„Volt valaki, nagy darab, tetovált, kopasz ember, aki a régi tévészékház előtt ücsörgött folyamatosan, maga elé meredve, soha semmit nem fogadott el, még cigit sem, pedig azt minden hajléktalan ember kér. Valahogy nem engedett magához közel, akkor már hónapok óta próbáltam megszólítani. Azt gondolhatta, ez amolyan kincstári kötelességem. De karácsonykor, pont tizenöt éve ennek, úgy éreztem, oda kell mennem hozzá. Vittem neki egy kis csomagot. Melléültem. Nagyon fontos: ha valaki karácsonykor akar ajándékot adni a hajléktalanoknak, ne imakönyvet vigyen vagy hasonló javító szándékú kedvességet, hanem például egy doboz sört, egy doboz cigit. Az ajándékkal nem magamnak kell örömöt szereznem, hanem a másiknak. Ezt nekem is meg kellett tanulnom.
És mit vitt tizenöt éve annak a nagydarab embernek?
Bonbont, cigarettát, Unicumot. Aztán azt is megtudtam: nem szereti a keserű likőr ízét. Hosszú lenne elmesélni a közeledést, sokáig tartott, legalább másfél óráig ültem mellette. Meggyújtottunk egy mécsest, elénekeltük a Mennyből az angyalt. Azzal a nagy darab, alkoholista, kopasz emberrel ott, a tévészékháznál. Sokan kérdezték már, miért csináljuk ezt, hiszen annyi a sikertelenség benne. Ez nem igaz. Ezeket a pillanatokat nem lehet elvenni tőlünk.