„- Antall József már fiatal kora óta tudatosan készült a politikusi pályára.
- Igen. Politikusi családból származott, az apósom kisgazda politikus volt, tehát ez benne volt a családi légkörben. A változás reménye nélkül éltünk ebben a kommunista – szocialista rendszerben. Reméltük, hogy talán majd a gyerekek megélik a rendszer megváltozását, de a férjemnek mindig az volt a véleménye, hogy addig is a legjobbat kell tenni az országért, a hazáért és készen kell lenni, hogy egy adott napon lehessen tenni az országért. Először történelem-levéltár szakon diplomázott, majd elvégezte hozzá a magyar szakot, mert úgy gondolta, hogy tanárként jobban el tud majd helyezkedni. Sokat olvasott, de regényt soha sem, inkább politikai életrajzokat, visszaemlékezéseket és memoárokat. Nem akármilyen éveket töltöttünk el együtt. Amikor történelem-levéltár szakon végzett az egyetemen, akkor az volt a szokás, hogy mielőtt megkapja a levéltárosi diplomát, az összes budapesti levéltárban gyakorlatot kellett teljesítenie. Időközben kiderült, hogy Budapesten nem, csak vidéken kapott volna munkát. Mivel mi ekkor a férjem szüleinek lakásában laktunk egy szobában, nem volt anyagi lehetőségünk arra, hogy elköltözzünk vidékre, s ott egzisztáljunk. Egy polgári lakásban laktunk a férjem édesapjával, édesanyjával, hosszú évekig az egyik nagymamájával, a férjem nővérével, az ő férjével és két gyermekükkel, s még nekünk is oda született a két gyerek. Tizenhárom és tíz évesek voltak a fiúk, amikor a szüleim eladták a balatoni villájukat és ebből lett az öröklakásunk, ahol a mai napig élek. Segítség nélkül nem tudtunk volna saját lakást venni. Tehát nem volt lehetőségünk vidékre költözni.
Bölcsészeknél egy szokásos dolog volt a cédulázás, egyfajta szellemi segédmunka, ezt csinálta elég hosszú ideig, s közben elvégezte a magyar szakot. Akkor mindenhova adott be kérvényeket, tanárként szeretett volna elhelyezkedni. Az Eötvös Gimnáziumban nagyon beteg lett az egyik tanár, ezért 1955 őszén felvették oda óradíj átalányos tanárnak, a következő tanév kezdetekor pedig már véglegesítették. Egy diákcsoporttal 1956 szeptemberében Lengyelországban járt, ahol egészen más hangulatot talált. Így érkezett el az októberi forradalom, ahol távollétében az iskolában a Forradalmi Bizottság elnökének választották. Ekkor nagyon sokat szervezkedett, keveset volt otthon, sokat aggódtam miatta. Garmadával jöttek a kisgazda politikusok az apósomhoz, a megbeszéléseken ő is részt vett. Az iskolákban nem volt tanítás, így nem kellett bejárni, tehát abszolút a forradalom mellé tudott állni. Amikor Kovács Béla, akit korábban elhurcoltak az oroszok, vidékről Pestre jött, egy átmeneti időben nálunk lakott. Egy rendkívül szimpatikus, remek ember volt, csak ekkor már beteg volt, megviselte az orosz börtön. Akkor nagyon sokat segített a férjem, beszédeket, beadványokat írt neki, részt vett minden félében, de engem nem mindenbe avattak be. 1957. március 15-e kapcsán volt egy ilyen szlogen, hogy MÚK, azaz Márciusban Újra Kezdjük, ezért őt is annak rendje és módja szerint bevitték. Éjjel jöttek, én akkor már aludtam. Tartottak egy házkutatást, még az arcüreggyulladásomról készített röntgenfelvételeket is megnézték, rémes volt. A házkutatás után bevitték, s több mint egy hétig semmit sem tudtunk róla. Aztán egyszer csak kiengedték.
Április 4-én, az volt a következő nagyobb ünnep, összetartás volt a munkahelyeken is, ahol bezárták az írógépeket egy szobába, s lepecsételték a szobát, hogy nehogy röplapok sokszorosítása történjen. Akkor estétől kijárási tilalom volt, de délután a Nemzeti Színházban – amit később lebontottak – akkor mutatták be az Ember tragédiáját. A kijárási tilalom miatt délután volt az előadás, s kitaláltuk, hogy elmegyünk megnézni, mert a Rákosi érában nem lehetett ilyet nézni. Onnan jöttünk hazafele, mikor már a lakás előtti lépcsőházban két pasas igazoltatott bennünket. Igazoltuk magunkat, s elengedtek minket. A férjem azért, hogy bosszantsa a kommunista rendszert, a személyi igazolványának kiállításakor bediktálta a nemesi előnevét is, úgyhogy Kisjenői Antall Józsefre szólt a személyi igazolványa. És ezek az igazoltatók azt hitték, hogy rossz embert keresnek, ezért elmentek. Amikor felértünk, az egész tág család már várt bennünket, s újságolták, hogy itt voltak, a Jóskát keresték, és most elmentek, most mit csináljunk? Akkor a férjem azt mondta, hogy elmegy, de nem mondja meg, hogy hova. Egy óra múlva jöttek újra, de akkor már nem volt otthon. Kérdezték, hogy hol van, de mi mondtuk, hogy nem tudjuk. Mondták, hogy nekik vannak más eszközeik is, de mi mondtuk nekik, hogy tényleg nem tudjuk, hol van. Elsőre ahhoz a gyerekkori baráthoz ment, aki 1989-ig jelentett róla, és ő elvitte a felesége szüleinek a házába Újpestre, s ott húzódott meg egy rövid ideig, majd egyszer csak fogta magát és hazajött, de nem történt semmi sem. Egy idő után észrevette, hogy kísérgetik, de még egyszer nem jöttek már érte. Ezek a dolgok ’57-58-ban játszódtak, de 1964-ben, amikor óvodába vittük idősebb gyerekünket, volt, hogy oda is elkísérték.
Neki örökösen konfliktusai voltak, tanárként több munkatársa is rá volt állítva. De ezzel nem elégedtek meg, ezért 1959-ben, amikor az osztálya leérettségizett, ahol többek között Jeszenszky Géza és Bolberitz Pál voltak a tanítványai, a diákok a tankönyvekből egy nagy tüzet raktak az iskola udvarán, az egyik tanár kiválogatta közülük az orosz könyveket, s ebből csinált ügyet. A könyvégetés után, 1959-ben a C pont alapján eltiltották a tanítástól, ami a legrosszabb volt, mert a politikailag másképp gondolkodókat rúgták ki a C pont alapján. Ezt követően kilenc hónapig járt mindenféle bizottsági ülésekre, s küzdött az igazáért, de ez idő alatt ismét nem kapott egy fillért sem. Az ügye olyan nagy vihart kavart, hogy a kultuszminiszter személyesen foglalkozott vele. Először minden szellemi foglalkozástól eltiltották, aztán később ezt úgy módosították, hogy nem taníthat, de elhelyezkedhet szellemi munkakörben. Így került a Szabó Ervin Könyvtárba, ahol aztán hosszú éveken át dolgozott egészen addig, míg nem jött az ’56-osoknak az amnesztia, s akkor feloldották azt, hogy nem taníthat, így lett tanár egy esti gimnáziumban. Ott hallotta az egy tanítványnak anyjától, hogy az Orvostörténeti Múzeumot meg akarják csinálni. Beadta a jelentkezését és fel is vették tudományos munkatársnak. Tulajdonképpen a Semmelweis Múzeum az ő produktuma volt, a születés, az első kiállítás, a megszervezés. A főnökei szabad kezet engedtek neki, mert nekik más dolguk volt, úgyhogy az érdemi munka tényleg az övé volt. Azt azért hozzá kell tennem, hogy amikor már minden sínen volt a nyolcvanas évek második felében, akkor már elkezdte unni. Ez idő alatt nagyon sok orvostörténeti munkát írt, holott az orvos-történelemhez csak annyi köze volt, hogy amikor a könyvtárban ő cédulázta az orvos életrajzokat. Amikor bekerült a múzeumba - ami életünk legnyugalmasabb 25 éve volt -, akkor körülbástyázta magát könyvekkel, s esténként az ágyban orvostörténeti tanulmányokat folytatott, beleásta magát a témába. Aztán ez annyira sikerült, hogy egyik tudományos cikket írta a másik után, de egyik cikkében sem volt vörös farok, mellyel gesztust gyakorolt volna a Szovjetunió irányába.
- Az embernek az a benyomása róla, hogy ő egy borzasztóan széles látókörű ember volt.
- Igen, nagyon művelt volt. Semmi más nem érdekelte úgy, mint a politika. Kevesen tudják, de 14 éves koráig állatorvos akart lenni, a mai napig őrzöm egy könyvét, „lólexikont” csinált zsinórírással, amit mi gyermekkorunkban tanultunk. Mindenféle lófajtáról volt benne leírás. Otthon őrzöm a könyvespolcon. A sógornőm egy állatorvoshoz ment férjhez, az ő hatására akart állatorvos lenni, aztán egyszer csak jött a piarista gimnáziumba egy olyan történelemtanár, akitől teljesen átállt a történelemre.
- Ennek is köszönhető, hogy amikor a ’80-as évek végén elkezdett kibontakozni az ellenzéki mozgalom, akkor ismét belelkesült?
- Igen. Akkor állandóan politikusok látogatták, olyanok, akikkel egy nézetet vallott, akikkel szövetséget lehet kötni. Állandóan a Semmelweis Múzeumba mentek, ott voltak mindig a nagy összejövetelek.”
