„Szerinted létezik keresztény humor, vagy az olyan, mint mondjuk a kommunista matematika?
Én két irányból tekintenék a kereszténységre. Van az a kereszténység, amit megtanulsz: tudod a dogmáit, a kereteit, ismered az írásait, ebben a közösségben élsz. Ugyanakkor szerintem az ember alapállapota az, hogy keresztény. Ha nem magunkra veszünk mindent, hanem lecsupaszítjuk magunkat, ugyanoda jutunk: szeretni, szeretve lenni, segíteni akarunk, és Istenben is hinnénk, ha nem magyaráznánk be magunknak, hogy nincs. A kereszténység tehát a sallang nélküli alapállapota az embernek. És ugyanúgy a humor is egy ilyen sallangmentes, mélyről jövő dolog. A kettő a gyökerekben együtt van, és persze össze lehet hozni a konkrét humorizálásban is: vajon miért nincs a bibliai szereplőknek vezetékneve?
Állítólag a középkorban »vidám vallásnak« nevezték a kereszténységet.
Igen? Az jó lehetett! Én épp azon vagyok most kiborulva, hogy mennyi katolikusnál látom az önmarcangolást: az nem jó, amit csinálok, bűnös vagyok, elrontottam, jóvá kell tennem, vajon mit gondol rólam a másik, mit fog mondani a pap, ki kéne menni a miséről, de mit mondanak, ha kimegyek? Sok gátlást és szorongást pakolnak magukra a hívő emberek. Ha lehet a kereszténységet vidáman csinálni, akkor az jó! Én például vidáman és jó értelemben véve: gátlástalanul csinálom! De föl kéne lélegeznünk!