Toldi, a magyar naphérosz

Jankovics Marcellről mindig a Fehérlófia jut eszembe. Persze eszembe juthatna más is, de valamiért ezzel a rajzfilmjével azonosítom. A 2021-ben elhunyt rajzfilmrendező, író, illusztrátor – a sok egyéb szakmáját inkább nem is sorolom – hatalmas és kimeríthetetlen életművet hagyott maga után. A legtöbben nyilvánvalóan a filmjeiről ismerik, pedig kultúrtörténészként is jelentős munkák fűződnek a nevéhez. Az életében elkészült utolsó rajz­filmes munkája a Toldi című rajzfilmsorozat volt. A sorozatot nem láttam, a nemsokára bemutatandó moziváltozatát viszont igen, s annyit elöljáróban elmondhatok, hogy lenyűgöző élmény volt.

Ezt a filmet Jankovics Marcell már csak társrendezőként jegyezhette. A film eredeti világát még ő álmodta meg, a végső formába öntés viszont Csákovics Lajos érdeme. Ők ketten tehát a Toldi mozifilm rendezői, s ne feledkezzünk meg a Kecskemétfilmről sem, a legendás animációsfilm-stúdióról, melynek rajzolói és egyéb munka­társai ismét kitettek magukért. Az már a film első pillanatiban látszik, hogy a Jankovics-univerzumban járunk, noha a képi világ most nem tűnik olyan radikálisan újszerűnek, mint évtizedekkel ezelőtt. Sokkal inkább a kifinomultság szembetűnő, a képzőművészeti igénnyel és érzékenységgel megálmodott látvány. Itt minden a helyén van, a helyszínek autentikusak, és minden elemükben a 14. századi magyarországi viszonyokat tükrözik, erre az alkotók külön figyelmet fordítottak.

Arany János halhatatlan elbeszélő költeményét talán nem kell bemutatni senkinek, fontos viszont megjegyezni, hogy a filmben szöveghűen hangzik el a mű, ahogy kell, nincs semmi rövidítés vagy tömörítés, tehát semmi butítás és engedmény, ami nagyon jól van így. Kitűnő ötlet volt az alkotók részéről, hogy a gyakran felbukkanó narrátor figurája nem más, mint maga Arany János, pontosabban a szellemalakja. Sodró és elemi erejű képek ragadják magukkal a nézőt, s ez a lendület egészen a stáblista feltűnéséig kitart.