Csönd és titok

„Megkértek, hogy az Opera újévi koncertjén köszöntsem a t. jelenlévőket meg az újévet a zógenannt »tudomány« nevében. Utóbbira nyilván semmilyen felhatalmazásom nincs, de az élmény lábrezegtető volt, az biztos. Viszont láttam az Opera kulisszáit (onnan van Zsófia Németh fejlécfotója), ültem - életemben először - proszcénium-páholyban, és a csellisták között botorkálva jöttem rá, hogy túl hosszúak a mondataim. Ezek itt, ni:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A csepeli kertvárosban nőttem fel, az idő jelentős részében egy, a nagyszüleim kis házára felhúzott huszonkét négyzetméteres manzárdban. A csepeli kertváros a hetvenes-nyolcvanas években még valóban olyan volt, mint egy falu. Az utcákon óraszám nem járt autó, ott fociztunk, ott tanított meg édesapám biciklizni, az utcánkban a szomszédok malacot és baromfit tartottak. A negyvennyolcas busz kötött össze minket a világgal, a hetvenegyes meg a stranddal és az óvodával.

Szilveszterkor a szüleim, ha ők elmentek valahova, általában a nagyszüleinkre hagytak minket: ilyenkor vég nélküli Szuperbola, illetve Starsky és Hutch-nézés, illetve korlátlan édességzabálás várt ránk. A délután végétől már izgatott dobogás jelezte a manzárdból, hogy a szüleim is készülődnek. Persze miközben minket is vonzott, hogy ők vendégségbe mehetnek, az ismeretlen nevek, a távolság, a csak hírből hallott petárdák, a »csak felnőttek lesznek ott« bátortalanítása riasztólag is hatott. Jobb nekünk otthon. Aztán kopogott a falépcső, középtájt megtorpantak a lépések, ott vigyázni kellett, hogy az ember be ne vágja a fejét, ott lábat kellett váltani a felnőtteknek. Néhány pillanattal később nyílt a nagyszoba ajtaja, a szüleink beköszöntek, önmagukat is megnyugtató intésekkel láttak el bennünket (ilyenekkel, hogy »ne egyetek sok édességet«, »ne nézd sokáig a tévét« – haha). Majd csukódott az ajtó, aztán csikorgott a két pár cipő a repedezett beton gyalogjárón, dobbantak a lábak a vízakna bádogtetején, kattant a kapuzár, és az utca kutyái éktelen csaholásba fogtak. Aztán csend lett, mélységes csend.

Egyedül maradtunk.

Persze ott voltak bóbiskoló nagyszüleink, meg a duruzsoló tévé, de mégis, a szilveszter éjszakákról, az újévek délelőttjéről mindig a csend az első, ami eszembe jut. A január elsejei csendekben van valami riasztó és üres. Egyedül vagyunk és ránk vár egy hosszú, idegen év.

És most, azt hiszem, minden eddiginél idegenebb.

Bár tudom, egy koncert kellős közepén furcsa ilyesmit kijelenteni, de a csend létfontosságú. A csend engem csodálatos nyugodtsággal tölt el, szeretem és keresem; csendben tud szárnyalni a képzelet, születnek a gondolatok, megy az alkotás. A csend nem a zaj hiánya, hanem a tökéletes, isteni rend jele, a romlatlan eredet és a zavartalan harmónia állapota. A csendet egyáltalán nem kell kitölteni: meg kell becsülni, ha részünk lehet benne. Meg kell kóstolni – ahogy Jékely Zoltán, a valószínűleg legcsendesebb magyar költő írta a Béla király útjában.

Hogy mégse a melankólia, e magyar nemzeti tulajdonság uralja a ma esténket, a csönd akarása mellett még egy gondolatot szeretnék – a református liturgia szép kifejezésével élve – az itt megjelentek szívébe helyezni, elvégre nem azért jöttek, hogy a gyerekkori élményeimmel traktáljam Önöket. Küldetésem szerint a magyar tudomány képviselőinek nevében kellene újév-indító gondolatokat mondanom: noha erre semmiféle grémium nem hatalmazott fel, csak a saját nevemben beszélhetek, úgyis mint történészféle, apa és hitvalló antivegetáriánus. Ha a Magyar Tudomány Földalatti Felszabadító Hadserege mégis megbízhat valamivel, és amiben maradéktalanul egyet is értek velük, az az: a kutatás – a humán, a társadalomtudományi, a természettudományi – a létező mesterségek legjobbika.

Voltaképpen – de csitt, ez maradjon köztünk! – minket a hobbinkért fizetnek, hogy olyasmit csináljunk, amit mások, akik végül fogorvosok, fodrászok és szobafestők lettek, csak passzióból végezhetnek, szabadidőben. Mi bizony kipróbálhatjuk hivatásszerűen, hogy összeöntjük, aztán mikroszkóp alatt megnézzük; hogy megfejtjük; hogy kiássuk; letisztítjuk és múzeumba visszük; kiszámoljuk és megtervezzük; összeillesztjük és megírjuk. Rájövünk. Kiókumláljuk. Közzétesszük.

És ebbe senki nem szólhat bele az ég egy adta világon. Hogy egy, ezen falak közt sajnálatosan ritkán játszott klasszikust, Menyhárt Jenőt, az Európa Kiadó dalszerzőjét parafrazeáljam: ez olyan élet, amit érdemes élni. És bár nem jár feltétlenül jó világ ránk mostanság, sokan szeretnek mihaszna ingyenélőnek, potenciális gyorséttermi kasszírnőnek láttatni bennünket, évtizedes otthonunkból is éppen kilakoltatásban vagyunk, ez – és megint a Mestert idézem – egy fájdalom, amihez ragaszkodunk. Azoknak üzenem, akiket érint: ha gyermekük, magzatuk, gondozottjuk egyszer Önök elé áll, és jelzi, hogy kutató szeretne lenni, ne aggódjanak érte. Lehetne persze fogorvos, fodrász vagy szobafestő is belőle, mert abból mégis »meg lehet élni«, de nem lesz boldog ember, eskü.

Ha kutatónak áll, csodálatos, színes és hasznos élete lesz: lehet, hogy nem fog rafináltan megtekert szívószálakkal felszolgált színes koktélokat reggelizni, és matt dukkózású Bentley-je sem lesz több példányban, és érik majd bánatok, de kit nem. Lesz benne keserűség, ha korábbi osztálytársai, akik egyébként színes koktélokat reggeliznek, lefröcskölik a matt dukkózású Bentley-jükkel, amikor pocsolyába hajtanak nagy sebességgel. De a Titkot bizonyosan nem ők, a Bentley-tulajdonosok fogják megfejteni, egészen bizonyosan nem. Hanem mi. És persze ő: a gyermek, a magzat, a gondozott.

Azt javaslom, ezt a két szót vigyük magunkkal tehát ma: a csöndet és a titkot.

És a Bentley szervizelése különben is iszonyú macera.

Boldog új évet mindannyiuknak.”