Egy ritka vendég

Mintha csak egy régi ismerős köszönt volna be, úgy érkezett a hó, jelezvén, hogy nem feledkezett meg rólunk egészen, tudja még, merre keressen minket; de becsüljük meg, amikor itt van, mert egyre ritkábban jön már. A legtöbb helyről most is gyorsan távozott, elvitte a napsütés és az eső.

Az utóbbi években hírmondónak is alig láttunk valamit a fehér lepelből. Milyen szerencsések, akik hegyvidéken élnek (gondolom magamban a nagy magyar Alföldön), hogy ebben a palástos fehérségben, amely mindenre oly finoman terül rá, mintha meg sem érintené az ágakat, a háztetőket, puhán és delejezőn ölel körbe mindent, amivel találkozik, hogy tehát ebben a tapasztalatban még változó klimatikus viszonyaink közepette is gyakrabban részesülhetnek. Utoljára 2016–17 fordulójára és 2013-ra emlékszem „igazi télként”, amikor is heteken át mínuszt mutatott a hőmérő, s a lehullott hó soká megmaradt. Hordtam a fát a tűzre, Lola kutya meg, hűséges németjuhászunk nézte a műveletet, s időnként meghempergőzött a puhaságban. Hó nagyon ritkán, Lola pedig egyáltalán nincs már azóta, s veszteségeinket ezzel még korántsem merítettük ki.