Mit jelent az, hogy normális? És miért van erről egyáltalán vita?

Lánczi András filozófus írása hetilapunkban

Valamikor a normalitás azt jelentette, hogy a többség szokásai, szabályai, törvényei határozzák meg, miként éljen egy közösség. Hogyan fordulhatott úgy a helyzet az európai kultúrában, hogy a normálistól eltérőt kell normálisnak tartani?

Ennek az egyik oka, hogy

Mert ami helyi, vagyis ami egy ember számára átlátható és érzelmileg befogadható, az morálisan alárendeltté vált – legalábbis politikai és kommunikációs szempontból – a globális normalitásnak. Holott a globálisnak egyelőre nincs normalitása, mert nincs is globális többség, ha van is, meghatározhatatlan.

A jelenlegi világ a formálódó és meg-meg­torpanó globalitás egyik következménye. Mert miközben az emberiség többsége örömmel veszi, hogy anyagi szükségleteit könnyebben elégítheti ki, azt is érzékelnie kell, hogy morális felfogását folyamatosan megkérdőjelezik, megszégyenítik, primitívnek nyilvánítják. A mucsaizásnak megvan a globális technikája is. Aki kritizálja Amerikát, az globálisan mucsai. Aki kifogásolja az EU politikáját, az magára húzza a múlt összes negatív jelzőjét: retrográd, reakciós, fasiszta, náci, totalitárius, diktatórikus, autoriter.

A normalitás fogalmát leggyakrabban az egészség­ügyben szokták használni. Normálisnak azt a személyt nevezik, aki képes alkalmazkodni szabályokhoz, egyfajta kiegyensúlyozottságot mutat mind a mentális, mind a fizikai viselkedés értelmében, azaz nem okoz gondot a többségnek, nem tér el a többség által megszokottól. Társadalmi és politikai értelemben a többség felfogása, szokásai, íratlan törvényei, elvárásai határozzák meg, hogy mi a normális. Nem véletlen, hogy a demokrácia ilyen egyetemes elfogadottságra tett szert. Ki akarná a többséggel szemben meghatározni, mi a normális?!

Van azonban egy rejtett dimenziója a normalitásnak mint többségi vélekedés koncepciójának. Mi van akkor, ha a többség téved? Ez azért kockázatos, mert kiderülne, hogy a többségi felfogás nem feltétlenül a helyes felfogás. A normalitásnak ugyanis helyesnek is kell lennie.

Ha a többségi ítélet nem automatikusan helyes, akkor vajon milyen kritériumnak kell még megfelelnie a normálisnak?

A józan ész a természetes észt jelenti, vagyis azt a képességet, ami mindenkinek megadatott születésénél fogva, akit valamilyen mentális betegség nem akadályoz meg, hogy a valóságot a maga közvetlenségében ismerje meg. Egy közösség többsége józan ítélőképességgel bír, ez a természete minden közösségnek.

Ezzel szemben a spekulatív ész maga kívánja eldönteni, hogy éppen mi a normális, mert magát tekinti objektív mércének, holott lehet, hogy egy maroknyi ember véleményéről van szó. A spekulatív ész fölébe akarja helyezni magát a természetes vagy józan észnek, mert a valóságon mindig talál elég csúnyaságot, hiányosságot, amelyet ő akar korrigálni. Ezért mindent, ami természetes, eleve gyanúval, sőt ma már ellenségesen kezel. Helyes csak az lehet, amit a spekulatív gondolkodásban részt vevők annak tartanak.

Másként fogalmazva, amiben megegyezünk, az lesz normális. A természetes ész valamilyen hiba miatt juthat helytelen döntésre,

mert a többségit eleve el akarja utasítani.

Könnyen a nyugati gazdasági és civilizációs fölény végét jelentheti a deviancia normalitásként való beállítása. A Nyugat abban téved, hogy a nyugati racionális gondolkodás számára elfogadhatatlan jelenségek léte más kultúrákban följogosítja őt arra, hogy eleve erkölcsi fölénybe helyezze magát minden mással szemben, beleértve a nyugati kultúrán belül kialakult, természetes észen alapuló normalitás fogalmát is.

Nyitóképen: A gondolkodó, Rodin szobra (fotó: Wikipedia)