Gondolatok a restiből

Nagy reményekkel álltunk a peronon, kezünkben a poggyász, épp indulni készültünk. Váratlanul füttyszó hasította át az állomás levegőjét. „Nincs felszállás!” – szólt a kalauz, a brüsszeli expressz pedig csöngetett, és komótosan, de ellentmondást nem tűrve kihúzott a peronról. Az ablakból furcsa arcok integettek, mi pedig hoppon maradt utastársaimmal együtt azon tűnődtünk, hogyan lehet az, hogy ők a kabinban, mi a peronon, pedig elvileg ugyanarra a vonatra váltottunk jegyet. Nekiiramodtunk, futottunk a vonat után, de távolodott.

Az elmúlt néhány év szomorú bizonyossággal szolgált arra vonatkozóan, hogy Brüsszelt aligha érdekli annak a nagyjából ötvenmillió kiszolgáltatott embernek a sorsa, aki az őshonos nemzeti vagy nyelvi kisebbségekhez tartozik Európában. Mint a magyarok Szlovákiában vagy a katalánok Spanyolországban.

A páratlan jelentőségű kisebbségi jogvédő kezdeményezésnek, a Minority SafePacknek a lassan évtizedes kálváriája tanulságos. Hosszas procedúrát követően az Európai Bizottság az Európai Unió Bíróságának Törvényszékével karöltve megtalálta a végső hivatkozási alapot arra, hogy miért is nem kell teret engedni az őshonos nemzetiségi és nyelvi kisebbségek jogai bővítésének. Korábban a bizottság hatásköri hiányra hivatkozott, majd mikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nonszensz az uniós jog szerint sem állja meg a helyét, „jobb” indokot talált. Mégpedig azt, hogy a kezdeményezés benyújtása óta már olyan sok előrelépés történt, az igények okafogyottá váltak. Ezt a döntést helybenhagyta a törvényszék is – „társas magányra” ítéltek bennünket.

Az természetesen nem számított a döntés meghozatalakor, hogy maguk az érintettek merőben másképp értékelték az azóta eltelt idő „eredményeit”. Úgy tűnik, hogy a bretonok, a katalánok, a magyarok vagy a több száz őshonos kisebbség jogai nem oly fontosak Európában, mint az egyre nagyobb teret hódító szexuális minoritások érdekképviselete.