„Aggódom a magyar kultúráért, a magyar zenéért” – Keller András, a Concerto Budapest vezetője a Mandinernek

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

A nappalijában rögtön szembetűnik a szülei fotója, akikről mindig nagy szeretettel beszél. Nekik köszönhet mindent?

A kezdeteket mindenképpen. Édesapám nagyon tehetséges hegedűs volt, ám a 20. századi történelem, ahogy oly sokak álmát, az övét is kettétörte. Tizenhét éves hadapródként megjárta a második világháborút, és amikor 1947-ben hazajött a francia hadifogságból, felvették a Közgázra és a Zeneakadémiára is. Valószínűleg az utóbbit választotta volna, ha nem jön közbe egy bökkenő.

Micsoda?

A világ megváltozott, nagyapámnak mint egykori horthysta katonának elvették mindenét, nyugdíjat sem kapott. Apámnak kellett eltartania a családot, a kisebbik nővére akkoriban szintén egyetemista volt. Az első időkben

este meg színházakban játszott, hogy pénzt keressen. Ez nyilván tarthatatlan állapot volt, a gyakorlásra pláne nem maradt ideje, ezért kénytelen volt feladni zenészi álmait. Ez nem azt jelentette, hogy szakított a zenéléssel, otthon sokat hegedült, vonósnégyesezett, a pesti ferencesek Liszt Ferenc Kórusának alapító tagja volt. Természetesen nőttem bele ebbe a közegbe, s az is természetes volt, hogy a szüleim beírattak a közelben lévő, I. kerületi zeneiskolába. Itt volt egy csodálatos hegedűtanárom, Bálint Mária néni, aki nagy szeretettel és gonddal foglalkozott velem.

Született tehetség volt, vagy nagyon szorgalmas?

Az akkori szorgalmamra nem lennék olyan büszke. A sport is érdekelt, főleg az asztalitenisz, az atlétika és mindenekelőtt a futball; skálázás közben is fülhallgatóval focimeccseket hallgattam a Sokol rádión. Persze apám mindig leleplezte a hasonló trükkjeimet, és elölről kellett kezdenem az egészet. De kényszeríteni soha nem kényszerített sem ő, sem édesanyám semmire; ezt ma már kicsit bánom is, lehettek volna erélyesebbek velem. Igazság szerint eléggé elkényeztetettek, főleg az anyukám. Egyedüli gyerek voltam, ráadásul egy, az egész életükre kiható tragédia után születtem. A Rákosi-időkben mindketten börtönbe kerültek. Apám mint az 1955-ös híres közgazdászper elsőrendű vádlottja,

a Párttörténeti Intézet 1957-es fehér könyve, az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben az ellenforradalom előkészítőinek minősítette őket.

Anyám pedig azért ült, mert nem vált el tőle. Neki ezzel a karrierjét is kerékbe törték. Éppen kinevezték bírónak, de az első nap végén ki is rúgták, a börtön után kilenc évig gumigyári munkás volt, 1966-ban praktizálhatott csak újra ügyvédként, majd jogtanácsos lett.

Másik érdekes tapasztalata volt a gyerekkoromnak, hogy ennek a bizonyos „szervezkedő” társaságnak a tagjai, akiknek annyi volt a bűnük, hogy mindenféle tanulmányokat írtak, apám például a dán parasztgazdaságok működését vizsgálta a disszertációjában, gyakran összegyűltek, együtt ünnepelték a név- és születésnapokat. Ilyenkor is beszélgettek a világ dolgairól, de soha nem a múltat siratták, nem komcsiztak, nem mutogattak visszafelé; felette álltak ezeknek a dolgoknak. 

a hazaszeretetüket nem kívül lobogtatták, hanem belül, a szívükben hordták. Sokuknak lett volna rá lehetőségük – apámat is hívták például családostul Londonba –, de senki nem disszidált közülük, a halálukig mind itt maradtak.

Ezért nem ment el ön sem, amikor a nyolcvanas évek elején, már zeneakadémistaként, több amerikai ösztöndíjajánlatot is kapott?

Többek közt. Bár a szüleim biztattak, úgy éreztem, hogy ha ők nem menekültek el sokkal nehezebb időkben, akkor én miért tenném. És egyáltalán, hogyan hagyhatnám itt őket? Arról nem is beszélve, hogy a Zeneakadémián, ahova a fiatal tehetségek osztályába kerültem, csodálatos tanáraim voltak: Kovács Dénes, Kurtág György, Rados Ferenc, Mihály András, Simon Albert, Devich Sándor – igazi zeneóriások. A közösség is remek volt, Kocsis Zoltán naponta órákon át zongorázott nekünk, eljátszotta a fél zeneirodalmat, esténként meg ültünk a kakas­ülőn a koncerteken.

Akkoriban ráadásul már rendszeresen kijártam Végh Sándorhoz Salzburgba. Szeretett volna hivatalos növendékeként tanítani a Mozarteumban, de itthonról nem adtak rá engedélyt. A szomszédba nem mehettem az emigráns Végh Sándorhoz, de Amerikába, ahova ugyanekkor négy ösztöndíjat is kaptam, gond nélkül elengedtek volna. Ma is megvan a művelődésiminiszter-helyettes levele, aki az elutasítás indokaként a németnyelv-tudás hiányát hozta fel. Erre azt válaszoltam, hogy semmi gond, Végh professzorral remekül tudok a zene nyelvén kommunikálni, az anyanyelvemről nem is beszélve. Mondjuk ez még mindig kevésbé volt abszurd, mint amikor az ötvenes években az ÁVH lefoglalta apukám gyűjteményéből Mozart hegedűszonátáinak a kottáit, mert titkosírásnak vélték.

1983. október 23-án diplomázott, ekkor már az Országos Filharmónia szólistája, ezzel párhuzamosan pedig Ferencsik János hívására a Magyar Állami Hangversenyzenekar, valamint a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmestere volt. Fényes karrier várta, mégis úgy döntött, hogy mindent felrúg az 1987-ben megalakuló Keller Quartet kedvéért. Miért?

Erre nincs észszerű magyarázat. Pláne, hogy nem is én találtam ki ezt a formációt. Egy Berkes Kálmán által szervezett koncerten játszottunk először négyen együtt,

Talán az apai példa miatt is, rövid idő alatt elragadott a kamarazene, amit azóta is életem egyik legnagyobb ajándékának tartok. Tulajdonképpen a Concertóban is kamarazenét játszunk, csak négy helyett sokan.

A Keller Quartet pedig szinte az első perctől sikert sikerre halmozott…

Az első hivatalos koncertünk 1987. március 14-én volt a Régi Zeneakadémián. Fischer Annie a rádióban hallotta a közvetítést, és azonnal felhívta a német ügynökét, hogy szerződtessen minket. Először Nürnbergben léptünk fel, innentől nem volt megállás. 1990-ben megnyertük a világ két legjelentősebb vonósnégyesversenyét, az evianit és a Reggio Emilia-it – ez olyasmi, mint egy sportolónak az olimpiai és világbajnoki aranyérem. Az akkori idők legjobb menedzserirodája képviselt minket,

Huszonöt éven át állandó szereplői voltunk a legnagyobb európai és tengerentúli fesztiváloknak és koncerttermeknek, rendszeresen játszottunk többek közt a Scalában és a Carnegie Hallban, a Lincoln Centerben saját bérleti sorozatunk volt. Menet közben folyamatosan építettük a repertoárunkat, soha nem elfelejtve a küldetésünket: a kötelező alapművek, Haydn, Beethoven és Mozart mellett a magyar zenét vittük mindenhova. Kurtágot, Ligetit és főleg Bartókot, akinek az összes vonósnégyesét eljátszottuk szerte a világban. Itthon alig vettek tudomást a létezésünkről, külföldön pedig mint a magyar zene nagyköveteit rajongva ünnepelt minket a közönség és a szakma is. Közel hetven nemzetközi díjat nyertünk.

Mi volt a titok?

Szerintem a hatalmas szívünk és a magyaros szenvedélyünk varázsolt el mindenkit, megérezték, hogy nekünk tényleg minden egyes hang élet-halál kérdése. És persze az is igaz, hogy nálunk még ma is alig él ez a műfaj, viszont Olaszországban, Német­országban, Svájcban, Franciaországban minden kisvárosban van kamarazene- vagy kvartett­-társaság, és minden komolyabb városnak van saját kamarazenekara, amit a helyi polgárok, cégek támogatnak. Nagy álmom, hogy egyszer Magyarországon is kialakuljon a magánmecenatúra, és a vállalkozók fontosnak érezzék, hogy a munkán felül valami mást is adjanak az embereknek: olyan kincset, amit örökre elvihetnek magukkal, és tovább tudnak adni a gyermekeiknek. Mert nagyon jó, hogy az állam igyekszik viselni a kultúra támogatásának felelősségét, az ideális mégis az lenne, ha az új magyar „arisztokrácia” is részt vállalna mindebben. A magyar jövő kulcsa az oktatásban és a kultúrában van.

Ebben mekkora szerepe van, lehet a zenének?

Meghatározó. A zene – és most nem a könnyű­zenéről beszélek, mert az másik kategória – nem csupán a szórakoztatásról szól. Szívet-lelket-­emberséget lehet építeni vele. Ezért nekem az az álmom, hogy minden magyar fiatal az óvodától az általános iskola negyedik osztályáig mindennap énekeljen, zenéljen és táncoljon. Így sokkal kiegyensúlyozottabb nemzedékek nőnének fel. Sőt, haza­fiasabbak! Mert gondoljunk csak bele, mire való a magyar népdal. Összeköti a társadalmi osztályokat, észre­vétlenül és természetesen kialakítja a haza­szeretetet – ezt nem lehet utólag mesterségesen sulykolni. Az éneklés, zenélés másik nagy előnye, hogy nem kell magas szinten művelni ahhoz – az óvónőknek, tanítóknak sem –, hogy jól érezzük magunkat közben;

Számtalan tudományos vizsgálat igazolta azt is, hogy a zene révén, ha kellően fiatalon kezdjük, olyan agyi idegpályák lépnek működésbe, amelyek később a tanulást is megkönnyítik. Nagyon is érdemes volna tehát ebbe az egészbe sokkal több pénzt befektetni. Nem csupán az oktatásba, de a zenészek, zenekarok támogatásába is.

Vagyis nem ért egyet Demeter Szilárd azon felvetésével, miszerint a tucatnyi nagy klasszikus zenei együttes „eltartása” helyett, amelyekben ráadásul gyakran ugyanazok a zenészek ülnek, elég lenne mondjuk négyet támogatnia az államnak, és egy helyen tisztességesen megfizetni a muzsikusokat?

Nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő számú világszínvonalú klasszikus zenész él Magyarországon. Nemcsak az ismert szólistáink, karmestereink, hanem vannak fantasztikus fúvósszólisták, akik több zenekart is erősítenek kiemelkedő tudásukkal. Őket csak úgy lehet itthon tartani, ha egyszerre több együttesben kapnak állást, különben lecsapnak rájuk a nyugati nagyzenekarok. Londonban a legkiemelkedőbb fúvósok így forognak a koncertéletben, mindenütt feltűnnek, arrafelé ez teljesen normális.

„Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak” – mondta Kodály Zoltán. Erre is gondol ilyenkor?

Igen. Szerintem nem kevesebb, hanem még a mostaninál is több klasszikus zenére lenne szükség Magyarországon azért, hogy érzelmileg intelligensebb és műveltebb legyen a társadalmunk. Szeretet helyett az információ uralja a világot, a létező és egyetlen életünket virtuális térben éljük valódi élmények szerzése helyett. Tényleg ezt szeretnénk hagyni a gyerekeinkre? A klasszikus zene békét, jóságot közvetít. „Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza” – fogalmazta meg szintén Kodály.

Talán megmosolyognak, de hiszem, hogy ha minden reggel Mozartot vagy Beethovent hallgatnának az emberek, kedvesebbek lennének, például mosolyognának egymásra, jobban menne a munka, és még arra is rájönnének, hogy nemcsak érdekek, hanem érzelmek is vannak a világon. A mostani, elidegenedett életünkben ráadásul óriási szükség van a közösségi eseményekre – a populáris vagy annak gondolt műfajokon kívül is. A Demeter Szilárd által említett menedzserszemlélet sem alkalmazható feltétlenül a klasszikus zene esetében, hiszen ha csak az „eladható” dolgok kapnak támogatást, akkor lehet, hogy Bartók és Beethoven muzsikája néhány évtized múlva eltűnik a süllyesztőben.

Tudom, hogy most szerte a világban nehéz a gazdasági helyzet, de

Mert ez az a három terület, amelyen a magyar nemzet képes hosszú távon versenyben lenni a világgal. Ezért meg kell becsülni a művészeinket, a külföldön élő magyar tehetségeket pedig versenyképes fizetéssel haza kell csábítani. És igen, világszínvonalú kultúrát csinálni, ami sok pénzbe kerül, de nagyon is megéri. Az országimázs tekintetében kiemelt területnek tekinthetjük a klasszikus zenét, hiszen az egyetlen olyan kulturális exportcikkünk, amely univerzális nyelven szól, amelyet a világ minden pontján megértenek, és nagyra becsülnek.

Visszakanyarodva a személyes pályájához, a Keller Quartet még ma is koncertezik, az ön neve viszont jó ideje összeforrt a Concerto Budapestével, éppen tizenöt éve áll az élén. Hogyan kezdődött ez a második sikertörténet?

A kvartett tényleg fantasztikus volt, de huszonöt év után elfáradtunk. Nem csak egymásban, hiszen négy embernek nem könnyű ennyi ideig alkalmazkodni egymáshoz, a sok utazásban és abban is, hogy alig láttuk a családunkat. Nekem például megszületett a kislányom, és állandó bűntudatom volt, hogy a feleségemnek egyedül kell helytállnia itthon, a gyerek lassan felnő, én meg alig tudok időt tölteni vele. Közben többször felkértek külföldi zenekarok dirigálni is, egyre jobban izgattak a szélesebb zenei távlatok, arról nem is beszélve, hogy nagyon szerettem volna a hazámban is értéket teremteni. Így amikor 2007-ben az akkori nevén Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar nemzetközi pályázatot hirdetett a zenekarvezetői posztra, vettem egy nagy levegőt, jelentkeztem, és nyertem. Ennek nem mindenki örült, sokan tartottak tőlem.

Ilyen rossz híre volt?

A szakmában mindenki tudta, hogy bár tűzbe megyek a kollégáimért, rengeteget követelek is tőlük. Ma sincs másképp: a minőség mindenekelőtt, ezt tanultam a Zeneakadémián a mestereimtől, így élek és dolgozom magam is. Ez amúgy is ilyen pálya, csak úgy érdemes csinálni, ha az ember mindenét odaadja érte.

Ahogy a pap Istennek szenteli az életét, mi azért gyakorolunk egész életünkben, hogy a zenével az emberek szívét gazdagítsuk. A javait senki nem viszi magával a másvilágra, ami a szívünkbe kerül, az viszont örök. Hiszek ebben, mint ahogyan abban is, hogy egy népnek is van közös szíve. Nem véletlenül szorul el a torkunk a Himnusz közben. Mert benne van a közös múltunk, a sorsunk, a magyar nemzet lelke, a tehetség, kitartás, erő, ami ezt a pici népet ennyi évszázadon át megtartotta. És csak ismételni tudom magam, hátha valaki meghallja: mindezt a kultúránkban tudjuk a legjobban felmutatni a világnak. Liszt, Dohnányi, Bartók, Kodály és a ma élő nagy zeneszerzőink: kell náluk jobb reklám?

Az abban az időben már erejét vesztett, szétesőfélben lévő Telekom Szimfonikusokba hogyan tudott új életet lehelni? Pláne, hogy a kinevezése után nem sokkal a fenntartó a támogatást is megvonta.

Úgy, hogy komolyan vettem azt, ami a pályázatomban állt, és tudtam, hogy mindenáron keresztül is viszem a terveimet a nem sokkal később Concerto Budapest névre keresztelt együttessel. Volt egy erős vízióm arról, hogyan kell szakmai szempontból megújítani egy ilyen zenekart. A repertoárral kezdtem. Ebből a szempontból konzervatív vagyok, nem hiszek a crossoverben meg az ilyen-olyan feldolgozásokban, ezért a bécsi klasszikusokhoz, Haydn és Mozart műveihez mentem vissza, majd fokozatosan bővítettem a kört Beethovennel, Schuberttel, Bartókkal és a magyar kortársakkal – utóbbi a Keller Quartet missziójának egyfajta folytatása is. Kamarazenei gondolkodással megpróbáltam rávezetni a zenészeket arra, hogy ismerjék meg egymás játékát, kommunikáljanak a zenén keresztül, reagáljanak egymásra, és mindenki alkotótársa legyen a másiknak. Ha valakik csak vertikálisan jól, technikailag pontosan tudnak együtt játszani, nem azt jelenti, hogy mondanak is valamit. A közlés pedig a legfontosabb ebben a műfajban.

és ha ehhez a csúcsminőség is adva van, nem létezik, hogy ne varázsolja el a közönséget. Ez a koronavírus-járvány alatti élő közvetítéseinken is átjött, egy-egy koncertünkbe több százezren hallgattak bele az interneten. Bármely dolgot a világban csak így érdemes csinálni, ha nyomot hagyunk vele másokban, különben nincs semmi haszna. Ehhez viszont folyamatosan teljesíteni kell. A nemzetközi zenei világban nincs olyan, hogy valakinek joga van valamihez. Csak akkor tudunk megmaradni benne, csak akkor hívnak meg minket újra a legnevesebb koncerttermekbe, hogyha folyamatosan és nagyon jól játszunk.

A Concertót egyre szívesebben látják a világ minden pontján, az elmúlt években számos sikeres koncertturnén vettek részt Németország és az Egyesült Államok nagyvárosaiban, Spanyolországban, Francia­országban, Kínában, Japánban, Thaiföldön, Tajvanon, az Egyesült Királyságban, és sorra érkeznek az újabb felkérések. Néhány éve lemezfelvétel-sorozatba kezdtek a nagy IX. szimfóniákkal a fókuszban, folyamatosan világhírű vendégművészekkel játszanak, az együttesről készült különleges hangulatú koncert­filmek számos díjat nyertek. Elégedett?

A Concerto Budapest egy csodálatos emberi és zenei műhely lett, ahol kilencven muzsikus és huszonöt nem muzsikus munkatárs szakadatlan munkával igyekszik értékeket teremteni Magyarországnak. Ezt látják és hallják a hozzánk eljövő világhírű vendégszólisták, a közönség, és méltatja a nemzetközi szakma is. 

Azonban most aggódom a magyar kultúráért, a magyar zenéért és a Concertóért. A jelenlegi válság elindított egy veszélyes folyamatot, aminek a végén lehetséges, hogy kiemelkedő együttesek is megszűnhetnek. Ez végzetes lenne, mert az az igazi baj ma a magyar kultúrában, hogy rosszak az arányai. A rendszerváltás óta a popkultúra a perifériára szorította a klasszikus művészeteket, és a nemzet kulturális vénájában kevés igazi szellemi és lelki táplálék kering. Az általános műveltség alacsonyabb ma, mint a rendszerváltáskor, ennek az lett a következménye, hogy sokan azt hiszik, hogy a művészet felesleges.

és az ő csodálatos elképzeléseit nemzetnevelésre és nemzetépítésre fogják használni. Ha a klasszikus zenét jobban megismerné  az ország, és nevelőereje  jobban érvényesülne az oktatásban, biztosan több lenne a szeretet és megértés hazánkban. Több lenne a jóakarat, mert több lenne a lélek, és ha több lesz a szív is, akkor erősebbek leszünk és jobban bírjuk majd a megpróbáltatásokat is. És ha erős lelke és gerince van egy országnak, akkor az alkotóereje is sokkal nagyobb lesz.  Idealista vagyok, történjék bármi a világban, töretlenül hiszek a zenében, magunkban és abban, hogy a magyar szellem erejével bármilyen fal áttörhető.

Kodályt idézi, a szülei fényképe mellett közvetlenül pedig Bartóké áll. Ő a másik origója az életének?

Bartók a magyar nemzeti gyökerekhez visszanyúlva újította meg a világ zenéjét, ezért számomra egyszerre a magyar nép és a valódi, még nem eltorzult, nemes, testvéri európaiság szimbóluma. Nélküle és Beethoven nélkül én sem lennék az, aki. Úgy szoktam fogalmazni, hogy Beethoven a hitem, Bartók a hazaszeretetem.

***

yitókép: Mandiner / Ficsor Márton