Keresztapám, apám öccse, 1944-ben 15 éves volt. A család nőtagjai és ő, a még nem katonaköteles gyerek, Ausztriába menekült a közelgő front elől. Aztán rossz hírek érkeztek a szülővárosból, Magyarországról, hogy széthordják a bútorokat, elfoglalják a nehezen felépített családi házat. A család úgy döntött, hogy neki, a „férfinek” kell hazamennie „rendet teremteni”. És a 15 éves gyerek hazament, át a fronton, át a Dunán, visszaszerezte a bútorokat és „berendezkedett” a családi házban. Adott és vett dolgokat, hogy megéljen és hazavárta szüleit, testvéreit.
El tudjuk ezt manapság képzelni? Pedig a mai gyerekek is képesek lennének erre, ha hiszünk bennük és nem korlátozzuk őket feleslegesen, de a szükséges korlátok biztonságát megteremtjük köréjük.