A püspök úgy látja: a világ mára eljutott egy olyan pontra, ami után már nem a fogyasztás további növekedésére van szüksége. Példaként hozta fel erre, hogy karácsonykor sok pénzért rengeteg élelmet vesznek maguknak az emberek, majd az ünnepek elmúltával legalább ugyanennyit költenek arra, hogy a felesleges kilóiktól megszabaduljanak. Megemlítette, hogy a Miatyánkban a mindennapi kenyérért imádkoznak a hívek, de ezzel ellentétben áll a mai gyakorlat, amikor már jóval ezen felüli javakért hajszolják magukat az emberek.
Az egyház felelőssége, hogy azoknak, akik egzisztenciálisan mélyre kerültek, segítsen, de ne csak élelem juttatásával, hanem jó szóval is, mert a kettő együtt jelenti az igazi szolidaritást. Ugyanakkor a hajléktalanoknak, munkanélkülieknek fel kell arra is hívni a figyelmét, hogy az Atya mindenkire gondot visel, s egyúttal azt is szeretné, ha mindenki saját maga tudná előállítani a szükségleteinek elegendő javakat, ugyanis emberi méltósága csak így állítható helyre. Az egyik legsürgősebb feladat hazánkban a munkához való jog biztosítása.