A pesti gettó felszabadulására emlékezünk

1944. június 15-én rendelték el a faji törvények alapján zsidónak minősülő lakosok összegyűjtését és beköltöztetését a sárga csillaggal jelölt házakba, minden kerületben létrehoztak csillagos házakat, ahova ideiglenesen bezsúfolták az embereket. Ezt mindössze tíz nap alatt hajtották végre, példátlan gyorsasággal dolgozott a magyar adminisztráció. Történelmünk folyamán ritkán sikerült azzal a hatékonysággal szerveznünk, mint amellyel saját honfitársainkat gyűjtöttük össze és zsúfoltuk vagonokba. 

A Horthy-féle kiugrási kísérlet után hatalomra kerülő nyilasok október végétől kényszermunkára vezényelték a csillagos házakban nyomorgó, munkaképesnek ítélt férfiakat és nőket . November legelején már elindultak a fővárosból az első csoportok: az összeterelt embereket a fájdalmas hidegben élelem és ivóvíz nélkül, gyalogmenetben hajtották a nyugati határra, hogy ott a németek dolgoztassák őket végkimerülésig. A lemaradókat és a legyengülteket agyonlőtték. A meneteket a Vatikán és a külképviselettel rendelkező semleges országok tiltakozása miatt november közepén leállították, majd a hatóságok a zsidóság gettóba zárását rendelték el. 

Először 1944. november 15-én, a „nemzetközi” gettó jött létre, a vatikáni, svéd, svájci, spanyol és portugál védelem alatt álló házakból. Ezek voltak a védett házak, ide hivatalosan 15 ezer személy költözhetett volna be, azonban ennél kétszer-háromszor többen zsúfolódtak össze. Az ide került zsidók elvileg diplomáciai védelmet élveztek, védlevéllel vagy védőútlevéllel lehetett beköltözni, a hamisított iratok segítségével kerülhetett a tervezettnél több ember elhelyezésre ezekben a házakban. A védettség azonban csak részleges volt, a nyilasok folyamatosan razziáztak, raboltak, üzemszerűen zajlottak a kivégzések, Dunába lövetések. 

Az úgynevezett „nagy” gettó kialakításáról szóló belügyminiszteri rendelet, 1944. november 29-én jelent meg, amely megszabta annak határait is. A budapesti zsidóság kényszerlakhelyéül szolgáló 0,32 km2 nagyságú területet a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly király körút határolta, amit december 10-én fa palánkokkal körbekerítették és lezárták. Ezt a gettót 10 körzetre osztották, minden körzet élére vezetőt jelöltek ki, a házak is külön lakásparancsnokok felügyelték. A nyilas rendszer jellemzője, ahogy az általuk létrehozott poklot irányítani és felügyelni akarták. 

A csillagos házakból terelték át az embereket, első körben 40 ezer embert, 1945 elejére azonban, ez a szám már elérte a 70-80 ezer főt is, elviselhetetlenségig fokozva a zsúfoltságot. Javarészt 16. életévét be nem töltött gyerekek és 50 év feletti idős nők és férfiak kerültek a gettóba. Tömegek haltak bele az elviselhetetlen állapotokba, a vérhas és a tífusz kíméletlenül szedte áldozatait,  1944 decemberében naponta 80-120 fogvatartott vesztette életét. A helyzet napról-napra súlyosbodott, a Vöröskereszt segítségnyújtása ellenére is tömeges éhhalál fenyegetett. 

A szovjetek, már decemberben ostromgyűrűt vont a főváros köré, 1945. január 16-án felszabadult a nemzetközi gettó, 18-án a Vörös Hadsereg megközelítette a belvárost, a nyilasok elmenekült a környékről. A nagy gettóban 70 ezer, a nemzetköziben 30-35 ezer ember élte túl az ostromot és a nyilas terrort. Összesen háromezer temetetlen holtestet találtak a gettó falain belül, java részüket a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokba temették. 

Létezik egy ma is fel-feltűnő legenda, mely szerint Sztálin kifejezetten a Vörös Hadsereg zsidó tagjaival szabadíttatta fel a budapesti gettót. A legendának semmi alapja nincs, a kommunisták egyszerűen ezzel a mesével akarták elnyerni a budapesti zsidóság rokonszenvét. Az igazság az, hogy Sztálint hidegen hagyta a budapesti zsidók sorsa, a háború befejezése után nem sokkal antiszemita és anti-cionista perek sokasága kezdődött el a Szovjetunióban. Sztálin uralma alatt zsidók tömegei kerültek a Gulágra. A nácizmus embertelenségét a kommunizmus terrorja váltotta föl.