Kik voltak valójában az ÁVH-sok?

A könyv címe azt ígéri, a Rákosi-korszak politikai rendőrségét mutatja be, ám a politikai rendőrség története már 1944 végén, 1945 elején elkezdődik.

A bevezetőben is jeleztem, hogy vitatott, 1948-tól, esetleg 1949-től számítjuk a kezdetét, ám a politikai rendőrség tekintetében a Rákosi-korszak már 1945 januárjában beköszöntött. Tény és való, hogy a kisgazdák, vagy a szociáldemokraták is delegáltak a szervezetbe, tehát a kirakatban koalíciós alapon jött létre, valójában azonban a politikai rendőrség vezetése, tagsága nagyon nagy létszámban kommunistákból, vagy a kommunistákhoz köthető figurákból került ki.

Az ideiglenesen itt állomásozó szovjetek tartós berendezkedésre készültek?

Akkor még nem lehetett pontosan tudni, legalábbis 1945 januárjában kevesen gondolták, hogy a nyolcvanas évek végéig itt maradnak. A belügy megkaparintása azonban stratégiai kérdés volt a szovjetek, illetve a magyar kommunisták számára is. Rákosi terjedelmes leveleket írt Moszkvába, hogy mindenképp meg akarják szerezni, és végül meg is szerezték. A politikai rendőrséget a kezdetekben szovjet bábák állják körül, és ez a körülmény az első pillanattól meghatározta a működését. Persze, merített a magyar hagyományokból is.

Rögtön az első fejezetben igyekszik tisztázni az elnevezések körüli fogalomzavart.

A tisztázásra azért volt szükség, mert az állambiztonsági levéltárban dolgozó kollégáimmal együtt azt tapasztalom, hogy 1989 után számos pontatlan fogalom kezdett keringeni. Sokszor olvasom, hogy a kádári politikai rendőrséget az ÁVO, vagy ÁVH fogalmakkal helyettesítik, holott ezek '56 előtti elnevezések. Megkerülhetetlen tehát a szervezettörténeti áttekintés, hiszen óriási félreértés van a fejekben.

1944 decemberében ideiglenes kormány alakult Debrecenben, illetve a front elvonulásával Budapesten is megkezdődött a közigazgatás helyreállítása - ebből adódóan mindkét helyszínen létrejött egy-egy politikai rendőrség, kommunista vezetés alatt. Számos más kis szervezet alakult, ezeket azonban elég hamar felszámolták. A politikai rendőrség első két éve a PRO-k, azaz a politikai rendészeti osztályok időszakának tekinthető: a budapesti Péter Gábor vezetésével, illetve a vidéki Tömpe Andráséval. Funkcionális megosztottság is kialakult, mert mellettük létrejött a Katonapolitikai Osztály, a Katpol is.

A kép később letisztult: 1946 októberében létrehozták az Államvédelmi Osztályt, ezzel egybegyúrták a fővárosi és a vidéki szervezetet. A következő lépcsőfok a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, a BM ÁVH, amellyel egy hatósági jogköreiben is erősebb szervezet jött létre 1948 szeptemberében. 1950-ben aztán megkezdte működését Belügyminisztériumtól független Államvédelmi Hatóság. A politikai rendőrséget önálló hatósággá szervezték, a minisztertanács alá rendelték: igaz, továbbra is a belügyminiszter felügyelte, de már szovjet mintára kvázi állambiztonsági minisztériumként létezett. Széles hatáskörű, militarizált szervezetről volt szó, amely folyamat már a BM ÁVH időszakában megindult. Saját őrszemélyzettel, karhatalommal rendelkezett, és megszerezte a határőrséget is. Az ötvenes évektől Péter Gábor egy körülbelül 35 ezer fős szervezetnek parancsolt – ehhez egy nagyjából 50 ezres együttműködői személyzet társult, egy körülbelül 1,2 millió személyről szóló nyilvántartással. Megállapíthatjuk, hogy a hatalomgyakorlás tekintetében a politikai rendőrség elérte a csúcsát.

Mi indokolta az átszervezéseket?

Péter Gábor megpróbált minél nagyobb hatalmat begyűrni a szervezet alá, ehhez pedig megkapta Rákosi politikai támogatását is. Péter hatalomszerzési kísérletével tulajdonképpen a harmadik erőszakszervezet jött létre Magyarországon. Korabeli fotókon, például az április 4-i koszorúzásokon három fegyveres szervezet képviselői állnak díszsorfalat: egy rendőr, egy katona, és az államvédelmi hatóság egy reprezentánsa. Az önálló lét 1953 közepéig tartott, ekkorra már Péter Gábort parkolópályára tették. Az ÁVH-t ismét berendelték a Belügyminisztérium alá: Államvédelmi Hatóság 1953 nyarát követően nincs. Ha az ÁVH korábban kváziminisztérium volt, akkor ezután a többségében államvédelmi profilú osztályokkal rendelkező Belügyminisztérium vált egy kvázi-ÁVH-vá.

Hol születtek a szervezetet érintő döntések? Ki hozta meg ezeket?

E szervezet hivatalos felettese – erősebb vagy gyengébb formában – a belügyminiszter volt, de a stratégiai döntések a kommunista párt belügyi, majd később államvédelmi bizottságában születtek. Rákosi mindig is központi figurája volt ennek szűk körű tanácskozó testületnek, amely rendre az ő szobájában gyűlt össze ülésezni. Voltak állandó és meghívott tagjai. A politikai rendőrség tehát – és ez nagyon fontos – pártirányítás alatt működött, ám – és ezt megint csak érdemes kihangsúlyozni – létezett az állami és párt hivatalosság mellett/felett az úgynevezett kézi irányítás is, erről tanúskodnak például Rákosi kis cédulái, amelyekre a Péter Gábornak jegyezte fel instrukcióit.
     
Folyamatos volt a szovjet felügyelet? A testvéri országok közül melyekkel tartotta a kapcsolatot a politikai rendőrség?

A szovjetek végig tanácsadókkal „segítették” a munkát, ennek a konkrét működéséről azonban nagyon keveset tudunk. Sokakat ismerünk névről, és azt is tudjuk, mely területtel foglalkoztak, de tevékenységüknek kevés írott nyoma maradt – legalábbis Magyarországon. Azt is tudjuk, hogy az említett államvédelmi bizottságba meghívtak tanácsadó elvtársakat, vagy jelen voltak bizonyos kihallgatásokon, például a Rajk-ügy esetében is. A tárgyalt időszakban ugyancsak kevés információval rendelkezünk a többi népi demokráciával való együttműködésről. Csehszlovák és lengyel kapcsolatfelvételről például vannak adataink.

Említi, hogy az ellenségkép folyamatosan változott. Kik kerültek a célkeresztbe?

A szervezetet elsődlegesen azért hozzák létre, hogy levadásszák azokat a személyeket, akik az országot háborúba sodorták, illetve népellenes bűncselekményeket követtek el. Mindez elvárás volt: elvárták a szövetséges hatalmak, és a társadalomban is volt igény erre. A szervezet azonban már a kezdetektől kiszolgálta a kommunista pártot, így a párt ellenfelei is hamar a célkeresztbe kerülnek, értve itt a politikai pártokat, majd később az ellenségnek kikiáltott társadalmi csoportokat, így a kulákságot, de utalhatunk az egyházakra is. Később persze a párton belüli tisztogatásnak ugyancsak eszközévé válik a politikai rendőrség, például Rajk László esetében.

Megkerülhetetlen a politikai rendőrséget a letartóztatásáig vezető Péter Gábor. Milyen ember volt Péter?

Péter Gábor nem volt különösebben iskolázott, de nagyon jókor volt jó helyen. Az illegális kommunisták közül semmiben sem tűnt ki, 1945 januárjában azonban, amikor a párt káderhiánnyal küzdött, ő volt az egyetlen személy, aki használható tapasztalattal rendelkezett a titkosszolgálati munkában. Léteznek olyan találgatások is, hogy beszervezték Moszkvában. Ezt iratokkal igazolni nem lehet, semmilyen bizonyíték nincs rá, de több olyan beosztottjáról is tudunk, akik a szovjet államvédelemmel is kapcsolatban álltak. Péter Gábor nagyon jól ki tudta használni a párton belüli mozgástér lehetőségeit: a megmaradt iratokból kiderül, hogy mindenkit fúrt, aki vetélytársa volt, vagy lehetett volna. Bemószerolta Tömpe Andrást, Rajkot, a gazdaságrendészetet vezető Villányi Andrást, illetve a beosztottjai közül azokat, akik nem a saját emberei voltak. Rákosival is nagyon jól megértette magát - egészen 1953 januárjáig, amikor őt is lapátra tették.

A börtön után aztán tartotta magát ahhoz, hogy nem beszél. Galgóczi Erzsébet kivételével szinte senkinek sem nyílt meg – ő a hetvenes évek végén bebocsátást nyert a Péter-házaspárhoz. Később a rendszerváltás után a Svédországból hazalátogató Libik György tudott egy rövid beszélgetést kieszközölni náluk. Igaz, Péter a hatvanas években leadta a visszaemlékezéseit a Párttörténeti Intézetbe, de ezek szigorúan az 1945 előtti mozgalmi évekre vonatkoznak. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb meg fog születni egy átfogó Péter Gábor-életrajz, de nem lesz könnyű feladat megírni. A hozzá hasonló figurák portréját önmagában a történettudomány klasszikus eszközeivel nem lehet megrajzolni, elképzelhető, hogy más tudományágakat kell segítségül hívni.

Tényleg jó viszonyban volt Gobbi Hildával?

Igen, közel laktak egymáshoz. Gobbi Hilda jóban volt Simon Jolánnal, Péter feleségével, aki Rákosi titkárságán volt egy ideig vezető beosztásban. Később az interjút készítő Galgóczi Erzsébet is Gobbin keresztül jut el Péter Gáborhoz.

Kádárról tudjuk, hogy nem habozott, ha megtorlásról volt szó, Péter Gábort azonban hatalomra kerülve életben hagyta, pedig korábban Péter tartóztatta le őt. Milyen volt kettejük viszonya?

Megmaradt Péter Gábor egy jó ismerősének, telekszomszédjának Babics Antal orvosprofesszornak és Kádárnak a levelezése. Kádár ebben nyilatkozott Péter Gáborról, elítélte a személyét, és a vele való ismeretséget bélyegnek tekintette a pártba jelentkező Babics számára is, akit ekkor éppen ezért elutasított. Kádár valószínűleg nem bocsátott meg Péternek. Azt már csak találgatni lehet, miért nem tiltakozott a neki megítélt kiemelt nyugdíj ellen. Talán azért, mert Péter ekkor már nem volt „tétel”.

Megemlíti Bacsó Péter Tanújából Virág elvtársat is, akit köztudottan róla mintáztak. Mi a közös Virágban és Péterben?

Már alkatilag is nagyon hasonlítanak. Péter fiatalon igen beteges volt, továbbá szabóinasnak tanult; a filmbeli Virág elvtárs sem csattan ki az egészségtől és egy jelenetben Pelikán előtt tanúbizonyságát adja szabászi ismereteinek. Sokan félreértik, amikor kétségbe vonom azt a meghatározást, hogy Péter szervezete „állam volt az államban”. Pedig akár A tanú is lehet, még ha nem is történeti, de szemléletes példa: ne felejtsük el, hogy az alapvető döntéseket nem Virág elvtárs hozza, hanem a fölötte lévő Bástya elvtárs. A politikai rendőrség pártirányítás alatt működő szervezet volt. A Virág elvtársak is felelősek, de nem csak ők. Nem lehet úgy tenni, mintha Bástya elvtárs nem is létezett volna.

Egy jelentés kapcsán megemlíti A tanúból ismert „ürgebőrbe varrt dobozokat” is.

A mohácsi forgalom-ellenőrző pont egy őrszeme jelentette, hogy a Dunába mindenféle álcázott dobozokat dobálnak, és hordóból fabrikált „tengeralattjáróval” próbálnak kiszökni az országból az ellenséges ügynökök.

Nem lehet, hogy csak az őrszem akarta fontossá tenni magát egy túlzó, vagy hamis jelentéssel?

Lehet, hogy kitalációról van szó, persze ez a megállapítás bármelyik hasonló dokumentummal kapcsolatban is fennállhat – épp ezért fontos, hogy ne kezeljük kritika nélkül az ilyen típusú forrásokat. Ne felejtsük el, hogy ezek az iratok magáról a politikai rendőrségről is szólnak, nem csak a jelentett eseményről. Számos ilyen abszurd történetre van példa egyébként. Az iratokból az is kiderül, hogy a munkatársak a kezdeti időkben nem tudtak helyesen írni. Mivel minden titkosszolgálat lényege a jelentés és a nyilvántartás, önmagában eléggé abszurd, ha az állomány még helyesen írni sem tud. Ettől persze még lehetett brutális – vagy lehet, hogy éppen ezért, a kompenzálás miatt vált erőszakossá.

*

Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban
Müller Rolf
Jaffa Kiadó, 2012
230 oldal