Dezertálás a halálba – az elfeledett vihorláti honvédgyilkosságok története

Pomichal Krisztián írása a Mandiner hetilapban

A kisközösségek kollektív tudatalattijába eltemetett titkok általában örökre feledésbe merülnek, de nagy ritkán előfordul, hogy az évtizedes históriák, akár a véletlenek sorozata folytán, hirtelen napvilágra kerülnek.

Történetünk origója egy alig ötszáz lelkes kelet-szlovákiai falucska, Kiskemence. A településnek egészen tisztességes Wikipédia-oldala van, bár a Fényes Elek, Vályi András és Borovszky Samu vonatkozó idézeteivel ellátott szócikk az átlagembernek nem különösebben érdekes. Legfeljebb egyetlen mondat ragadja meg a figyelmünket, egy, a történtek szempontjából rövidke bejegyzés,

Bár a helyiek emlékezete lassan nyolcvan éve őrzi ennek az „élénk” tevékenységnek a titkait, egy fáradhatatlan amatőr helytörténész, egy segítőkész helyi szlovák ember és két tapasztalt dokumentumfilmes munkája kellett ahhoz, hogy a nagyközönséghez is eljusson, milyen tragédiák húzódnak meg a szenvtelen kis mondat mögött.

„Olyan kicsi a világ, és olyan nagy a gazság, ezek a filmek csak úgy teremnek” – kezd bele az általa és fia, Havasi Dániel által A Vihorlát mártírjai címmel dokumentumfilmben feldolgozott történetbe Havasi János újságíró, forgatókönyvíró. Mint elmondja, Lehotai Aladár, egy Gömörben élő hadisír-kutató mesélte neki: fiatal emberként a katonatársaitól hallott arról, hogy a kelet-szlovákiai Vihorlát hegység partizánjai 1944 őszén több száz magyar katonával végeztek. Lehotait ugyan sokáig foglalkoztatta az eset, de érdemi bizonyíték híján, szóbeszédből kiindulva nem igazán tudott mit kezdeni vele.

ha Kiskemence templomát fel nem újítják. A padlástér kipakolásakor előkerült egy, a helyi lelkésznek címzett, 1946-os keltezésű levél, amelyben egy rozsnyói tanár fogságba esett testvére felől érdeklődik. „A közelmúltban hallottunk olyan híreket, hogy az orosz partizánok kivégezték az összes foglyukat. […] Állítólag itt esett el a testvérem is, az egyik közeli község lakói temették el őket tömegsírba. Nagyon szépen kérem, ha tud valamit ezen eseményről, írja meg nekünk. A bizonytalanság teljesen tönkretesz.” 

A levélre sosem érkezett válasz, de ez a megsárgult papírdarab már elegendő fogódzót adott Lehotainak a további kutatásokhoz, s egy helyi szlovák ember, a Havasiék által készített filmben is megszólaló Jan Kormucík is a segítségére volt. Ő volt a legfontosabb kapocs múlt és jelen között, hiszen az egyik tömegsírt a háború után véletlenül megtaláló apján, illetve a Magyar Királyi Honvédség egyik helybéli katonáján keresztül első kézből származó információk birtokában volt.

A Vihorlát mártírjai (dokumentumfilm)

A történet ezen pontján nem nélkülözhetjük tovább a történelmi kontextust. Magyarország területére 1944 tavaszán csapott le a háború vihara, az első amerikai bombák április elején hullottak Budapestre, a szovjetek pedig augusztusra elérték Magyarország korabeli határait.

A nagy háború tapasztalatai alapján a magyar vezérkar meggyőződése volt, hogy német segítséggel az I. magyar hadsereg a Keleti-Kárpátoknál hosszú hónapokra feltartóztathatja az oroszokat, októberre azonban már tarthatatlanná vált a helyzet. Hiába a védekező hágócsaták sikere,

Október közepén a kiugrási kísérlet káoszában menthetetlenül beszakadt a Kárpátokban húzódó front. Az ekkorra jócskán megtépázott 2. hegyidandár a Vihorlát hegységen keresztül ugyan rendezetten vonult vissza, de jórészt helyi szlovák és ruszin katonái közül sokan dezertőrként a partizánok fogságába estek, vagy egyszerűen átálltak.

Lehotai és Kormucík kutatásai alapján 1944 októberében néhány nap alatt három egymástól alig néhány kilométernyire fekvő helyszínen

Jan Kormucík szülőfalujában még találkozott a dandár volt katonájával, aki sebesüléssel megúszta az egyik ilyen tömeggyilkosságot. Ő mutatta meg neki a helyet, ahol a partizánok harminc foglyot gulyásfőzés ürügyén összetereltek, üstöt, vizet és krumplit adtak nekik, majd legéppuskázták őket. A holttesteket csak 1946-ban földelték el a csehszlovák hadsereg katonái, amikor újra birtokba vették a korábban lőtérként funkcionáló területet.

Érdekes, hogy az egyik kivégzett szlovák katona családja, miután hozzátartozóját a háború után megtalálták a halottak között, 1946-ban vizsgálatot kezdeményezett a csehszlovák kormánynál, majd a közelben keresztet is állíttatott a kivégzett katonák emlékére. A ’48-as kommunista hatalomátvétel után nem sokkal az új rezsim kidöntette, majd partizánemlékművet állított a helyére.

„A partizánokat csak isteníteni volt szabad, egy partizán nem lehetett tömeggyilkos, háborús bűnös a szocializmusban. Ez így van tulajdonképpen mind a mai napig” – jegyzi meg a történtekkel kapcsolatban Lehotai. Valóban, a szlovák nemzeti önazonosság tartóoszlopát jelentő szlovák nemzeti felkelést a németek, oldalukon a szlovák reguláris hadsereggel, bő egy hónap alatt leverték ugyan,

amely – legalábbis a szlovákság szeretné ezt hinni – zárójelbe teszi a Jozef Tiso vezette szlovák náci bábállam által elkövetett szörnyűségeket. Hiába indult a rózsahegyi németség elleni pogrommal, és folytatódott több ezer német, magyar és szlovák civil legyilkolásával, hiába próbált meg a prágai kormány legalább úgy-ahogy elszámolni a történtekkel a béke első néhány hónapjában, a kommunista puccs után antifasiszta hősöket kreáltak a partizánokból.

Lehotai ezzel együtt is azt mondja, ennyi év távlatából felelőtlenség lenne ítéletet mondani a harcolók felett, az legfeljebb a Jóisten dolga lehet. Az igazság megismerésén kívül más célja nincs is a kutatásainak, talán még egy dolgot leszámítva. Ha már a gyilkosoknak kijárt az emlékmű, legalább az áldozatok is kapják meg a maguk márványtábláját. Nemzetiségtől függetlenül.

Nyitóképen: Örömnapok a tragédiák évei előtt: magyar bevonulás Kassára 1938-ban. Fotó: Fortepan / adományozó: Buzinkay Géza