Unortodox cigány fúzió – Roby Lakatos, a világhírű hegedűművész mesél

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner Útravalóban

Roby Lakatos 1965-ben Budapesten született Lakatos Róbert néven. Hegedűvirtuóz, világzenész. 1984-ben első zenekarával Belgiumba szerződött. Az évtizedek során nemzetközi hírnévre tett szert, világhírű muzsikusokkal zenélt együtt.

***

Az országban él néhány híres zenész- és prímásdinasztia. Az egyik a Lakatos család: Roby, Tony, Sándor, Déki, Mihály, Flóris – ha jól sorolom. Mit jelent ez az örökség?

Amikor harminc évvel ezelőtt elkezdődött a karrierem külföldön, egy felkészült japán újságíró valahonnan kiderítette, hogy a bátyámmal, Tony Lakatossal hetedik ági leszármazottjai vagyunk az egyik legnagyobb hegedű­művész-prímásnak, Bihari Jánosnak. Rengeteget tudott Bihariról, elképesztő beszélgetés volt, a mai napig emlékszem rá. Azt hiszem, az ő személye fontos indulópont a családunk életében. Sajnos hanganyagunk értelemszerűen nincs róla, hiszen a technológia csak később tette lehetővé a hangrögzítést, de az általa komponált darabok és a róla szóló írások fennmaradtak. Ezek alapján kiderül, hogy a maga idejében hatalmas tehetségű sztár volt – a bécsi Hofburgban játszott, a császári család egyik udvari muzsikusa volt.

Általában mind hegedűsök voltak, egyedül a bátyám, Tony lett világhírű szaxofonos. Ő nem szerette a hegedűt, de így is hatalmas karriert csinált.

Roby Lakatosék a Jardin Musicalben

Egyszer azt nyilatkozta, kisgyermekként a hegedűtanulás fájdalmas volt. Ha jól tudom, emiatt önnek is volt egy kisebb kitérője a dob felé.

Igen-igen, de végül nem engedték. Ez általában úgy kezdődik, hogy másfél éves korában egy gyerek elkezdi utánozni, amit otthon lát. Ezzel én sem voltam másként: volt egy kis játék hegedűm, amin olyan mozdulatokat csináltam, mint a felnőttek. Az unokámon, aki most hatéves, ugyanezt látom. Emlékszem, amikor édesapám először vitt el hatévesen Badár Béla professzorhoz, egy kicsit megijedtem, bevallom. Egy szikár, magas embert képzeljen el, ősz hajjal és recsegős barna cipővel. Féltem tőle, mert rettentően szigorú volt. Azért azt hozzá kell tenni, hogy

A hetvenes évek elejéről beszélünk. Ettől az ijedtségtől döntöttem úgy akkor, hogy inkább dobos leszek, ám erről hamar le kellett tennem. Az új lemezen három dalban is dobolok egyébként. Most élem a második gyerekkoromat ilyen szempontból. (Nevet)

„Szigor és következetesség” – említette egyszer. Nem is lehet másképp?

Nem nagyon. Aki hegedülni tanul, hat- és tizennégy éves kora között tanul meg igazán bánni a hangszerrel. A technika, a vonótartás, az ujjrendek berögzülésére ez a legfontosabb időszak. Ha valaki nem tanul meg jól hegedülni tizennégy éves koráig, utána már nem biztos, hogy olyan kiemelkedő hegedűs lesz.

Ez az időszak éppen a gyermekkor. Nincs hiányérzete?

Nem igazán. Azért bevallom, elég rossz gyerek voltam, annak ellenére, hogy kilencévesen már édesapám zenekarában játszottam. A szigor ellenére rengeteg jó élményt és tudást adott nekem az az időszak. Annak idején volt a hangszertanulásnak egy olyan formája is, hogy a diákok nagy zenekarokhoz csatlakoztak zenésztanulóként. Ezeknek a régi muzsikusoknak olyan repertoárjuk volt, hogy azt mennyiségében fizikailag nem lehetett megtanulni.

Persze nem mindig mentem haza kilenckor, anyám meg égen-­földön keresett a városban. Tizenegy éves koromtól aztán elmentem zenésztanulónak Járóka Sándor zenekarába, ami akkor hatalmas dolognak számított, mert Járóka akkor jött haza Amerikából. Fantasztikus muzsikus és mentor volt, nagyon sokat tanultam mellette. Tizenhat évesen már a segédprímása voltam, aztán sajnos elhunyt.

Bihari János, Járóka Sándor és Dankó Pista – a három valaha volt leghíresebb prímás. Kettőről már ejtettünk szót. Dankóval mi volt a kapcsolódás?

Talán még hatéves sem voltam, amikor Csemer Géza megkeresett minket, hogy lesz a Margitszigeten egy cigány karnevál, ahol a legnagyobb muzsikusok lépnek föl. Én voltam a legfiatalabb. Erre az alkalomra elhozták nekem a szegedi múzeumból Dankó Pista hegedűjét, s aznap én muzsikálhattam rajta.

Csodagyerekként tartották számon, úgy is kezelték. Nem rótt ez nagy terhet önre?

Inkább sikerélményként éltem meg. Nyilván emiatt az elvárások is magasan voltak, de terhet semmiképpen nem okozott. Legalábbis sosem éreztem annak. Lámpalázas, hála Istennek, soha nem voltam, most sem vagyok. Talán annyi a különbség, hogy abban az időben tényleg nagyon jól hegedültem. Most már talán annyira nem, mint akkor.

Ez komoly? Így érzi?

Így látom, igen. Tizenhárom-tizennégy évesen komoly darabokat játszottam, amiket ma már nem játszom. Más lett a repertoárom. Minden megváltozott, egy teljesen új dologba kezdtem bele, amikor külföldre kerültem.

Ha jól tudom, Brüsszelben indult be igazán a karrierje.

1985-ben kaptam egy három hónapos szerződést Belgiumba, ami lehetőséget kínált arra is, hogy megalapítsam az első zenekaromat. Ez a három hónap végül harminchét évre módosult. Kint ragadtam. ’86-ban egy barátommal nyitottunk egy helyet – egy régi esztergályos üzemet alakítottunk át, Singer varrógépasztalokkal, szedett-vedett székekkel –, ahol minden este játszottunk koncertszerűen. Tulajdonképpen mi hoztuk létre Európa első romkocsmáját, Les Ateliers de la Grande Île néven. Rengetegen jártak oda a zenénk miatt, és egy idő után neves muzsikusok is elkezdtek jönni. Pár év múlva azon kaptuk magunkat, hogy világhírű hellyé nőtte ki magát, ahol a legnagyobb művészek fordulnak meg. Voltak olyan esték, hogy az egyik asztalnál a Los Angeles-i Filharmonikusok első és második hegedűkara ült, a másiknál Herbie Hancock, a harmadiknál pedig Yehudi Menuhin.

Hogyan működött a cigányzene Brüsszelben?

Akkoriban volt egy olyan érzésem, hogy a mi kávéházi cigányzenénk kezd feledésbe merülni, s valahogy tovább kellene menteni. Ám ehhez ki kellett mozdítani abból, hogy csupán a teázás és kávézás háttérzenéjeként funkcionáljon. Tanakodni kezdtünk, hogyan lehetne ezt az élményt színpadra vinni vagy akár kétórás koncertté formálni. Így született meg az ötlet, hogy először kicseréltem a hangszerkoncepciót. Lett zongora, gitár, cimbalom, nagybőgő, hegedű – szóval nem egy hagyományos kávéházi magyar cigányzenekari felállás. Nagy kihívást jelentett például, hogy a zongora és a cimbalom együtt tudjon játszani, mert két olyan hangszerről van szó, ami üti egymást. Aztán kísérletezni kezdtem azzal, hogy amit a hagyományos cigányzenében lassan szoktak játszani, azt gyorsan játszottam, és viszont. Így formálódott az az új stílus, amit ott és akkor hoztunk létre, s ami azóta a védjegyünkké vált.

Miféle új stílus?

Unortodox cigány fúzió – így nevezem. (Nevet)

– az utazásaim során rengeteg minden épült bele, s a mai napig kerülnek be új motívumok. Eleinte páneurópai, francia cigányjazzt játszottunk – Django Reinhardt-stílusban –, majd ezt vegyítettük közép- és kelet-európai és balkáni hangzásvilággal, magyar, orosz és román cigány­zenével. Illetve flamenco-, mariachi- és tangóelemeket is használunk, újabban pedig indiai motívumok is kerülnek bele. Ez azóta egy jegyzett stílus, amire nagyon büszke vagyok.

Yehudi Menuhinra azért térjünk vissza – ha jól tudom, nagy lökést adott a karrierjének.

Így van. Brüsszelben volt a nyolcvanadik születésnapi koncertje, ami után meglátogatott engem a Les Ateliers­-ben, s annyira jól érezte magát, hogy reggel négyig ott volt. Innentől fogva minden hónapban egyszer eljött, mert ilyen rendszerességgel volt hivatalos vacsorára a királyi családhoz. Egyszer azt mondta nekem: „te, Roby, én nagyon sokat utazom, és bármerre járok a világon, téged a muzsikus­körökben mindenhol ismernek; valamit ki kéne találni, hogy a szélesebb publikum is megismerjen”. Akkor találta ki, hogy legyen három közös koncertünk – Brüsszelben, Párizsban és Londonban. Ez indította el a lavinát, ezt követően kaptam meg a szerződésemet a New York-i Columbia-menedzsmenttől. Aztán jött az első lemez.

Dél-Korea, New York, Ecuador, Brazília, Mexikó – hogy csak néhány helyet említsek, ahol megfordult. A világ minden híres termében játszott már. Hova tovább?

Mindig van célom, anélkül nem lehet élni. Most jönnek új lemezek, illetve aláírtam egy új szerződést is Londonban. Készült egy tangólemez a Varsói Nemzeti Filharmonikusokkal, ami már most óriási siker volt mindenütt, ahol játszottuk. Megalapítottuk a Pátria Zenekart, amiben tizenhárman játszunk. A legjobb öt prímást válogattam össze, s ezenkívül még csupa remek zenészt, mellettük pedig Kökény Attila énekel „Jávor Pál-os stílusban”. Ehhez nagy reményeket fűzünk idehaza.

Igaz a hír, hogy van valamiféle kultúrmissziós terve is?

A lányom itt, Budapesten ment férjhez, s lett két unokám, így a feleségem egyre többet volt Magyarországon, én pedig továbbra is Brüsszelben laktam. Akkor úgy döntöttünk, hogy ennek így nincs sok értelme, szóval vettünk egy lakást a fővárosban. Újabban itt van a bázisunk. Amikor hazajöttünk, egyre többet kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy ha már itthon vagyok, kellene valamit ügyködni itt is.

– határon belüli és erdélyi magyar, szlovák, japán, kínai, nyugat-európai növendékek. Az a vágyam, hogy felállítsak egy nagyzenekart ezekből a fiatalokból, olyasmit, mint a Rajkó volt. Illetve megszerveztük az első nemzetközi improvizációs hegedűversenyt, amire eddig a világon nem volt példa. Ebben az évben tervezzük a másodikat. Ami azt illeti, van még egy merész álmom: szeretnék csinálni egy Lakatos-fesztiválhajót, ahol hétvégente lennének koncertek és táncházak magyar és külföldi zenészekkel.

Olyan emberekkel játszik együtt, akik külön-külön is kiváló klasszikus, cigány-­ és jazz-zenészek. Magasan van a léc.

Én világzenész vagyok. Nagyon szeretem a jazzt, a klasszikus vagy a cigányzenét,

Valóban olyan muzsikusokkal játszom, akik minden stílusban profik, hiszen a hangszeres improvizáció magas fokú tudást igényel. Itt visszacsatolnék arra, amit az elején beszéltünk, hogy mennyire fontos a hat–tizennégy éves kor.

Folytatódik a dinasztiaépítés? A beszélgetés elején említette, hogy az unokája utánozza önt. Belőle mindenáron prímás lesz?

(Nevet) Valahogy így. Nagy reményt fűzünk hozzá, igen, már csak azért is, mert Tony és énutánam a családban tizenhárom lány született. Nem volt fiú. Ő az első. Persze akadnak, akik úgy vélik, nem kéne ezt ennyire erőltetni; de ha mindenki így gondolkodna, tényleg megszűnne ez a vonal, az pedig szomorú lenne.

Önnek saját ujjrendjei vannak, igaz? Ezek mennyire titkosak egy-egy prímásnál?

Általában saját ujjrendekkel játszom. Ezeket direktbe nem osztogatom, nyilván, de aki akarja és érti, az látja. Anno én is így tanultam Járóka mellett,

Mi pedig próbáltuk lekövetni a testmozgását, a vonó­tartását, az ujjrendjeit. Egy idő után mindez beidegződik. Sajnos manapság ilyen jellegű tanulás már nincs. A mai napig megtörténik, hogy meghallok egy zenét, és rácsodálkozom, hogy jé, én ezt tudom, pedig soha nem muzsikáltam még. Egyszerűen csak tudom… mert gyerekkoromban sokat hallottam. Ilyenkor megfogom a hegedűt, s csak elkezdem játszani.

Nyitókép és fotók: Ficsor Márton