Mélyülő szakadék
Olyan szakadék, ami ma sok nyugati társadalmon belül van, a vallásháborúk óta nem volt. Ez szinte már közhely, de a miértet a szakadék egyik oldalán sem nagyon próbálják megérteni – néhány kivételtől eltekintve.
Az adventi roráték megpróbálják az embert. A diákjainkat még inkább: kötelező szentmise hideg hajnalon egy fagyos templomban. Hol ebben az Isten?
„Aztán rájöttünk: nem mehetünk a természet ellen. Az álmos embert nem szabad határozott kézzel felrázni. Finom érintésnek van csak helye.
Váltottunk. Lekapcsoltuk a lámpákat. Az oltárt és az ikonokat fáklyákkal világítottuk meg. Pihenhessen a szem és ámulhasson. Ministránsból is kevés volt: kevés a mozgás, kevés az elterelődés. Volt viszont füstölés, hogy a tömjén magasba szálló illatát élvezhesse az orr. A pap alig pár mondattal prédikált és vezette őket a Szent felé, hogy az értelemnek ne kelljen sok szóval megküzdenie. Egy diák kamarakórus pedig gregorián énekekkel töltötte be a templomot. Most nem baj, ha senki nem kapcsolódik bele, csak élvezze a fül a gyönyörűséget.”