Festek, mert ez az életem – Váli Dezső a Mandinernek

Joó István interjúja a Mandiner hetilapban

Kerek húsz éve készítettem önnel ugyanitt, tágas műtermében interjút. Mintha semmi nem változott volna, a tubusok a polcon vagy éppen a szerszámok a falon ugyanolyan rendezetten sorakoznak, itt van a műteremképeiről ismerős, öreg festőállvány, a hatalmas műteremablak, amit lesmirglizett, hogy az elmélyült alkotás érdekében ne lásson ki az önnek egyébként kedves Margit körútra…

Igen, húsz évet öregedtem, öregedett a festőállvány is, a száztíz éves műteremablak. Amire most négy réteg pukkanófólia kerül – a pilisi szél ide jutva elcsöndesedik. Télen hideg van. És a fűtés most ugyebár… Gázkonvektoraink vannak.

Ennyivel válaszol a műteremlakásában az energiaválság kihívására?

Ennyivel is. A táblázat szerint a 40 ezres gázszámlánk helyett havi 193 ezer forintos várt volna ránk. Most intézem éjjel-nappal: a klímafűtés majdnem háromszor gazdaságosabb, az áramnak sokkal kevésbé emelkedett az ára.

Számos „szent kényszeressége” közül az egyik, hogy nincs könyvtára. A könyveit elajándékozza, és csak egyetlen rekesznyit hagy meg. A rekesz most is ott van az ágya mellett, de nem látok a húsz-harminc könyv között Illyést. Már nem szereti rajongva, amint húsz éve nyilatkozta? 

Nem láthatja, esti sétánkra a tarisznyába van bekészítve, félúton fölolvasok belőle Katának.

Akkor Illyést változatlanul szereti? Azért is kérdezem, mert bár korábban Zelk Zoltán nem volt a könyvek között, most több kötetét is itt látom. Ráadásul a honlapján, a VáliNewson róla áradozik az utóbbi időkben.

Illyést is használom. Intellektuálisabb Zelknél, aki a tiszta szívmeleg. Ahogy ő szenved, ahogy a bűneit emlegeti, az hitre utal. Megírja a sorsából adódó szenvedéseket; sors pedig aztán jutott neki. Kommunista röplapok, rendőrségi megveretés, Romániába toloncolás, háromszori munkaszolgálat, aknamező, leégett falvak. Ő csakugyan felszabadult. Akkor aztán a Sztálin-himnusz, majd a szocrendszerből való lassú kijózanodás keserűsége, az elhallgatás. Magára találás 1955–56-ban, utána második börtöne, majdnem két év. Imádott felesége meghalt szabadulása előtt egy héttel… A hatalmas siratóköltemény, a Sirály… lóversenyezés. Második házassága egy prostituálttal, mert olyan szép szeme volt… édesen szomorkodó versében meséli el… Harmadik házassága Erzsébet asszonnyal, aki irodalomtörténész, ő aztán tudta, kit szolgál. Évekig ápolta, minden cetlijét gyűjtötte, hosszú kórházidők…

Petri György egy versében azt kérdezi: „Miért az éjszaka szabadítja fel a költészetet?” Mikor jó verset olvasni?

Este ágyban néhány perc, akkor már hullafáradt vagyok. Negyed tizenegykor oltok.

Sokkal több időm nincs is erre. Azaz naponta a Lukács uszodától hazáig. Ha úszótárs száll föl velem a 17-esre, jelzem neki, bocs, most Zelkkel beszélgetek. Ma találtam a három megálló ideje alatt négy gyönyörű sort tőle. Föltettem a blogomba, mert olyan szavak egymás mellett… cseng-bong az egész. Figyelmeztető és tanulságos, hogy egy olyan műveletlen, kereskedőtanoncnak is ügyetlen kis zsidó fiúnak, mint ő, milyen hihetetlen bonyolult az érzelemvilága. Hatalmas tehetségbatyut kapott a hátára.

Az asztalán egyebek mellett Szabó T. Anna frissen megjelent összegyűjtött versei, letépett vécépapírszelvényekkel megjelölve az oldalak, ahol valami fontosat talált. Őt miért szereti?

Annácska néhány verse nagyon megtetszett talán tizenöt évvel ezelőtt. Tüneményes tisztasággal, újszerűen szólalt meg: egy fiatalasszony szerelmes a férjébe. Boldogságai, gyerekszülések. Felkerestem, jóba lettünk, sütött nekem rétest. Aztán lassan vele is elmaradt a kapcsolattartás, elcsöndesedett az életem. Amúgy is töményebb, ha valakitől olvasok, mint ha két órát beszélgetek vele. Ezt Pilinszky is megírta.

Kétszer is említette a költészettel kapcsolatban mások házasságát. A honlapján arról értesülhettünk, hogy a felesége nagyon beteg, de az ezzel kapcsolatban született bejegyzésekben nem panaszkodik, sőt.

Halálközelben vagyok először életemben. Anyácskám messze volt; halála rendben volt, nem érintett meg így. Katát másfél éve diagnosztizálták, nem gyógyuló beteg. Az agy utasításait az idegek nem közvetítik az izmoknak, így azok elsorvadnak. Nála először a száj izmai. A beszéde már alig-alig érthető, kezdünk papírt, tollat használni. Nyelni nem tud, köldöktájon kivezetett csövön át táplálom kétóránként vízzel és tápszerrel. Csütörtökön kötözés. Fekvőbeteg, de esténként egy óra a Tóth Árpád sétányon; napi dolgaimról, gondolataimról mesélek neki. A gyerekek rég elrepültek, zárt életet éltünk. Mint mikor udvaroltam neki,

Hogy fogadja?

Mondom, egymásnak örülünk… Persze hálás, hogy kiszolgálom, kedvvel. Szívből, kedvvel.

Az a töredékes figyelem, amire a legtöbb férfi képes, az ön esetében most, nyolcvanévesen növekedett?

Ötvennégy együttévünk végig konfliktusos volt. Nem voltunk boldog házasság. Szokták mondani, egy művész nem férjtípus. Mentség-e? A semmiből világot csinálni nem emberszabású feladat. Katolikus hitünk végig segített. Most a konfliktushelyzetek java része megszűnt, élünk egymásra utalva, egymásra találtunk.

Felismerték, hogy Isten céllal engedte ezt meg?

Megköszönjük Kata betegségét. Isten ezt találta számunkra a legpontosabb ajándéknak.

Belül sem sóhajtozik, hogy ez szakadt önre, hogy netán akadályozza önt az útjában?

Előzőleg már volt egy kényszerű helyzetem: tíz éve több hónapos tárgyalás után a fiammal szerződést kötöttünk, ő abbahagyja a dohányzást, én pedig a KRESZ szerint vezetek. Előtte kilencvennel jártam a városban. Ő vetette föl, féltett, és én ezen megrendültem. Tudtam, most két ellentétes hozzáállás közül az egyik lesz a jövőm. És nem én választok. Halálomig fogcsikorgatva ötvennel. Egy éve pedig automatikusan „anyuka” lettem. A konyhám hatalmasan megszervezve, ehhez aztán értek. Havonta negyvenöt flakon holland tápszer érkezik. Fecskendők, sterilen csomagolt csövek, segédeszközök. Rendet tartok. Szeretem csinálni. Az uszodában csodálnak, micsoda hősiesség. Mosolygok, hősies az anyuka, aki húsz évig mindennap ebédet főz a kölyköcskéinek? Utamban akadályoz?

Néha jót. „Néhább” nagyon jót.

Mindez nagy változás, miközben mintha nagyon szeretné a változatlanságot is. Ha jól számolom, mintegy három és fél évtizede fest olyan képeket, amelyeknek a műterme a kiindulópontja. Ezen már nem változtat, vagy még bármikor megváltozhatnak festmények „játékszabályai”?

Van, aki ezt egyszerűbben kérdezi: hogyhogy nem unom ezt a témát?

Nem unhatja, ha ezt csinálja, ráadásul a sorozat mindegyik tagja nagyon más.

Persze. Barátom meséli, kisfiúként elképzelte a házasságát: két szoba, hall, ebédlőasztal, család, két gyerek… Én érettségiig semmi nem akartam lenni, jövőképem soha nem volt, most sincs. Hogy majd ha nagy leszek. Majd ha nyár, akkor én. Életem a mai nap. Tervem nincs. Rajzolom a műtermeket – lehetne persze kiscica is. Festőállvány, ablak, képkeret, padlóvonal. Nincs információtartalma. Egy lefestett virágcsokron el lehet mélázni. Giorgio Morandi és Király Gyuri néhány csuprot letesz maga elé az asztalra, évtizedekig tologatja, kicsit így, kicsit úgy. És művek, életművek, remekművek. Persze a téma a kép befogadásához csak a küszöb. Aki ott megáll, és nem megy tovább… Én, aki csinálom, mindebből semmit nem tudok, a néző látja.

A fotósunk kedvéért az imént elkezdett egy képet. Lerajzolt egy kompozíciót ceruzával, mégis azt mondja, nem fogalmi gondolkodással alkot.

A fotós kérte, hogy a fény felé, oldalvást üljek bele abba a fotelbe, ehhez nem éreztem ihletet. Képet kezdeni egyszerűbb volt. Ami fölkerült az elején, egy vonalrács. Majd a közeit kell kiszínezni.

Festő barátom mondta, „tudod, én lusta ember vagyok, de mikor már a kép minden részlete a fejemben, szétfeszít, akkor már muszáj megcsinálni”. Sokáig irigyeltem… Ihlet egy évben négyszer, a többi tisztességes hivatalnokfeladat, adott időben kezdem délelőtt a munkát. Fogalmam sincs, mi lesz belőle öt perc múlva.

Amiről beszélni lehet: ezeknek a tárgyaknak, illetve foltoknak az egymáshoz való viszonya, egyensúlya, egyensúly-felbillenése vagy nem?

A képcsinálás: foltok, ritmusok, arányok… Meg a színek. Az én képeim semmit nem mondanak szín nélkül. Ami jó tőlem, az a színek által. A magyar festők nagy része nem tud színezni, nem is érzi, mire való a szín. Picasso se tudott… a színei jelentéstelenek. Nála az utalások fontosak, a formák, a ritmusok.

Mi van a „mondanivalóval”?

Nem akarok semmit mondani, üzenni.

és ezt szoktam meg. Nyugdíjasként sakkozzak a szemközti parkban egy másik öregúrral?

A képein gyakran uralkodó monokróm hatás és fél­homály szomjassá teszi a lelket, elcsöndesít, nagyon sűrű, gondolatilag termékeny állapotba kerül az ember, ahogy belemélyed a festménybe. A műteremtémájú képek előtt három-négy éven át zsidó temetőket festett. Ha nincs az a korszak, befutott volna ennyire? 

Befutottam? Ennek örülök. Ki kell igazítanom. Kettő, ami viszonylag ismertebbé tett, úgy értem, a minőségen túl. Az egyik, hogy negyvenkét évesen, 1984-ben rájöttem, kár megvárnom a halálomat, hogy a képeim elkezdjenek működni. S akkor egy év munkájával szétajándékoztam az itthon lévő háromszázhatvan képemet a budapesti értelmiségi ismerőseim között. A másik tényező az e valóban ritkán látott téma, a zsidó temető. Egy vidéki csoportos kiállításról hazafelé a buszon kissé beborozott kolléga megbökött: „a zsidó temető meghozta neked a Munkácsy-díjat”. Ellenszenv, másoktól rokonszenv. Nem csak zsidóktól, bár gyűjtőim java része az. Művelt kultúrafogyasztók. Idősebb testvéreink, mondta János Pál.

Világos, hogy mint testvéri gesztust is értékelte a zsidóság. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy számításból vágott volna bele.

Ha számítás, nyilván letagadnám, nem? Félretéve a tréfát, valójában akaratlanul kerültem bele. Kenyérkereset gyanánt évekig egy egész Magyarországra kiterjedő szociokutatás részese voltam. Munkavezetőm érdeklődése – a falvak szélén megállítva a kocsit –, hogy a zsidó temetőket is megnéztünk. Én, a fotós, ami szép az orrom előtt, mindent magamnak is lefotóztam. 2400 temetőfelvétel, a Néprajzi Múzeumé. Könyveim, kiállításaim is lettek belőle.

Ezek a dülöngélő sírkövek ugyanolyan jelentéstelen eszközök, mint a műtermes ciklusban az állvány, a szék, az ablak?

Itt természetesen fontos a téma is… én a szakrális csendet fotóztam. A festményeknél kicsit más a helyzet, de a témának ott is szerepe van. Óhatatlanul a tudatban a zsidó múlt, a történelem, a kultúra, Mózes, a zsoltárok, a szakralitás.

Mit ért közelebbről a szakralitáson?

Beszélgetést Istennel. Reggel nálam öt óra negyventől papi zsolozsma. Aminek a hetven százaléka zsidó szöveg, ószövetségi. A mindent tudó zsoltárok. A próféták: Izajás, Zakariás. De nálam abba, hogy a téma foglalkoztatott, a szakralitáson túl belsőépítész-tanultságom, hajlamom is belejátszott: a temetők mikroenteriőrjei. Ahogy a sírkövek kis tereket alkotnak a halott emberek fölött. Ellentétben a mi ronda, hivalkodó temetőinkkel, az ő egymást figyelembe vevő hasonlóságuk magaskultúra. Bár ez már náluk is inkább csak a múlté. Végül azért hagytam abba ezt a sorozatot, mert kezdtek gyengülni a képek. E képek felét, nyolcvanat fölfűrészeltem.

Említette imént, hogy eredetileg belsőépítész. Miért az Iparművészeti Főiskolára ment, miért nem a Képzőművészetire?

Egy szombat délelőtti látogatáson dőlt el az életem, mentem a mesteremhez látogatóba, kezdő festőként. Meséltem, megyek a Képzőművészetire felvételizni, azt mondta: „Ne menj oda. Ott még a szocreál maradékai, amúgy se vennének föl, nem tudsz rajzolni. Viszont az Iparművészetin színtan, anyagtan, kortárs művészettörténet, tér – az korszerű képzés.” Fogtam egy taxit, elmentem a Képzőművészetire, visszakértem a lapomat, s ugyanazzal a taxival átvittem az Iparművészetire.

Nem bánta meg?

Igazi elitképzés az ország legjobb építészeitől, Szrogh György, Jánossy György, Jurcsik Károly… Én nem irigyelek egy cambridge-i diákot sem. Beleszerelmesedtem az építészetbe. Is.

Kapok és adok valamit. Egy mű befogadása egyébként egyszemélyes titok. Szerencsés esetben ívfény villan a mű és a néző között. Ami végső soron csöndesen Istenre utal. 

A nem vallásos embernek ezzel mit mond?

Neki is ugyanaz az élmény. Ő annyit érzékel, hogy itt valami felemelő, vágyottan tiszta.

Akkor a művész Isten eszköze?

Mint az utcaseprő is.

Az utcaseprő hogyan viszi közelebb Istenhez az embert?

Mi is, ő is segít élni; az utcaseprő megment minket, hogy ne legyen itt két hónap múlva pestisjárvány.

Nyolcvanévesen fásultan vagy lelkesen nézi a mai képző­művészeti folyamatokat? Merre fordul éppen a világ képzőművészetének hajója?

Úgy vagyok, ahogy az öregembereknek mindig is kötelező. Már idegen, amit látok. Java része nekem felszínes és üres. Kevés értéket látok, igaz, a világ rohanóvá vált, de ez nem az a szakma, ahol a rohanásnak helye lenne. Az igazi művészet nem Orbán Viktor mellett vagy ellen mond véleményt, hanem az élet legfontosabb dolgairól:

Van Kossuth-díjas festőkolléga, aki nem tagadja, hogy állandóan nézi a nyugati kortárs festészeti tárlatokat, keresi, mi az, ami most trendi. Ő olyat kíván csinálni. Ámulattal hallgatom szegényt. De erősen tudom, mindig vannak és lesznek tehetségek, akik mindenféle csacsi divatok közepette vagy ellenében remekművet tudnak alkotni.

Mondana pár nevet a mai derékhadból, akinek a műveire odafigyel?

Alig járok már tárlatra, és kiirtották az éves tavaszi tárlatokat a Műcsarnokból, ahol tájékozódni lehetne. Mert az munka, és bizony napokig zsűrizni kellene. A fiatalokat így már honnan ismerném? Hirtelenjében az ismerősök, Vojnich Erzsébet, Nádor Tibi, Fischer Balázs, Nagy Géza, Krajcsovics Éva, Király Gábor, Csató Józsi jut eszembe… Pár hete fedeztem föl magamnak egy festőt, aki a szememben most lesöpör mindent. Tán kevesen ismerik, pedig negyvenéves, Király György, Szolnokon él, csöndben. Elvittem hozzá műgyűjtő barátomat, azonnal tíz képet vásárolt tőle. A honlapomon is bemutattam.

Mintha az internetes naplója részben ugyancsak művészeti tevékenység volna, amellett, hogy sokak szerint „tanít látni”. Föltesz egy-egy festményt, fotót mástól és önmagától, és amivel kommentálja, az félezer napi követőjének revelációként hat. Miért ír?

Öt óra huszonháromkor szól a vekker, hazajövök az uszodából, megetetem a feleségemet, és utána fél tíz körül megírom, ha valami addig az eszemben járt. Sosem azért írok, mert valamit írni kéne.

Aztán, ha problémám van – például az orosz–ukrán háborút nem értem eléggé –, leírom. Még átírom ötször-nyolcszor, az írás által tisztul ki egy gondolat.

Hadd idézzem végül egy jellegzetes és számomra szép VáliNews-bejegyzését a közelmúltból. „Teherautónyi termőföldet hoztak a készülő Széna téri parknak. Nem terítették szét azonnal, azonnal kizöldült.” Miért érintette meg ez a köztéri mozzanat?

Mert ez maga az élet, az élet. Pár éve a Széll Kálmán téren megszólított egy középkorú asszony, hogy ő a blogom után már másként látja a Margit körutat. Ahogy én egy aszfaltrésbe belenőtt kis virágot megünnepeltem.

A Horn Collection 27 Váli-képe
Szeptember 8-án nyílt meg a Váli Dezső – Válogatás a Horn-gyűjteményből című kiállítás a Kálmán Makláry Fine Arts galériában, a budapesti Falk Miksa utcában. Az összes korszakát felölelő, Horn Péter műgyűjtő tulajdonát képező festmények szeptember 30-áig tekinthetők meg. A Horn-gyűjtemény Magyarország egyik legjelentősebb modern és kortárs képzőművészeti kollekciója.

Szeptember 8-án nyílt meg a Váli Dezső – Válogatás a Horn-gyűjteményből című kiállítás a Kálmán Makláry Fine Arts galériában, a budapesti Falk Miksa utcában. Az összes korszakát felölelő, Horn Péter műgyűjtő tulajdonát képező festmények szeptember 30-áig tekinthetők meg. A Horn-gyűjtemény Magyarország egyik legjelentősebb modern és kortárs képzőművészeti kollekciója.

*** 

Nyitókép: Földházi Árpád