Új magyar modernitáskritika

Mivel a modernitásban már nem általános a vallási igazságok elfogadása, azaz végbement a szekularizáció, a modern ember nem a túlvilági mennyországban hisz, hanem ezen a világon szeretné megvalósítani. Azaz materialista lesz – és nihilista. Az e világi megváltás eszköze pedig az állam, amely így hatalmasra nőtt – az államtól várjuk a megváltást, az egyén problémáinak megoldását. Persze eközben ellenezzük a zsarnokságot, a túlzott állami kontrollt, ami ellentétben áll az előző, megváltó államra vonatkozó kívánalommal – a feszültség feloldása az intézményesítés és elszemélytelenítés, meg olyasmik, mint a „hatalmi ágak egyensúlya”.

Lánczi András kötetének alaptétele így hangzik: „a fizikai természet modern legyőzésének programja elősegítette a modern társadalmi szerződés megfogalmazását is, ám ezzel a természet és a vallás helyett a politikát tettük meg megváltóvá”. Ebből következően a politika ma már mindent felölel, életünk minden aspektusát magába olvasztotta. Minden probléma megoldása az állam feladata lett, az állam mellett pedig a technológiában bízunk. Ezért aztán a politika is technicizálódott. Ma „nem irányítani kell, hanem menedzselni”.

A technicizálódás egyik oka, hogy a vallás hanyatlása és a természeti törvények társadalmi szerződéssel való felváltása nyomán – mindezt nevezhetjük felvilágosodásnak is – az egyetlen érvényes tudás a modernitásban a matematikai jellegű tudományos tudás, ami absztrakt és formális. A filozófia, a teológia, a versek, a tapasztalati tudás nem számít igazán tudásnak. Már csak azért sem, mert az örök és objektív isteni és a természeti törvényeket sutba dobtuk, és az individualizálódás nyomán ma historizálunk, azt mondjuk, hogy minden igazság hely- és időfüggő, a „társadalmi kon­textus” függvénye. Azaz az igazság szubjektív és relatív lett.

Lánczi szerint „a politikai megváltás értelme az, hogy harmóniába lehessen hozni az egyéni vágyódást a jó élet iránt 
és a közösség ügyeként felfogott politikát”. Hozzáteszi: „a politika azonban nem valláspótlék, mert a politika mindig is volt, a szekularizált modernség előtti világban is”.

A szerző a kötet első fejezetében hosszan elemzi a modernitás hajnalát, avagy a modern fordulatot, felhasználva a 16–18. század szerzőit. A kora modern kor a felvilágosodás kibontakozásának, egyben a forradalomként is emlegetett polgárháborúk ideje. Így e kor számára fő kérdés az, hogy miként lehet béke, ami az engedelmesség és lázadás témakörét is magában foglalja. A megoldás a társadalmi szerződés lett, amelyet Lánczi kritikával illet, minthogy az felváltotta a természettörvényt. A béke kérdése emellett természetesen a rend kérdése is: a szerző szerint a matematika hozta el az „ismeretelméleti megváltást”.

A filozófus ezután tér ki arra, hogy „mi van az igazsággal”, majd az emberi jogok kérdéskörét elemzi:

Lánczi külön fejezetet szentel a nemzetnek, feltéve a kérdést, hogy esetleg lehet-e a nemzet megváltó. A szerelemről szóló fejezetben deklarálja, hogy a szerelem a politika legnagyobb ellenfele, egyben a természetjogi gondolkodás utolsó menedéke. Az egyetem mibenlétén gondolkodva rámutat, hogy az a hagyomány(átadás) helye, de ma azt is át akarják formálni. Felmerül a tudás mint megváltás kérdése, a bátorság ügye, s a szerző végül felteszi a kérdést: lehetséges-e még politikai filozófia az ideológia ellenében? A zárszó a politika és az ember megfékezésének lehetőségét boncolgatja.

A Politikai megváltás a nagy konzervatív modernitás­kritikák sorába illik.

Lánczi András: Politikai megváltás. Lehetséges-e racionális politika? Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány, 2023