A hagyományt folytatni kell, nem vitrinbe zárni – Bosznai Tibor a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban.

Olyan, mint egy vidéki pályaudvar – írta Móricz Zsigmond a Hadikról. Tényleg ilyen vigasztalanul festett Karinthyék egykori híres törzshelye?
Igen és nem. Bár a Hadikot a legtöbben a boldog békeidőkkel azonosítják, annak minden nagypolgári kellékével együtt, a története nem egy kifeszített pillanat, hanem folyamatos hullámzás, tele kudarcokkal és felívelésekkel. Az igaz, hogy Móricznak valóban volt itt egy találkozója 1937-ben, ami után azt írta, hogy a Hadik „olyan, mint egy vidéki pályaudvar. Nagyon rossz a hangulata az enteriőrnek. Túlvilágított hombárra hasonlít. Rideg”. Azon a napon egyébként József Attilával is összefutott a Hadikban, akit nagyon fiatalnak és tehetségesnek látott, de aggódott is érte a depressziója miatt – még abban az évben meg is halt szegény. Ez egy a rengeteg hadikos történet közül, ám ha az egészet akarjuk látni, akkor vissza kell pörgetnünk az eseményeket a 19. század utolsó harmadáig.

Mi történt akkor?
Abban az időben ez a környék, Szentimreváros, Lágymányos Budapest széle volt. A negyed akkor indult fejlődésnek, amikor ide költöztették a műszaki egyetemet, attól tartva, hogy a borzasztóan züllött Pesten az ifjúság erkölcsei végzetes veszélybe kerülnek. Budának ezen a déli részén abban az időben tényleg nem volt semmi, csak a szőlős­kertek a Gellért-hegy környékén. Az egyetem áttelepítése után az urbanizáció pillanatok alatt felgyorsult, hiszen lakások kellettek, a tanárok gyerekeinek iskola, és felépültek az első templomok is. A Hadikot, e folyamatba becsatlakozva, 1906-ban, más források szerint 1910-ben nyitotta meg Seemann Károly. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a közelben lévő Hadik-laktanya – innen a név is – tisztjeit próbálják becsábítani, a katonák meg karddal vagy szablyával lecsapják a pezsgősüveg tetejét, és egész éjjel itt tivornyáznak. A terv jónak tűnt, valamiért mégsem működött, a már akkor is hatalmas alapterületű kávéház folyamatosan a csőd szélén egyensúlyozott. Akkor javult némileg a helyzet, amikor az 1910-es években átvették az üzemeltetését.

És amikor az 1920-as években a Verpeléti – ma Karinthy – útra költözött Karinthy Frigyes. Ő lett a Hadik megmentője?
Az aranykor mindenképpen az ő nevéhez fűződik, de az első lépést a felesége, Böhm Aranka tette meg. Ekkoriban már lakott errefelé néhány bohém értelmiségi pár, az asszonyoknak azonban elegük lett a sok házibuliból, a teledohányzott szobákból, az állandó sütés-főzésből, előtte-utána takarításból. Aranka vezetésével összefogtak, és leköltöztek a Hadikba, a férfiak meg választási lehetőség híján jöttek utánuk. Az ötlet persze nem előzmény nélkül való volt. A két világháború között köztudottan sok száz kávéház működött Budapesten, szinte minden szakmának volt saját törzshelye, és bár az utókor javarészt az irodalmi kávéházakat tartja számon, éppen azokból volt a legkevesebb.

Karinthy viszont szinte egymagában elérte, hogy a kevés és főleg pesti helyről az írók rövid idő alatt áttegyék a székhelyüket az éjszakai élet szempontjából az idő tájt még kevésbé izgalmas Budára. Mit tudott ő, amit más nem?
Ha mai szavakkal kellene kifejezni, Karinthy Frigyes celeb volt, pontosabban influenszer, totálisan extrovertált és menthetetlenül exhibicionista zseni, aki pillanatok alatt bárkit levett a lábáról. Teljesen agyament dolgokat művelt, például egyik nap csupa piros ruhát vett fel, máskor csupa csíkosat, a Gellért fürdő nimfaszobrocskái mellett fotózkodott egyrészes fürdőruhában, vagy ha úgy tartotta kedve, hátrafelé sétált az utcán. Szüksége volt az állandó figyelemre, és roppant mód élvezte az őt körbevevő ájult csodálatot, amire persze rá is játszott, az embereknek gyakran úgy mutatkozott be, hogy „Karinthy Frigyes vagyok, térjen magához!”. Ha valakivel összeveszett, akkor meg egyszerűen „kimutatkozott”, azaz odament az illetőhöz, és elegáns gesztussal közölte, hogy innentől fogva nem ismerik egymást – mintha kikövette volna a Facebookon. Neki és a körének volt egy törzsasztala a Hadikban, a Foglalt Páholy, amiről később Németh Andor regényt is írt, a járókelők meg az üvegablak előtt sorakozva nézték az aznapi cirkuszt, akár egy korabeli valóságshow-t.

Kik tartoztak még ehhez a híres-hírhedt asztaltársasághoz?
Kosztolányi Dezső mindenképp, kettejük barátsága elég jól dokumentálva van, tudjuk, mennyit zrikálták egymást többek között szóviccekkel. Ide járt még mások mellett Rejtő Jenő, Tóth Árpád, Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő, Hunyady Sándor, Devecseri Gábor és Devecseriné Guthi Erzsébet s persze Déry Tibor. Utóbbinak titkos kapcsolata volt Böhm Arankával, ami persze kiderült, és jó nagy botrány kerekedett belőle. Márai Sándor akkoriban már sokat utazgatott szerte a világban, de amikor hazajött, szintén többször ellátogatott a Hadikba, direkt Karinthy-nézőbe; azt tartotta róla, hogy elpazarolja a tehetségét. Az írókon, költőkön túl ismert festők, színészek is gyakran megfordultak itt. És bár nem Karinthyék idejében, feltételezhetően Csontváry Kosztka Tivadar is vendégeskedhetett korábban a Hadikban, hiszen évekig ennek a háznak a padlásán bérelt műtermet.

Állítólag egyszer pucér bulit is rendeztek a falak között, ehhez is volt közük Karinthyéknak?
Pucér buli volt, de nem a Hadikban, hanem az alagsorban időközben megnyitott, „dancing és jazzklub” Szatyorban, és a Foglalt Páholy tagjai közül a legjobb tudomásunk szerint senki nem vett részt rajta. Karinthynak annyi köze volt ehhez az új, meglehetősen progresszív helyhez, hogy az anekdota szerint ő keresztelte át: állítólag amikor egyszer lement, és meglátta az art déco stílusban berendezett egységet, ahol tapéta helyett gyékényszerű anyaggal borították a falakat, azt mondta, úgy érzi magát, mintha egy szatyorban lenne. Zárójelben mondom, hogy amikor ez a pucér buli, Karinthy influenszer volta vagy a Déry Tiborral való nyilvános féltékenységi bunyó felmerül, a hozzánk járó gimnazista csoportok mintha rögtön jobban elkezdenének érdeklődni az irodalom iránt – a két világháború közötti kávéházi kultúra, benne a Hadikkal ugyanis ma már tétel az érettségin… Persze mindig elmondjuk nekik, hogy itt született a Tanár úr kérem, és elsoroljuk az egykori neves vendégek névsorát. De csak akkor tudjuk őket és az életművüket közelebb vinni a mai tizenévesekhez, ha megmutatjuk, hogy valódi, hús-vér emberek voltak, akik éltek, szórakoztak, szerettek, veszekedtek, és nem állig begombolt ingben, nyakkendőben, komor arccal üldögéltek egész nap az íróasztal mellett.

A Hadik 1949-ben, hosszas hanyatlás után bezárt. Először Karinthy lett hozzá hűtlen, amikor a harmincas években visszaköltözött Pestre, és a Centrálban szórakoztatta tovább ájult közönségét, majd a kommunista hatalomátvétel után a kávéházi kultúrának is befellegzett. Honnan jött a 2010-es újraindítás ötlete?
Ez elég kacskaringós történet. Vendéglátóscsaládból származom, és mivel ismerem ennek az életnek az árnyoldalait is, hogy állandóan intézni kell valamit, és nincsenek se hétvégék, se ünnepnapok, egyben biztos voltam, és a szüleim is támogattak ebben, hogy soha nem akarok a vendég­látóiparban dolgozni. Az Eötvös-gimiben érettségiztem, aztán történelem szakra jártam egyetemre. Az egyetemi évek elején, a kilencvenes évek második felében valahogy belekeveredtem a buliszervezésbe, a barátaimmal előbb mindenféle helyeket béreltünk, majd évekig üzemeltettük a Süss Fel Nap nevű underground szórakozóhelyet, később a margitszigeti Holdudvart. Utóbbiba már rengeteg kulturális programot is szerveztünk, voltak kertmozivetítések, kiállítások, dizájnvásárok, fair trade napok, a reneszánsz év kapcsán bekapcsolódtunk az állami eseményekbe. Így amikor az újbudai önkormányzat a városnegyed átfogó kulturális fejlesztésének részeként a kétezres években előbb visszavásárolta a Hadikot, amelyben akkor éppen cipőbolt volt, és pályázatot írtak ki a régi kávéházi hangulatot a mai közönség igényeivel összehangoló felélesztésére, megvolt hozzá a tapasztalatunk és a kapcsolatrendszerünk, hogy bele merjünk vágni. Ami nem azt jelenti, hogy ne féltünk volna attól, éppen a helyet övező legendák miatt, hogy túl nagy lesz a kabát.

És az lett?
Eltelt tizenkét év, és bár nem volt mindig minden zökkenőmentes, most sem az, talán ma már elmondhatom, hogy nem vallottunk szégyent. Az már a kezdetekben világos volt, hogy mi úgy szeretnénk támaszkodni a múltra, hogy közben ne váljunk avíttá, porossá, ne csak a szimpla nosztalgia éltesse ezt az egészet. Nem múzeumot akartunk, vagy színházat, ahol a sötét nézőtér elé kiáll valaki cilinderben, és egyfolytában a régmúltról mesél. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettünk volna tisztelettel az elődök iránt, a megnyitás előtt magunk is sokat kutattuk a régi történeteket, amiben nagy segítségünkre volt Saly Noémi irodalom- és Budapest-történész, illetve Karinthy Márton. Ő az elejétől nagyon drukkolt nekünk, mindig azt mondta, hogy számára a Hadik méltó felélesztése családi ügy. Még egy süteményt is kitalált nekünk: a Karinthy-szelet a család ízlésének megfelelően csokoládéból, csokoládéból és csokoládéból áll. 

A gasztronómiára ezek szerint sokkal jobban odafigyelnek, mint régen, amikor menő asztaltársaságok ide vagy oda, a Hadik híres volt például a rossz kávéjáról.
Igen, így van, akkoriban valószínűleg senki nem a kulináris élvezetekért járt ide. Természetesen ezzel kapcsolatban is van egy Karinthyhoz köthető anekdota. A kávéházakat abban az időben családok üzemeltették, a munkából kiöregedett, idősebb családtagok pedig úgynevezett köszönőemberek lettek, az ajtóban fogadták a vendégeket. Karinthy egyszer az egyik öregnek csak úgy mellékesen odavetette, hogy ma sem az igazi a kávé, mire ő azt javasolta neki, hogy akkor menjen át a Gebauer kávéházba, vagyis a mai Szeged étterembe. „Átmennék, de nem úgy vagyok öltözve”, replikázott Karinthy, utalva rá, hogy a Hadikba bezzeg mindenféle népség beteheti a lábát.

Ez most is így van?
Igen, a közönség kifejezetten heterogén, aminek nagyon örülök. A 21. században persze egyetlen hely sem engedheti meg magának, hogy rossz legyen a kávé vagy nem megfelelő minőségű az étel, határozottan törekszünk rá, hogy a vendégek, függetlenül attól, hogy egy csésze kávéra, egy fröccsre vagy ebédelni ülnek be, elégedettek legyenek. Szerintem akkor igazán élő egy hely, ha nincs generációs vagy szubkulturális jellege, hanem, hogy csak a Hadik egy napjáról beszéljek, az egyik asztalnál diákok eszegetik a tepertőkrémes kenyeret, a másiknál névnapot ünnepelnek pezsgővel és kacsával, a harmadiknál kártyáznak, a negyediknél meg Vásáry Tamás ad interjút.

Ezek szerint ma is vannak híres törzsvendégeik?
Igen. Például Nemes Jeles László itt írta a Saul fia forgatókönyvét, amelynek az első, dedikált oldala bekeretezve lóg a falon, Karinthy szellemében ezzel szoktam elkápráztatni az amerikai turistákat. Korábban Tarr Béla és Sándor György is be-benézett. És az is szép, a múltat a jelennel összekötő kép volt, amikor a slam poetry műfaj két „sztárja”, Simon Márton és Závada Péter a nyugatosok tablója alatt üldögélve adott interjút. A művészeti programjaink révén eleve sok színész-zenész-képzőművész megfordul nálunk; ezek a Hadikban javarészt irodalmi, a Szatyorban inkább képző­művészeti, illetve progresszívabb jellegű rendezvények. Hogy mára több generáció népszerű találkozási helye lettünk, annak is köszönhető, hogy a 2010-es évek közepére sikerült meggyőznünk a tulajdonos önkormányzatot, hogy átépíthessük a Hadikot a mai kor divatja szerint. A lecsupaszított, loftosabb külső pedig, úgy tűnik, korosztálytól függetlenül mindenkinek tetszik.

A Szatyor megújítása miatt viszont még tüntetés is volt annak idején, mondván, hogy a teljesen áttervezett enteriőr megöli a hely szellemét. Mára ezzel is megbarátkoztak a helyi, főként idősebb emberek?
Nemcsak hogy megbarátkoztak vele, szerintem meg is szerették. De tény, hogy eléggé vadul indultunk neki az átalakításnak, amivel az volt a célunk, hogy a Szatyor kívül-belül ugyanolyan modern és menő legyen, mint anno az elődje. Babos Zsili Bertalan és képzőművészcsapata tervezte az egészet, fellógattak egy Formula 1-es autót a plafonra, a falakra meg olyan alkotások kerültek, mint az a murália, amelyiken egy sárga Ladában Ady Endre menekül Stevie Wonder elől. Vicces, hogy még ennek is van köze Karinthyékhoz, hiszen Ady, legalábbis Böhm Aranka állítása szerint, fiatal korában hevesen udvarolt neki. Persze nem mondom, hogy a tüntetések idején nem tartottam attól, nem lőttünk-e kissé túl a célon. Akkor nyugodtam meg, amikor egyszer csak bejelentkezett hozzánk egy bizonyos Kolos úr, hogy Kanadából hazalátogatva szeretne nálunk egy bankettet tartani. Mint kiderült, ő a zsidótörvények miatt emigráló egykori Hadik-üzemeltető Kaiser család tagja, és kisgyerekként itt triciklizett Karinthyék lábai között. Direkt úgy intéztem, hogy még véletlenül se akarjon átmenni a Szatyorba, ám végül kénytelen voltam megmutatni neki, mire lelkesen közölte, hogy inkább ott szeretné fogadni az ismerőseit, mert számára az a hely idézi fel a régi Hadik pezsgő, bohém, életteli hangulatát. Vagyis beigazolódott, amiben azóta is töretlenül hiszünk: a hagyományt folytatni kell, nem szolgaian másolni és pláne nem vitrinbe zárni.

Nem félő, hogy a nagy fellendülés után ennek az új aranykornak is egyszer csak vége szakad?
Optimista vagyok. Bár a régi Hadik vendégei közül sokan korai vagy tragikus véget értek, a kávéház meg hosszú ideig halódott, szerintem mi be tudjuk bizonyítani, hogy ebben is lehet újat hozni. Fenntartható működés, jó ételek és italok, remek művészeti-közösségi élet – miért ne folytatódhatna ez az egész így még jó néhány évtizedig?

***

*** 

***

A Hadik decemberi programjai

*** 

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton