„- Antall József már fiatal  kora óta tudatosan készült a politikusi pályára.
 
-  Igen. Politikusi családból származott, az apósom kisgazda politikus  volt, tehát ez benne volt a családi légkörben. A változás reménye nélkül  éltünk ebben a kommunista – szocialista rendszerben. Reméltük, hogy  talán majd a gyerekek megélik a rendszer megváltozását, de a férjemnek  mindig az volt a véleménye, hogy addig is a legjobbat kell tenni az  országért, a hazáért és készen kell lenni, hogy egy adott napon lehessen  tenni az országért. Először történelem-levéltár szakon diplomázott,  majd elvégezte hozzá a magyar szakot, mert úgy gondolta, hogy tanárként  jobban el tud majd helyezkedni. Sokat olvasott, de regényt soha sem,  inkább politikai életrajzokat, visszaemlékezéseket és memoárokat. Nem  akármilyen éveket töltöttünk el együtt. Amikor történelem-levéltár  szakon végzett az egyetemen, akkor az volt a szokás, hogy mielőtt  megkapja a levéltárosi diplomát, az összes budapesti levéltárban  gyakorlatot kellett teljesítenie. Időközben kiderült, hogy Budapesten  nem, csak vidéken kapott volna munkát. Mivel mi ekkor a férjem szüleinek  lakásában laktunk egy szobában, nem volt anyagi lehetőségünk arra, hogy  elköltözzünk vidékre, s ott egzisztáljunk. Egy polgári lakásban laktunk  a férjem édesapjával, édesanyjával, hosszú évekig az egyik  nagymamájával, a férjem nővérével, az ő férjével és két gyermekükkel, s  még nekünk is oda született a két gyerek. Tizenhárom és tíz évesek  voltak a fiúk, amikor a szüleim eladták a balatoni villájukat és ebből  lett az öröklakásunk, ahol a mai napig élek. Segítség nélkül nem tudtunk  volna saját lakást venni. Tehát nem volt lehetőségünk vidékre  költözni. 
Bölcsészeknél egy  szokásos dolog volt a cédulázás, egyfajta szellemi segédmunka, ezt  csinálta elég hosszú ideig, s közben elvégezte a magyar szakot. Akkor  mindenhova adott be kérvényeket, tanárként szeretett volna  elhelyezkedni. Az Eötvös Gimnáziumban nagyon beteg lett az egyik tanár,  ezért 1955 őszén felvették oda óradíj átalányos tanárnak, a következő  tanév kezdetekor pedig már véglegesítették. Egy diákcsoporttal 1956  szeptemberében Lengyelországban járt, ahol egészen más hangulatot  talált. Így érkezett el az októberi forradalom, ahol távollétében az  iskolában a Forradalmi Bizottság elnökének választották. Ekkor nagyon  sokat szervezkedett, keveset volt otthon, sokat aggódtam miatta.  Garmadával jöttek a kisgazda politikusok az apósomhoz, a megbeszéléseken  ő is részt vett. Az iskolákban nem volt tanítás, így nem kellett  bejárni, tehát abszolút a forradalom mellé tudott állni. Amikor Kovács  Béla, akit korábban elhurcoltak az oroszok, vidékről Pestre jött, egy  átmeneti időben nálunk lakott. Egy rendkívül szimpatikus, remek ember  volt, csak ekkor már beteg volt, megviselte az orosz börtön. Akkor  nagyon sokat segített a férjem, beszédeket, beadványokat írt neki, részt  vett minden félében, de engem nem mindenbe avattak be. 1957. március  15-e kapcsán volt egy ilyen szlogen, hogy MÚK, azaz Márciusban Újra  Kezdjük, ezért őt is annak rendje és módja szerint bevitték. Éjjel  jöttek, én akkor már aludtam. Tartottak egy házkutatást, még az  arcüreggyulladásomról készített röntgenfelvételeket is megnézték, rémes  volt. A házkutatás után bevitték, s több mint egy hétig semmit sem  tudtunk róla. Aztán egyszer csak kiengedték. 
Április 4-én, az volt a következő nagyobb  ünnep, összetartás volt a munkahelyeken is, ahol bezárták az írógépeket  egy szobába, s lepecsételték a szobát, hogy nehogy röplapok  sokszorosítása történjen. Akkor estétől kijárási tilalom volt, de  délután a Nemzeti Színházban – amit később lebontottak – akkor mutatták  be az Ember tragédiáját. A kijárási tilalom miatt délután volt az  előadás, s kitaláltuk, hogy elmegyünk megnézni, mert a Rákosi érában nem  lehetett ilyet nézni. Onnan jöttünk hazafele, mikor már a lakás előtti  lépcsőházban két pasas igazoltatott bennünket. Igazoltuk magunkat, s  elengedtek minket. A férjem azért, hogy bosszantsa a kommunista  rendszert, a személyi igazolványának kiállításakor bediktálta a nemesi  előnevét is, úgyhogy Kisjenői Antall Józsefre szólt a személyi  igazolványa. És ezek az igazoltatók azt hitték, hogy rossz embert  keresnek, ezért elmentek. Amikor felértünk, az egész tág család már várt  bennünket, s újságolták, hogy itt voltak, a Jóskát keresték, és most  elmentek, most mit csináljunk? Akkor a férjem azt mondta, hogy elmegy,  de nem mondja meg, hogy hova. Egy óra múlva jöttek újra, de akkor már  nem volt otthon. Kérdezték, hogy hol van, de mi mondtuk, hogy nem  tudjuk. Mondták, hogy nekik vannak más eszközeik is, de mi mondtuk  nekik, hogy tényleg nem tudjuk, hol van. Elsőre ahhoz a gyerekkori  baráthoz ment, aki 1989-ig jelentett róla, és ő elvitte a felesége  szüleinek a házába Újpestre, s ott húzódott meg egy rövid ideig, majd  egyszer csak fogta magát és hazajött, de nem történt semmi sem. Egy idő  után észrevette, hogy kísérgetik, de még egyszer nem jöttek már érte.  Ezek a dolgok ’57-58-ban játszódtak, de 1964-ben, amikor óvodába vittük  idősebb gyerekünket, volt, hogy oda is elkísérték.