Tomka Ferenc: A pap nem azért van, hogy „lemisézzen”

Minden helyen, ahol nyugdíjazott tanárként szóhoz jutok, a konferenciáktól az órákig, felhívom a jelenlévőket, hogy amikor hazamennek, azonnal gondolják át, hol tudnak kapcsolódni másokhoz, miként tudnak szeretetet átadni. Arról beszélek, hogy ha egy csoportba tartozol, miként tudsz oda másokat hívni. Ferenc pápa is arra buzdítja a keresztény csoportokat, hogy ne zárkózzanak be, hanem legyenek nyitottak a befogadásra. A közösségek megvédik magukat, de legyen gondjuk a legkisebbekre is. Ön előtt járt nálam egy cigány asszony, ő is és néhány más roma személy járni szeretnének hittanra. A dolog úgy kezdődött, hogy én mentem oda hozzájuk. Nem csak az értelmiséget kell megszólítani.

 

Nem kellene, hogy a keresztény közösségek, plébániák, azok csoportjai magukba zárkózzanak. Egy családcsoportban például tényleg jól tudják egymást támogatni a résztvevő családok, de nem könnyű újakat bevenni, mert egy bizonyos szám felett nehezen működik egy csoport. Védeni kell a csoportot, hogy életképes maradjon, de miként lehet a csoport tagjait ránevelni, hogy csoportként megerősödve mondjuk kettéoszoljanak, hogy mások is beférjenek? Nehéz ez, mert nem lehet annyi embert behúzni a mentőcsónakba, hogy elsüllyedjen a csónak. De az se jó, ha megvagyunk egy kis csoportban és nincs szükségünk másra.

 

 

Kétségtelen, hogy Magyarországon a görögkatolikusoknál, akiknél a szentelésig lehet házasodni, mindig jobb volt a helyzet, mint a római katolikusoknál. Az evangélikusoknál elég nagy a lelkészhiány, de a reformátusoknál nincs ilyen probléma. A reformátusok amúgy is ügyesen, stratégikusan gondolkodnak előre. A hetvenes években két brazil bíboros ismerte fel, hogy el kell kezdeni képezni a világiakat; és az első bázisközösségeknek azokat nevezték, akik a környék tanyáinak pap hiányában lelki támaszt, közösségi összetartó erőt adtak. Itthon legjobban bizonyára Beer püspök úr képzi az elkötelezett világiakat az egyházi szolgálatok ellátására. Sokkal inkább kellene figyelnünk arra, hogy a világi munkatársak megkapják a méltó juttatásukat. Amikor Káposztásmegyeren megalakult a plébániaközösség, azt mondtam a híveknek, hogy számoljanak azzal: a fizetésük 5-10 százalékára szükségünk lesz ahhoz, hogy létezni tudjunk és félre tudjunk tenni a leendő templomra is, esetleg még adományra is fusson a rászorulók számára. Az egyházi egy százalék nem elég arra, hogy családos embereknek biztosítsa a megélhetését.

 

 

Biztos van ilyen aspektusa is a dolognak. Jézus azt mondja: arról fognak titeket megismerni, hogy szeretitek egymást. Régen nem hangsúlyozták, hogy az egyház közösségi, mert a társadalom maga is közösségi volt, nem volt szükség ennek kihangsúlyozására, de ma meg kell ezt fogalmazni. És fontos, hogy a közösség befogadó legyen. A pap nem pusztán azért van, hogy „lemisézzen” és kiszolgáltassa a szentségeket, hanem hogy közösségivé tegye az egyházat. Ezeket Ferenc pápa mind szó szerint elmondja az Evangelii gaudiumban.

 

 

A válasz középen van. Szükség van olyan papra, aki atyja a híveknek, egységesítője a közösségnek és a szentségeket is kiszolgáltatja. És ha bekerül az ember egy élő közösségbe s látja, hogy azt egy pap vezeti, akkor tud rájönni, hogy ez a hivatás szép! Volt a plébániánkon egy eleinte ateista fiatalember, aki nálunk keresztelkedett meg és pap lett. Hivatása indulásakor egész családja tiltakozott ellene. De amikor az újmiséjén látták, hogy milyen élő közösségbe jött, akkor megjegyezték, hogy így már örülnek és elfogadják, hogy pap lett belőle.

 

 

Összetett a kérdés. A felmérések szerint sok olyan középszerű fiatalember is ilyen szemináriumokba megy papnak, akik csak valami újat akarnak niten. És most egyeseknek az az új, ha konzervatívok. Ismertem olyan régimódi papot is, aki a modernkedésből az értékeket hiányolta, például hogy a „modernek” nem imádkoznak eléggé. Az élő keresztény közösségben viszont a latint és gregoriánt is a teljes közösség énekli. De kell a gitáros mise is, az egyház azt írja elő, hogy az adott kultúrát kell megszólítani, nem pedig az a fontos, hogy gregorián legyen az ének. De sokszor sarkítások jönnek létre az ilyen álláspontokból. Belgiumban és Hollandiában olyannyira elliberalizálódott az egyház, hogy én is rosszul voltam, amikor arra jártam. Ott nem élő megújulás volt, hanem a réginek a liberális tagadása. És ezek helyett menekültek el mások és csináltak élő szemináriumot. Belgium vallásos ország volt, és én már nem sokkal a zsinat után találkoztam konferenciákon olyan nézetekkel, hogy kifordultam a teremből. Voltam olyan misén, ami már nem mise, hanem buli volt. A szent maradjon szent! Hollandiát tönkretette ez a „haladás”. A konzervatívok ott ezek elől menekültek.

 

 

Igen, a zsinat után ezek az őrült szélsőségek nem csaptak be hozzánk, és e téren megmaradtunk normálisnak.

 

 

Én a magam életében a cölibátust egyrészt a Jóistennel való kapcsolat kincseként, másrészt az emberekre való hihetetlen nagy időnyerésként is élem meg. Jó kapcsolatban voltam a református testvérekkel, akik azt mondták, hogy irigylik tőlünk a cölibátus nyújtotta szabadságot. De azt is mondhatom, bennük viszont az a szép, hogy van mellettük egy asszony, aki segít a lelkipásztorkodásban, ahogy a görögkatolikusoknál is.

 

 

XVI. Benedek világosan leírta, hogy a népegyház megszűnőben van. Viszont a népi hagyományok és értékek megőrzése mellett kiállt. A két fogalmat nem szabad összekeverni. Ha odamegyek egy helyre papként, és a népnek vannak hagyományai, lehet, hogy időnként meg kell őket tisztítani, de alapvetően tisztelni és értékelni kell. A kommunizmus alatt több falut a rózsafüzér társulat tartott meg katolikusnak. A népi vallásosságot minden pápa védte, aki megszólalt a témában. A népegyház megszűnése azt jelenti, hogy megszűnik az a társadalom, amelyben a népet, a kultúrát átjárják az egyházi, vallási hagyományok.

 

 

Testvérbátyám, Tomka Miklós, aki a legkomolyabb magyar vallásszociológus volt, tíz évvel ezelőtt csinált egy kutatást, amiből az látszott, hogy többen vannak még a falun templomba járók, de a városban egészségesebb a templomba járók korfája: sok a fiatal, a családos. Egyes mozgalmak, közösségek éltetni tudnak egy várost. Mai egyházunknak arra kell törekednie, hogy ezt az városokban megerősödött közösségi vallásosságot segítse, táplálja.