Akkor is válság volt, alig valamivel a nagy háború és Trianon után. Egy mondás szerint jobb mezítláb lenni, mint könyvek nélkül. Érezni ebben egyfajta tartást, a szellem igényét a kibontakozásra minden körülmények között. Mert nem csak kenyérrel él az ember, ezt tanítja az evangélium is. S az sem mellékes, hogy nekünk még megadatik a kényelmes szoba az olvasófotellel, legyen ott majd bármilyen hideg is télen, és romok helyett – ha zárva is, de – valóságosan állnak az intézményeink, nem úgy, mint a szomszédban.
Amikor beiratkoztam a bölcsészkarra, azt mondták, hogy nem egyenlő esélyekkel indulunk, valakinek könyvtára van otthon, másnak meg semmi. Nekünk viszonylag sok könyvünk volt, anyai nagyszüleimnél viszont még több: aranyozott gerincű Jókai-életmű, a magyar költészettörténet legfontosabb szerzőinek összes vagy válogatott művei, lexikonok és sok minden más sorakozott akkurátusan felállítva a polcokon. (Olyan országok útikönyvei is, ahová nagyszüleim soha nem juthattak el.)
Csak hát azokhoz alig lehetett hozzáférni, nagyanyám sem akkor, sem később nem adta kölcsön egyiket sem. Nem olvasásra, hanem reprezentációs célokra szánta őket. Könyvespolc nem állhat üresen, ez az elv hajtotta, s könyvre akkor is költött, amikor másra alig jutott. Amilyen sok könyve volt, olyan keveset olvasott, mégis adott egy stabil elvet, amit mélyen elraktároztam magamban.
Könyvet nemcsak a mának, hanem a holnapnak is veszünk.
Azt mondják, aki fát ültet, az még bízik a jövőben. Alkalmasint az is, aki könyvet vesz, s talán nem csak magának. „[É]lt egy viszonylagosan jelentős emberréteg hazámban […] amelynek tradíciója és öntudata volt szerepéről, tudott arról, hogy ő hivatott hívni, éltetni, pártolni a magyar kultúrát”, írja Márai nagyjából arról a korszakról, ahonnan ama Petőfi-kötet is származik.