Az erdőben sokkal lassabban történik minden – Darányi László a Mandinernek

2023. augusztus 10. 05:50

„Ismerek olyanokat, akik jól fizető állásokat, munkákat adtak fel ezért. Ez szerelem.” Darányi László természetvédelmi őrrel beszélgettünk hiúzokról, lassulásról, a Börzsöny mélyének titkairól – éppen ott a helyszínen, ahogy azt kell.

2023. augusztus 10. 05:50
null
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

Nyári délelőtt. A fotós kollégával az ipolytölgyesi buszmegállóban várjuk Darányi Lászlót, a Duna–Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi őrét. Eredetileg nem ide lett megbeszélve a találkozó, de közben becsúszott egy váratlan program: a faluban gólyafiókákat gyűrűznek a Magyar Madártani Egyesület munkatársai, Darányinak pedig ilyenkor ott a helye. A programváltozást nem bánjuk, mert soha nem láttunk még ilyesmit. A villamos művektől kijön egy darus kocsi, annak segítségével emelik ki a fiókákat a fészekből. Az anyamadár a fészek fölött kering, miközben a fiókák a fűben mozdulatlanul várják, hogy azonosítószámmal ellátott gyűrű kerüljön rájuk.

Amiért ma dolgozunk, azt talán az ükunokáink fogják majd értékelni”

Darányi László neve fogalom a Börzsöny hódolóinak körében. Évtizedek óta járja és kutatja a hegységet. Rá valóban igaz, hogy úgy ismeri a vidéket, mint a tenyerét. Amikor azzal a javaslattal állok elő, hogy üljünk be valahová beszélgetni, elneveti magát. „Normálisan beszélgetni csak az erdőben lehet” – mondja. Kemence határában átszállunk szolgálati terepjárójába, és azzal vágunk neki a rengetegnek. Egyik kedvenc helyére tartunk, a Miklós-tető 725 méter magas csúcsára. Útközben megállunk itt-ott. Darányi megmutatja a hiúz által használt ösvények egyikét, egy régi vadászház nyomait és egy olyan, fokozottan védett bükköst, ahová – az ő szavaival élve – „csak levetett kalappal illik belépni”. A Miklós-tetőről elképesztő kilátás nyílik az alattunk elterülő Csarna-völgyre, ami Magyarország kevés erdőrezervátumainak egyike. Kicsit beljebb, az erdőben ülünk le egy kiszáradt bükk törzsére beszélgetni.

*

Hogyan esett szerelembe az erdővel?
Perőcsényi gyerekként a hatvanas évek elején szinte mindig az erdőn voltam. Tűzifát szedtem az erdőben például. Ez munka is volt egyben. Nyáron gombászni jártunk ki, amit télire is el tudtunk rakni. A kerítéseket is bodzafából csináltuk, amit szintén az erdőről vittünk haza. Ötéves koromban már fel tudtam gyalogolni egyedül a Nagy-­Hideg-hegyre. Apám jól ismerte az erdőt, gyerekkorában kijárt állatokat legeltetni, füvet szedni nekik. Ebben nőttem fel. Az erdészet misztikus szakma volt, kezdettől érdekelt. Valaki, aki szabadon jár az erdőn, puskával. Nem is kellett több. Anyám elvitt egy pályaválasztási tanácsadásra, ahol azt derítették ki, hogy mezőgazdasági gépszerelőnek kellene lennem, mert a természetet és a gépeket egyaránt szerettem. Ez abban az időben azt jelentette, hogy a téesz lerobbant műhelyében szereli az ember a traktorokat. Ez nem igazán tetszett. Az erdészeti szakközépbe végül nem vettek fel, így kerültem mezőgazdasági szakközépiskolába Vácra. Aztán a visegrádi erdészethez mentem dolgozni, turista­jelzéseket festettem, fizikai munkát végeztem. Ott már láttam, hogy az erdész munkájának nagy része adminisztratív feladatokat jelent, ezt pedig nem akartam. Lettem inkább vadőr Királyházán, a Csapajev vadásztársaságnál.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Nem akármilyen neve volt.
Tulajdonképpen az ÁVH vadásztársasága volt korábban, de aztán felhígult civilekkel. Nyolc év után lett elegem a vadőrségből, elég „csicska” munka tudott lenni. Vadat behúzni, felhajtani, és a kocsmában is helyt kellett volna állni. Érettségi után, már 1977-ben beléptem a Magyar Madártani Egyesületbe, igazából azóta dolgozom a természetvédelemben. Minél előbb át akartam kerülni oda. Ami aztán sikerült is 1987-ben, és 1989-ben kaptam természetvédelmi őri státuszt a Börzsönyi Tájvédelmi Körzetben. Ezt csinálom lassan harmincöt éve, de nemsokára nyugdíjba megyek.

Normálisan beszélgetni csak az erdőben lehet”

Nem tudom elképzelni nyugdíjasként.
Ugyanezt fogom csinálni azután is valamilyen alapítványnál vagy a madártani egyesületnél vagy valamelyik civil szervezetnél, csak kicsit lazábban.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Milyen ma egy átlagos munkanapja?
Nincs olyan, hogy átlagos munkanap. Amikor természetvédelmi őr lettem, a munkánk nyolcvan százaléka terepi munka volt. Madarakat figyeltünk meg például. De ez idővel változott. Egyre több olyan munka lett, amit otthon, a számítógép előtt ülve kell kiagyalnom. Egy éves vágástervet például, ami azt jelenti, hogy az erdészettel egyeztetjük a területeken a fakitermelést. Sok tárgyalással is jár ez a munka. Az erdőn bejárunk egy-egy területet, ragadozó madarak fészkét keresem, vagy hiúznyomokat. Ha az ember például hiúzürüléket talál, és elég frissen le tudja fagyasztani, abból esetleg genetikai mintát is lehet venni. Ami arra lehet jó, hogy megtudjuk, még mindig ugyanazzal a hiúzzal van-e dolgunk, mint tíz évvel ezelőtt. Kameracsapdákat helyezünk ki, amik például arra is jók, hogy megtudjuk, egy védett területre járnak-e ki motorozni, ami sajnos elő szokott fordulni. A felvételek alapján tudunk reagálni az esetekre.

Talán rádöbben az emberiség, hogy a fogyasztást nem lehet így folytatni”

A harminc évvel ezelőtti Börzsöny mennyiben volt más, mint a mai?
Azóta sok minden finomodott. Itt, a Börzsönyben mindig az erdőgazdálkodás volt a meghatározó. Az erdőgazdálkodást egyensúlyba próbáljuk hozni a természetvédelemmel, ami egy lassú folyamat, de vannak eredményeink. Az erdőben sokkal lassabban történik minden, egy őserdőközeli állapot eléréséhez legalább kétszáz évnek kell eltelnie. Amiért ma dolgozunk, azt talán az ükunokáink fogják majd értékelni. A dolog emberi része is változott. A gyerekek ma már az iskolában hallanak a természetvédelemről. Ez korábban nem volt így. Húsz évvel ezelőtt sokan járkáltak vadvirág­csokrokkal az erdőben, ez ma már ritkán fordul elő. A szemléletváltáshoz sok idő kell. Mi is járunk táborokba, gyerekcsoportokat vezetünk, iskolákban tartunk előadást, próbáljuk átadni a tudást és a szemléletet. A lelkesedés és a természetszeretet megfogja a gyerekeket. Az erdészek szemlélete évről évre változik, ők is finomodnak.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Egy régebbi interjúban azt mondta, hogy élete legnagyobb élménye 1993-ban esett meg önnel, amikor találkozott az „akkori” börzsönyi hiúzzal.
Nagy szerencse kell az ilyesmihez. Mentem egy hiúznyomon, a nyomaival szemben. Figyeltem a nyomokat, következtettem belőlük. Mit csinált, hol állt meg, hogyan vadászott. Egyszer csak felnézek, és látom, hogy előttem úgy negyven méterrel ott egy vörös folt. Megnéztem a távcsővel: egy hiúz. Majdnem hanyatt estem. Soha nem számítottam rá, hogy egyszer találkozni fogok egy hiúzzal. Egy nőstény hiúz volt, ez volt az egyik állandó helye, egy nagy szikla környéke. Épp kint feküdt a sziklán, napozott. Téli hideg volt, mínusz tíz fok, napsütés. Arrébb szaladt, beült egy szikla mögé, és onnan figyelt. Csendben és lassan kivettem a hátizsákból a fényképezőgépet, és csináltam róla néhány felvételt egy Zenit kamerával diafilmre. De mindezt néma csendben, csigalassúsággal. Már épp indultam volna, amikor úgy láttam, mintha a hiúz be akarna cserkelni. Megrémültem, hogy nekem támad. Elővettem a finn késemet és a katonai gyakorlónadrág zsebébe süllyesztettem. Persze hamar rájöttem, hogy csak a sziklájához akar visszamenni. Ilyen biztosan nem lesz többet, ilyen csak egyszer történik az életben.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Azt is mondta, hogy ma már nem akarja igazán látni.
Igen, mert az ilyesmi óhatatlanul zavarással jár. A mostani hiúz pedig – mivel hím – az egész Börzsönyt „használja”, bejárja, nehezebb találkozni vele. Most már idős, talán könnyebben meg lehetne találni, mert már nem mozog annyit. A kameracsapdák sok képet csináltak róla, ez is elég. Emberi léptékkel mérve kilencvenéves, mert húsz év körüli lehet, már romlanak az érzékszervei.

Miért ilyen misztikus lény a hiúz? Érzi a hiúz „bűvöletét”?
Igen. Sokat olvastam róla. Annak idején a perőcsényi könyvtárban találkoztam vele először, Tóth Kálmán Kagúr, a farkas című elbeszélésében. Erdélyi vadásztörténetek szóltak a hiúzról. Az egyikben egy erdélyi ember, a félszemű Juon volt az, aki mindent tudott az erdőről, még azt is, hogy merre jár „az erdők pamacsos fülű, titokzatos betyárja”, ami a hiúz volt. Az pedig nagy dolog, mert senki más nem tudta rajta kívül. Amikor egy tízéves gyerek ilyesmit olvas, izgalomba jön. Akkor kezdtem a hiúz után érdeklődni. És mit ad Isten, a hetvenes évek végén valahogy idekeveredett egy hiúz a Börzsönybe. Meg is maradt itt. Azóta pedig egy újabb példány kóborol errefelé. Hogy miként kerültek ide, rejtély. Keveset tudunk a mozgásukról és a szokásaikról. Csak találgatni tudunk.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi a jó ebben a munkában, mit válaszolna?
Nehéz kérdés. Volt olyan kollégám, aki doktorált is, mégis ezt a pályát választotta, a szabadság miatt. Ez erősen személyfüggő. Milyen a családi háttere az embernek? Mire vágyik? Ehhez a szakmához egyfajta „butaság” kell, vagyis olyan hozzáállás, hogy nem az anyagi érvényesülést keressük benne. Ismerek olyanokat, akik jól fizető állást, munkát adtak fel ezért. Ez szerelem. És sok kudarc is van ebben a munkában, ezt is bírni kell. A természetkárosítókkal való harcot például. Néha kemény helyzetek is adódnak. De vannak olyan pillanatok, amelyek kárpótolnak mindenért. A hiúzzal való találkozás például.

Aki ennyi évtizedet eltöltött az erdőn, milyennek látja az emberi világot?
Talán mintha valamiféle lassulás lenne. Mintha kevesebb repülőt is látnék a hegyek fölött mostanában. Talán rádöbben az emberiség arra, hogy a fogyasztást nem lehet így, ebben a formában folytatni. Reménykedem benne.

Az erdészet misztikus szakma volt”

A legszebb álmaiban hogyan fest a Börzsöny mondjuk kétszáz év múlva?
Szeretném, hogy legalább ilyennek maradjon meg, mint amilyen most. De talán jobb állapotban lesz, ha a jövőbeli emberiség kíméletesebb lesz az erdővel. Persze közben az emberiség kirajzik a világűrbe, és keres egy másik bolygót. Ki tudja. A végtelent úgysem tudjuk megmagyarázni.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

***

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

***

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

***

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

 

 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 9 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
karoline
2023. augusztus 29. 18:16
Lenyűgöző interjú Darányi Lászlóval. Igazán inspirált arra, hogy elgondolkodjak a természet tempója és a modern életünk sebessége közötti különbségekről. Akit érdekelnek az aktuális akciós szórólapok és akciós ajánlatok, esetleg a szabadtéri élethez vagy más témákhoz kapcsolódóan, annak ajánlom a https://www.kaufino.com/hu oldal meglátogatását. Remek forrás a nagyszerű ajánlatok megtalálásához!
ToIeranciaterror
2023. augusztus 29. 17:53
AVH vadásztársaság... csicskamunka... ...
Nemkellnév
2023. augusztus 29. 17:12
Az ember vágyik a számára megnyugtató biztonságot adó természetbe. Vágyik, vágyai viszont elméjét megvezetik. A környezet attól az, mert része vagyunk.
Akitlosz
2023. augusztus 29. 15:51
" Persze közben az emberiség kirajzik a világűrbe, és keres egy másik bolygót. " Itt van a Mars a szomszédban. Azt terraformálni lehet, tengerekkel, erdőkkel, légkörrel, s akkor az emberek jól fogják érezni magukat ott. Sokkal könnyebb lesz járni például. Ebben az évezredben megoldható ha van rá szándék és pénz. Drasztikusan megnövelné az emberiség túlélési esélyeit, ha nem csak egy bolygón élne.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik