Bar-Gill: Egy ideális piacon ki sem alakult volna a devizahitel

 

Az Egyesült Államokban már évek óta foglalkozunk ezzel, ez egy nagyon komplex terület, de a lényege igen egyszerű: amikor jogszabályokat fogad el a jogalkotó vagy a bíróságok ítéleteket hoznak, ezek a döntések hatással vannak a jövőre. Sőt, eleve azért hozzák ezeket a döntéseket, hogy hatásuk legyen a jövőben. Például a büntetőjogszabályokat azért hozzák, hogy az emberek ahhoz igazítsák a viselkedésüket és ne kövessenek bűncselekményt; vagy épp ha magasabb adót vetnek ki a dohánytermékekre, annak az lehet a célja, hogy visszaszorítsa a dohányzást, és így tovább – így működik ez más jogterületeken is. Viszont ha a jogalkotásnak, a jogi döntéseknek a célja az emberek viselkedésének a befolyásolása, akkor azt is tudnunk kell, hogyan viselkednek az emberek: hogyan hoznak döntéseket, hogyan reagálnak a jogszabályokra. A jog hagyományos gazdasági értékelése a racionalitás modelljét veszi alapul. Abból indul ki, hogy az emberek racionálisak és racionális válaszokat adnak a jogszabályokra.

 

 

A kérdés az, hogy mire gondolunk, amikor „amerikai jogászokról” beszélünk. Az említett, emberi viselkedésre hatással bíró jogszabályok mögött a jogalkotó vagy más szabályozó szervek állnak, akik a szabályokat megalkotják. Vagy a bíróságok, amelyek döntéseket hoznak, hogy valaki mondjuk egy balesetben felelős-e vagy sem. Tehát olyan emberekről beszélek, akik valamilyen módon jogot alkothatnak – nem pedig ügyvédekről, akik egyes peres ügyekben eljárnak. A jogalkotók tehát kifejezetten próbálnak az emberek viselkedésére hatást gyakorolni. E jogalkotók számára nagyon fontos hogy értsék: valójában hogyan fog hatni a döntésük az emberek viselkedésére. Például ott van a maximalizált árak esete. Ha a jogalkotó bárhol, akár Európában, akár Amerikában valamire meghatároz egy maximális árat, akkor azt egy bizonyos céllal teszi: segíteni akar a fogyasztóknak, mert így kevesebbet kell majd fizetniük a termékért. De ezen cél eléréséhez a jogalkotónak tudnia kell, hogy miként hoznak meg gazdasági döntéseket az emberek és hogy ezekre hogyan reagál a piac, tehát, hogy összességében mi lesz a szabályozás következménye. Lehet, hogy ha csökkent egy árat, akkor egy másik ár felmegy. Tehát a jog gazdasági elemzésének az a feladata, hogy információt biztosítson a politika alakítóinak. Meg kell nekik mondanunk, hogy mi történik, ha az A-megoldást választják és mi, ha a B-t. Persze ettől még választhat egy harmadikat is. Ő a jogalkotó, akit az emberek megválasztottak, de legalább tudja, hogy mik lesznek a hatásai az általa meghozott szabályoknak.

 

 

Igen, a jog ilyenfajta gazdasági elemzése politikacsinálás. Abszolút. De hadd mondjak még valamit. Az Európából nézve is egyértelmű, hogy a parlament és egyes szabályozó szervek jogot alkotnak. A bíróságokkal már más a helyzet. Az Egyesült Államokban a bírói döntések precedens értékkel bírnak, tehát alapvetően olyan kötőerejük van, mint a jogalkotók által hozott szabályoknak. Európában teljesen más a helyzet, az ítéletek csak abban az egy ügyben kötelezők. A viselkedés-alapú jog és közgazdaságtan megértéséhez azt is fontos szem előtt tartani: egy dolog, hogy az emberek valójában hogyan viselkednek; és egy másik, hogy racionálisan hogyan kellene viselkedniük egy adott helyzetben.

 

 

Szerintem az átlagos fogyasztónak nincs is szüksége arra a fajta racionalitásra, amit a közgazdászok annak neveznek – ilyen értelemben mondom, hogy tökéletlenül racionálisak a fogyasztók.

 

 

Nos, igen is meg nem is. Még egy tökéletesen ésszerű fogyasztó is lehet, hogy hiányosan informált. Tehát a racionalitás nem jelenti azt, hogy valaki rendelkezik is a döntéshez szükséges összes releváns információval. Fogyasztóvédelemre még akkor is szükség van, ha egy tökéletesen ésszerű fogyasztót veszünk alapul, mert őt is el kell látni a döntéshez szükséges információval. Nagy a különbség aközött, hogy valaki jól informált vagy ésszerű. A valóságban ritkán fordul elő, hogy a fogyasztók teljes körű információkkal rendelkeznek. Viszont ha valaki ésszerű, akkor azt is tudja, hogy miként kezelje a tökéletlen információkat. Ha például racionálisan úgy döntök, hogy nem olvasom el a harmincoldalas szerződést – mint ahogy egyébként tényleg sosem olvasom el a szerződéseimet –, akkor azt sem feltételezhetem, hogy ez a szerződés annyira jó nekem; azt viszont igen, hogy valamit úgyis elrejtettek benne.

 

 

Az ilyen szerkezetű hitelek pontosan egy viselkedési alapú piaci hibának a termékei. Ezek a hitelek úgy lettek kialakítva, hogy az átlagos fogyasztó nem érti pontosan, hogy mibe megy bele. Úgy reklámozták őket, hogy nagyon kedvezőek, mivel akkor épp olcsó volt a deviza.

 

 

Ez egy fontos kérdés annak megítélésekor, hogy volt-e piaci hiba vagy sem. Ha valaki tudatosan úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot, akkor ott nincs hiba. De az a tény, hogy a kockázat ismert volt, önmagában még nem bizonyítja, hogy nem volt piaci hiba. Tegyük fel: értem, hogy a svájci frank árfolyama mozoghat. Ez még nem jelenti az, hogy tisztában vagyok ennek a nagyságrendjével vagy a hatásával is, tehát ezeket az információkat bele sem építhettem a döntéshozatalba, amikor felvettem a hitelt. Meg amúgy is jobban érdekel az, hogy most kevesebbet kell fizetnem, mint hogy mi történhet a jövőben. Tehát az absztrakt kockázat ismerete nem jelenti azt, hogy az adós tisztában volt a részletekkel is.

 

Szerintem az ilyen hitelszerződésekkel kapcsolatban mindig az az első kérdés, hogy egy hatékonyan működő, racionális fogyasztókból álló piac vajon kitermelne-e egy ilyen típusú hitelszerződést? Nem ismerem a magyar devizahiteles ügy részleteit, de nekem ez ebben az esetben kérdésesnek tűnik. Hogy miért? Azért mert ezek a hitelszerződések az árfolyamingadozásból adódó kockázatokat az adósokra hárítják. Az egyéni adósokkal szemben pedig nagy pénzügyi intézetek állnak a szerződés másik oldalán. Ki van közülük jobb pozícióban ahhoz, hogy ezeket a kockázatokat vállalja? Ki rendelkezik ezen kockázatok felméréséhez specifikus információkkal? Nyilván a bank. Ehhez képest mégis az adósokra hárították a kockázatot. Talán ezeket a szerződéseket azért reklámozták nagyon, mert akkor épp olcsónak tűntek, de valójában egyáltalán nem voltak olyan olcsók.

 

Nagyon hasonló helyzet volt az Egyesült Államokban is a jelzáloghitelekkel, mielőtt a válság kirobbant. Ezek a hitelek nagyon alacsony kamaton futottak, de csak az első két évben. A kamatuk nem devizához volt kötve, hanem a Libor-indexhez. Itt megint az a kérdés, hogy az emberek értették-e, hogy mibe mennek bele, és tudtak-e ez alapján racionális döntést hozni? Szerintem nem.

 

 

Most az amerikai, vagy a magyar helyzetre gondol?

 

 

Különbséget kell tenni az utólagos és az előzetes értékelés között. Utólag nézve sok ember megszenvedte ezt. Az adósok bizonyosan, de azért a bankok is. De az, hogy valaminek utóbb rossz eredménye lett, nem jelenti azt, hogy eleve rossz ötlet volt megcsinálni. Nagyon sokszor vállalunk az életben kockázatot: valamikor jól sül el, valamikor rosszul. De attól még, hogy utóbb rosszul sült el, nem biztos, hogy az eleve egy rossz döntés volt.

 

Tehát ha az állam úgy dönt, hogy beavatkozik ezekbe a szerződésekbe – mint ahogy a magyar kormány úgy döntött –, akkor annak lesz ex post és ex ante hatása is. Utólagos hatása lesz a mostani adósokra, akiken most segíteni akarnak. De szem előtt kell tartani, hogy egy ilyen döntésnek a jövőre nézve is lesznek következményei. A bankok majd meggondolják, hogy hiteleznek-e a magyar piacon és vállalják-e a kockázatát egy esetleges újabb beavatkozásnak.

 

 

Éppen ezért kell a jogalkotónak egyensúlyt találnia: hogy úgy segítsen a nehéz helyzetben lévőknek, hogy egyúttal ne ártson vele másoknak a jövőben, mondjuk más fogyasztóknak, akik hitelt akarnának felvenni.

 

 

Persze, az lenne az ideális, ha a jövőbeli fogyasztók érdekeit is figyelembe vennék egy ilyen döntésnél. De nyilvánvalóan a politika nem ilyen ideális módon működik – sem Amerikában, sem Magyarországon. De ha én egy bank lennék és azt fontolgatnám, hogy hitelezzek, akkor a kockázatok között a politikai kockázatokat is mérlegelném. Ha lehetséges, hogy a jogalkotó utóbb beavatkozik és mérsékli a hasznomat, akkor esetleg úgy döntök, hogy nem hitelezek vagy más feltételek mellett hitelezek.

 

 

Szerintem a legfontosabb, hogy már az elején megfogjuk ezeket a piaci hibákat. Ehhez a legjobb megoldás, ha az információk mind kifinomultabb közzétételére kötelezik a cégeket. Így a fogyasztók részére rendelkezésre állna annyi információ, hogy maguk tudjanak döntéseket hozni. Ezzel el lehetne kerülni az állami beavatkozás erősebb eszközeit. Másrészt látni kell: irreális az az elvárás, hogy a fogyasztók olvassák el a szerződéseiket. Ha egy szolgáltató elém rak egy harmincoldalas szerződést, az nem lenne ésszerűen elvárható, hogy elolvassam – ez senkitől sem lenne elvárható. De még ha el is olvassa, az átlagos fogyasztó úgyse érti meg, hogy összességében milyen következményei, milyen hasznai és milyen költségei lesznek az adott terméknek vagy szolgáltatásnak. Másrészt ezeken a piacokon – például a hitelpiacon – alapvetően az árazási struktúrákkal van a baj. Ezt pedig meglehetősen nehéz megérteni, mert nagyon összetett, többoldalú kérdés. Az árak egyes tényezői ráadásul valamitől függenek – akár olyasvalamitől, amire egyszerűen nincs ráhatásunk: mint például a devizaárfolyamokra. Tehát ezek miatt még ha el is olvasná a szerződést és tudná, hogy pontosan mik az árak vagy a kamatok, egy átlagos fogyasztó akkor sem értené meg ezeket az összefüggéseket. Viszont ha a cégeket az adatok szofisztikált közzétételére köteleznék, akkor valamennyivel könnyebb lenne a fogyasztóknak.

 

 

Igen, ez így van. Ha megnézzük a fogyasztói szerződéseket, Amerikából nézve úgy tűnik, hogy az EU-ban eléggé szűk a szerződési szabadság. Sokkal részletesebbek azok a kötelező szabályok, amelyek megmondják, hogy mit lehet és mit nem. Hosszabbak azok a felsorolások, amelyek arról szólnak, hogy mi tisztességtelen. Tehát a szerződésekbe való beavatkozás sokkal nagyobb az EU-ban, mint Amerikában. Hogy miért? Csak találgatni tudok. Valószínűleg különbözők az uralkodó nézetek arról, hogy a szabad piac más értékekhez viszonyítva mennyire fontos. És hogy mik ennek a következményei? A szabad piacoknak kockázatuk is van: a piacok hibázhatnak, elbukhatnak. És különösen a fogyasztói szerződéseknél, ahol a fogyasztók nem teljesen értik, hogy mibe mennek bele. Az a nézet, hogy ha hagyják a piacot szabadon működni, az majd hatékony piaci válaszokhoz vezet, azt feltételezi, hogy az emberek eléggé jól informáltak és még ésszerűek is.

 

Ha pedig a piac elbukik, akkor viszont meg kell fontolni a beavatkozást valamilyen formáját. De ezt jól meg kell gondolni, mert nem csak a piaci hibáknak, egy piac bukásának van ára, de a szabályozásnak is. Tehát itt egy kényes egyensúlyt kell találni – különböző jogrendszerekben pedig más és más egyensúlyok működnek. Amerikában a több piac-kevesebb szabályozás modell működik, Európában inkább fordítva.