Egyrészt: milyen szülő leszek én. Csak olyan ne legyek, mint az anyám? Vagy ellenkezőleg: jaj, hogy fogok én fölérni az anyámhoz? Sokszor letaglózó felfedezés, hogy ennyire bennünk él ez a törekvés, és azt tapasztalhatjuk, hogy hiába vagyunk tudatosak, nem tudunk a saját elvárásainknak megfelelni.
A másik »hordalék« az eredeti családdal való kapcsolat. A nő eddig önálló felnőttként gondolt magára, most beszippanthatja a gyerekszerep, az újdonsült nagyszülők akarják a kezükbe venni az irányítást, arra hivatkozva, hogy ők már tapasztaltak. Van, aki ebbe beleengedi magát, van, aki vívni próbál ezzel, egyik sem jó. Előkerülnek a régi konfliktusok újra, amelyek elszívják az amúgy is bizonytalan anya erejét. Nehezítő tényező, ha a nő nem kellő önismerettel, nem kiforrott értékrenddel válik anyává, és esetleg olyan gyermeknevelési, gondozási gyakorlatot választ, ami valójában nem hozzáillő, csak éppen divatos, vagy éppen ezt javasolja a család, az orvos, a védőnő.
Talán a legfontosabb nehézség, hogy az anyákra az anyaság rászakad, és nem belenőnek, mint régen a kislányok, akik totyogó koruktól részesei voltak a közösségben születésnek, halálnak, mindennek, amit az élet hoz. Ráadásul nincs az a megtartó, vigyázó közösség, amire egy évszázada még a legtöbb anya támaszkodhatott az európai kultúrkörben is. Az anyák egyedül küzdenek.