Utazás az arab meseország mélyére – útirajz Abu-Dzabi és Dubaj különös világáról

Írta: Kohán Mátyás

Hogy hol vannak az orosz turisták, akiket a szankciókkal kiüldöztünk az Európai Unióból? Jelentem, megtaláltam az összeset. Illetve az összeset talán nem, bizonyára jutott belőlük néhány Izraelbe és Törökországba is. De Abu-Dzabi és Dubaj utcáit róva önkéntelenül is arra lettem figyelmes, hogy ebben az arab ajkú országban túlságosan is gyakran hallottam ezt az EU-ból kiszoruló, csattogós-­sikamlós nyelvet, amelyet a helyiek hindusztáni koinén átszűrt „angoljával” ellentétben értettem is. Ennyi orosz egy helyen mindenképp súlyos geopolitikai tanulsággal jár, akkor is, ha ott most az occupation épp no, just visiting.

A tanulság: mi, a fényességes, fejlett Nyugat, megkerülhetők vagyunk – ráadásul nemcsak a történelem porlepte hátsó udvarain, hanem egészen kellemes helyeken keresztül is.

Ha az ember az Egyesült Arab Emírségekben jár, az első benyomása nem az, hogy kizuhant a nyugati világból. Épp ellenkezőleg: már a reptéren megcsapja az Amerika-fíling. Égő narancssárga oldaljelzőkkel – az autóknál ez az amerikai kivitel biztos ismertetőjegye – cirkálnak szoros egymás­utánban a nagy dögök, az Amerikára méretezett áljapán szedánok, pár izomautó és persze végelát­hatatlan mennyiségű, a lapos ország tükörsima útjain abszolút indokolatlan terepjáró, a lehető legeslegnagyobb. Olcsó a benzin, kit érdekel?

Emellett a sötétben nem is látszanak az ortopéd délkelet-ázsiai kényszermobilitási eszközök, a krepp-papírnál kicsivel erősebb kasztnival szerelt kis japán egyterűek vagy a kisember szedánjai, a kisautók, melyekre tervezőik esetlen módon puttonyt biggyesztettek. Onnan tudjuk, hogy Magyarország fejlett ország, hogy nálunk ilyenek már nincsenek, béke a Swift szedán, Albea és Thalia poraira – ott még van ilyen rémség, ráadásul Yarisból.

Soksávos autópálya városon belül, lapos, hosszan elterülő külvárosi pit stopok az összes amerikai gyorsétteremlánccal, a nálunk ismertektől a Wendy’sen át a Carl’s Jr.-ig.

s az 1990-es évek békebeli Denverének decens, emberléptékű magasházai között csak egy zölden kivilágított kis mecset emlékeztet arra, hogy ez itt azért nem Colorado. Már. Vagy még.

Az amerikás díszletek a beltérben folytatódnak: a szállodában a késő tavaszias időben a vendég fejére klímázzák a 22 fokot, a termosztát csak légkondit és szellőztetést ismer, fűtést nem; az élelmiszer pedig valószerűtlenül szép és olcsó, bár ez itt nem a génmódosított kamukajának köszönhető, hanem annak, hogy mindenen ársapka van, leküzdendő az ő megmosolyogtató kis 6,77 százalékos rekord­inflációjukat.

– talán inkább Arab Disneyland, egy igencsak egyedi, a világnak kizárólag e táján honos államberendezkedés legméretesebb példája.

Az Egyesült Királysággal 1971-ben mondta fel védelmi és tűzszüneti szerződéseit a Perzsa-öblöt a Hormuzi-szoros felé lezáró hét sejkség, Abu-Dzabi, Dubaj, Sardzsa, Adzsmán, Umm el-Kajvajn, Rász el-Haima és Fudzsejra. Őket terelte egy államba Abu-Dzabi sejkje, Zájed bin Szultán Ál Nahján. Az alapító atyaként ünnepelt, 2004-ben elhunyt Zájed sejk személyi kultuszát fényjáték dicséri a Corniche strand elején, s róla nevezték el az ország legnagyobb, a világ nyolcadik legnagyobb mecsetét, és egyet az ország három állami egyeteme közül, az ő könyve díszeleg minden szuvenírbolt kirakatában, képmása pedig az Abu-Dzabi Nemzeti Olajvállalat, az ADNOC felhőkarcolóján.

– és mind e körül nem nagyon van ország. Kiadta tehát a parancsot az olajpénzből fenntartott állami cégeknél: bőkezűen segélyezzék az emirátusok állampolgárait, mint afféle El-Marszit Hevesen, köréjük pedig épüljön egy kis Amerika, csillogó (bár funkciótlan) felhőkarcolókban tobzódjon bevásárlóközpont és hotel, legyen sok vidámpark, egyetem, metró, mecset – és vigye mindezt a hátán megannyi állampolgársághoz soha nem jutó vendégmunkás Közép- és Dél-Ázsiából, Fekete-Afrikából.

Ők,

pakisztániak, szomálik, malajáli indiaiak, nigériaiak soha nem jutnak a közelébe sem az állampolgárok tobzódó jólétének, de az otthoni nyomor helyett élhetik a magyar középosztály életszínvonalát: nagyjából a magyarországi bruttó átlagbérre van esélyük, de jövedelemadó nélkül, 5 százalékos áfa, ársapkás, olcsó élelmiszer, 290 forintos benzin mellett, úgy, hogy egy nyolcéves Toyota Camry ára alig haladja meg a hárommillió forintnyi összeget – itthon ez majd hatmilliós tétel. Persze a vízumfeltételek szigorúak, a munkaadó élet és halál ura, ingatlant bevándorló gyakorlatilag nem vehet, s aki munka nélkül marad, a vízum lejártakor csomagolhat is. Az emírségekben nincs hajléktalan – mert a munka­nélkülieket rég visszarúgták Pakisztánba, páros lábbal, hidegvérrel. De ez így is óriási esély otthon kínlódó dél-ázsiai, afrikai családok millióinak, ha tetszik, szociális program. Nem rosszabb ott vendégmunkásnak lenni, mint Amerikában latinónak vagy belvárosi feketének.

Sőt, a muszlim országból származóknak még integrálódniuk sem kell igazán: bár az emírségek nem a vaskalapos Szaúd-Arábia, azért muszlim ország, s aki otthon „Good morning, sir!”-rel köszönt egy házaspárt, annak ezen ott sem kell változtatnia. Mégsem tragédia az emírségekben nőnek lenni: fejkendőn, jogosítványon vagy munkavállaláson nem rugóznak,

sőt a buszon, metrókon külön ladies only szekció védi az erőszaktól a hölgyeket. A busz első fele a férfiaknak tabu, a hölgyek viszont, ha akarnak, hátra is ülhetnek. Ennél csak rokkantnak jobb az emírségekben lenni: a bármilyen fogyatékkal élőket (vagy ahogy kötelezően hivatkoznak rájuk, „az eltökéltség embereit”) az állam nagy becsben tartja, s ezer módon segíti.

Egy kilencmilliós diaszpóra elég nagy ahhoz, hogy minden bevándorlócsoportnak létrejöjjenek benne az otthonosságot nyújtó kis hazái.

Sosem felejtem el a Manszáf Baládit, a háromasztalos kis jordán éttermet egy magasház homokos aljában, ahová turista annyira nem jár, hogy angol étlap nincs is – egyedülálló módon a szigorúan kétnyelvű országban, ahol inkább arabul szokás nem tudni. Összesen hétezer forintért sürgött-forgott kettőnk körül a pincér-tulajdonos, hozta kéretlenül is a jordán kávét, a szőlőlevélbe göngyölt kardamomos rizst, a savanyított zöldségeket, és Jordánia két csodálatos nemzeti ételéből, a manszáfból és a maklubából akkora adagot, hogy kis híján sok volt másnapra is.

S akkor még nem is beszéltem a Quattróról, a zseniális kis kifőzdéről, melynek olasz neve a latin mellett grúz ábécével volt kiírva, de voltaképpen kétféle ételt árult: saurmát rizzsel vagy különféle kenyerekben meg csirkeburgereket, melyeket névvel­-képpel-recepttel együtt egyenest a KFC étlapjáról lopott az Isten tudja honnan származó tulaj. Vagy említhetném az afgán fűszerárust Deirában, Dubaj óvárosában, akivel oly jóízűt lehetett alkudni saurmafűszerre, sáfrányra és rózsateára.

Fontos persze elmenni a klasszikus programokra: dűnéken ugrálni terepjáróval, háromperces kört róni teveháton, báránykebabot hummuszba mártogatva nézni a nyilvánvalóan kamu néptáncbemutatót. Már csak azért is fontos, mert itt találkozhat az ember egyedül más európaiakkal, például egy hadosztálynyi jászvásári csángómagyar pappal. De az emírségek esszenciája az ottani valóság, az a tömérdek szívélyes, baráti, szépséges kis haza, amit az ország majd egészét kitevő diaszpóra teremtett magának. Minden más szemfényvesztés, pláne a városok Kardashianjében, Dubajban –

bevásárlóközpont külön navigációs alkalmazással, a hoteleknek se szeri, se száma, a világ leggyorsabb hullámvasútja, legmagasabb felhőkarcolója, egyetlen pálma alakú mesterséges szigetcsoportja, melynek megtekintésére külön furcsa alakú felhő­karcoló-hotelek épültek, azok megtekintésére pedig egysínű vasút.

Ezt mind látni kell – ahogy Robert C. Castel maxi­májának számtalan bizonyítását is, mely szerint az arabok egyenként nagyon intelligensek, csak működőképes rendszerré nem tudnak összeállni. A hatalmas jólét ellenére balkáni a szervezés: a bő hárommilliós Dubajt összesen két brutálisan túlterhelt metró- és egy villamosvonal szolgálja ki, ráadásul mind egy vonalban, s a nagyvárosok tömegközlekedési kártyáit kiadó automaták zöménél csak készpénzzel lehet fizetni, az online bankkártyás fizetés pedig bevallottan negyvennyolc órás késéssel működik.

A tömegközlekedés akkor jár, amikor kedve tartja, részben azért, mert a buszsofőrnek nem jelent problémát

és a megfelelő időpontban levezényelni egy imát Mekka felé. Abu-Dzabi buszain – köztük a reptérin is – tilos állni, annyian szállhatnak fel, ahány ülőhely van, így az emberrel megesik, hogy két órán át csak mennek el mellette a buszok egy autópálya széli átszállóhelyen, s a kellő pufferrel megtervezett repülőtéri kiutazást egy pánikreakcióként hívott Uber-kocsi menti meg.

Igen, Uber, nem taxi, mert a taxi – a város nagy utcáin kívül, ahol percenként öt megy el utasra várva – foglya az emírségek digitális fekete lyukának: a helyi IT-piac védelmében tilos a PayPal, a videóhívás, az alkalmazásba integrált Google vagy Apple Pay. Helyette vannak használhatatlan, rémes helyi appok fizetésre, hívásra, taxizásra, utazástervezésre, természetesen csak helyi bankkártyával, helyi telefonnal – a bank és a telekom cég is a sejkeké, s amíg a használható nyugati konkurencia tiltva van, bolond lenne bárki is javítani az alkalmazásokon.

De az emírségek sava­-borsa, Abu-Dzabi végtelenül szerethető, boldog és hangulatos voltának forrása a vendégmunkások és a helyiek közös kis Disneylandje – amerikai díszletek között, de a Közel-Kelet, Dél-Ázsia és Afrika tartalmával ételben, italban, szépben, kultúrában. Itt is kiderül, milyen szegény az, aki csak a Nyugatot ismeri – egyszersmind milyen bolond az, aki a világ minden más részéről leválasztaná. Tessék utazni, tapasztalni, megismerni, be- és felfogni az Európán kívüli világot, benne a szépséges emírségeket. Mert ha blokkosodunk, majd ezt sem lehet talán.

Nyitókép: Homokkal befújt sivatagi út a háttérben Dubaj felhőkarcolóival
Fotó: Shutterstock