A horror, a horror – a háború egy évéről

Coppola zseniális vietnámi háborús filmeposza, az Apokalipszis most zárójelenetében, a fizikai és szellemi pokolra szállás után a Martin Sheen által alakított Willard százados megtalálja és végül lemészárolja a háborúba belebolondult, barbár hadúrrá változott Kurtz ezredest, akit Marlon Brando alakít. A fiatal százados ezzel pont olyanná válik, mint Kurtz, aki utolsó szavaival azt suttogja: „A horror, a horror…”

Az Apokalipszis most megrendítő filmes utazás

Amit minden háború előhoz az emberekből ezen a földön.

És ez tört elő itt, a szomszédunkban is egy éve: a háborús térképen látszik a lassan teljesen megmerevedő, több ezer kilométeres frontvonal vörös félköríve, mint gyógyíthatatlan nyílt seb a nagy Kelet-európai-síkon. Amelyben többre és jobbra, teljes életre született fiatal férfiak százai pusztulnak el nap mint nap, egyre értelmetlenebbül.

Most egy éve, egy februári reggelen arra ébredtünk, hogy a szomszédunkban kitört egy régi vágású, nagyszabású háború: Oroszország megtámadta Ukrajnát. Megrettentünk, megrendültünk, felháborodtunk, hüledeztünk. Másnap már egy egész ország mozdult meg azért, hogy segítse az Ukrajnából felénk induló ukrán és magyar menekülteket – hetekig tartott a népi szolidaritás felemelő időszaka.

Aztán… aztán hozzászoktunk a háborúhoz. Előbb faltuk a híreket, aztán elkezdtünk elkapcsolni róla. Meg is keményítettük a szívünket, be is fogtuk a fülünket, szemünket. Az élet, mint mindig, ment tovább. Pedig ma is elemi erővel kellene bennünk lennie az érzésnek – hogy

és gátlás nélkül pusztíthat embereket, otthonokat, infrastruktúrát mind a mai napig.

Az ukrajnai háború nyílt sebe Kelet-Európában (forrás: Liveuamap)

A háború értelmezésének két szintjéről feledkeznek meg sokan, elemzők, szakértők és minden oldali kommentelő fotelhuszárok:

Egyre kevésbé veszünk tudomást az ukrajnaiakat nap mint nap sújtó humanitárius katasztrófáról. Gondoljunk az elesett katonákra és családtagjaikra, idős szülőkre, feleségekre, gyerekekre. A napról napra túlélni próbáló egyénekre és közösségekre a rakétával támadott nagyvárosoktól a frontvonalak falvaiig.

És gondoljunk a másik oldalon a hatalom által megnémított, háborús következményektől szenvedő orosz hétköznapi emberekre, meg a távoli földre harcolni küldött, besorozott burjátokra, tatárokra és a többiekre is. Egy újabb adag humanizmus és keresztényi szolidaritás, odafordulás nem ártana nekünk, azt hiszem.

A másik, rendre elfeledett dolog a történelmi lépték, hogy mégis mit jelent ez a háború a következő évtizedekre, évszázadra nézve.

Megírtam már, most is tartom: bármi történik is még a frontvonalakon meg a tárgyalóasztaloknál,

Mert mi is fájt Putyinnak és az orosz vezetésnek? A Szovjetunió szétesése és főleg a nagy keleti szláv (orosz–ukrán–belorusz) birodalom széthullása. Realistaként értelmezhető Moszkva szándéka, hogy még egyszer megpróbálja összefűzni a szétszakadó szálakat. De Ukrajna megtámadásával, az ukrajnaiak és létfeltételeik pusztításával a putyini vezetés mit ért el? Azt, hogy Oroszország három évtizednyi képlékeny, kiforratlan, identitászavaros állapot után egy tőle joggal elforduló, ellenséges nemzetté bombázta Ukrajnát.

Ahol most sok nemzedéken keresztül gyilkos indulatok fognak forrni a moszkvai hatalommal szemben. Bármi lesz is a háború vége.

A keleti szláv nemzetek békés és barátságos összeborulásának, a jövő Moszkva-központú szláv birodalmának az álma történelmi léptékben foszlott szét.

Orosz­ország további útja a totális diktatúra felé, Ukrajna további útja a még teljesebb enyészetbe, a majdani nyugati segítséggel történő újjáépítés ábrándjait szőve.

A keleti szlávok történelmi léptékű tragédiája, ami történik. És mi sem tudunk kimaradni ennek következményeiből.

Babitsnak van egy verse, amit egykor őszintén szólva lapos, üres pacifizmusnak tartottam. De már én sem tudok mást mondani: „Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!”

Nyitóképen: Ukrán katonák ágyúznak Bahmutnál. Fotó: Bulent Kilic / AFP