Norwood tudatosan kémkedett a Szovjetuniónak, ráadásul a brit atomprogramnál munkaadója tisztában volt kommunista elkötelezettségével, ezért vajmi kevés értékes anyagot tudott külföldi, idegen megbízóinak átadni. 1937-től kezdve évtizedeken keresztül kémkedett szovjet gazdáinak, a brit elhárítás pedig 1965-től kezdve figyelte, mielőtt 1999-ben leleplezték volna. A „Mitrohin-archívum” című, magyarul is megjelent kézikönyv szerint a szovjetek legfontosabb brit női ügynöke, és leghosszabb ideig szolgálatot teljesítő szovjet kém volt az Egyesült Királyságban. Mindezzel szemben a filmben egy, a társadalmi igazságosságért akár a hazája érdekeit is feláldozó, a történelmi valóság tűpontosan megértő hősnőről van szó.

Hát nem. Ezt szimplán úgy hívják: hazaárulás. Számunkra, közép-európaiak számára Red Joan azokat hasznos hülyéket testesítik meg, akik Amerikában és Angliában átadták az atomtitok egy-egy részletét a szovjet totalitárius rendszernek, és ezzel biztosították a közép-európai és balti népek rabságát. A Szovjetunió népeinek meg azokat az embereket jelentik ezek az árulók, akik lehetővé tették Szemipalatyinszk atomkísérleteinek borzalmait, és a csernobili tragédia bekövetkeztét.

A Red Joan jelzi, hogy a mai Oroszországot kritizáló haladó sajtó hirtelen rendkívül megértővé válik, ha a Nyugat történelmi árulóiról van szó. Különösen is, ha az illetők szovjet zsoldban álló kommunisták voltak.