Könyvek válság idején

Uri Dénes Mihály írása a Mandiner hetilapban

A minap vettem két könyvet, aztán egy héttel később megint. Másodjára már kissé feszengve nyúltam a pénztárcámhoz a könyvesbolt pultjánál: itt a válság, amúgy is van olvasójegyem a könyvtárba, mi lesz a fűtéssel, és így tovább. Aztán amikor kézbe vettem a köteteket, és első mozdulatként szokásosan magamba szívtam az illatukat, minden feszengés megszűnt. Értékteremtő beruházás, mondhatnánk a ma divatos projekt­nyelven. Valójában ennél sokkal több

T. S. Eliot szerint

És mikor bízzunk az ember jövőjében, ha nem éppen válság idején?

Feltéve persze, hogy egy háború s annak minden következménye krízis, és nem inkább az elmúlt évtizedek békéje volt egyfajta anomália. Akárhogy is, az nem vitás, hogy a megszokottnál nehezebb idők köszöntöttek ránk. Egyelőre még mindenből jut elég, lehet, hogy több nem, de nem is a sok kell, hanem az elég. Ezt például mintha elfelejtettük volna, pazarlásunk is részben ebből fakad. A kulturális intézmények viszont, akárcsak a pandémia idején, megint sorra bezárnak hónapokra vidéken és a fővárosban egyaránt. De a könyvek, az örök beszélgetőtársak, maradnak.

Vajon belőlük mennyi elég? Luxuscikkek lesznek-e, ha a papír ára és az infláció mértéke a jelenleginél is nagyobb ütemben növekszik? Ki vesz majd könyvet, ha így lesz? A családi bibliotéka két darabjára gondolok. Az egyik Mihail Bulgakov A Mester és Margaritája. Édesanyám kapta 1975 decemberében, majd ötven éve, a dedikálás szerint „a Mikulástól”, aki, azt hiszem, talán az első, kamaszkori udvarlója volt. Fél évszázad, ennyi idő alatt sok minden megtörténik az emberrel. Ezt forgattam én is az egyetem világirodalmi kurzusán. A másik az apai nagyszülői házból való, egy viseltes Petőfi-összes 1923-ból.

„Régi, jó, de ko­pott jószág”, jut eszembe Vörösmarty.

Akkor is válság volt, alig valamivel a nagy háború és Tria­non után. Egy mondás szerint jobb mezítláb lenni, mint könyvek nélkül. Érezni ebben egyfajta tartást, a szellem igényét a kibontakozásra minden körülmények között. Mert nem csak kenyérrel él az ember, ezt tanítja az evangélium is. S az sem mellékes, hogy nekünk még megadatik a kényelmes szoba az olvasófotellel, legyen ott majd bármilyen hideg is télen, és romok helyett – ha zárva is, de – valóságosan állnak az intézményeink, nem úgy, mint a szomszédban.

Amikor beiratkoztam a bölcsészkarra, azt mondták, hogy nem egyenlő esélyekkel indulunk, valakinek könyvtára van otthon, másnak meg semmi. Nekünk viszonylag sok könyvünk volt, anyai nagyszüleimnél viszont még több: aranyozott gerincű Jókai-életmű, a magyar költészettörténet legfontosabb szerzőinek összes vagy válogatott művei, lexikonok és sok minden más sorakozott akkurátusan felállítva a polcokon. (Olyan országok útikönyvei is, ahová nagyszüleim soha nem juthattak el.)

Csak hát azokhoz alig lehetett hozzáférni, nagyanyám sem akkor, sem később nem adta kölcsön egyiket sem. Nem olvasásra, hanem reprezentációs célokra szánta őket. Könyvespolc nem állhat üresen, ez az elv hajtotta, s könyvre akkor is költött, amikor másra alig jutott. Amilyen sok könyve volt, olyan keveset olvasott, mégis adott egy stabil elvet, amit mélyen elraktároztam magamban.

Azt mondják, aki fát ültet, az még bízik a jövőben. Alkalmasint az is, aki könyvet vesz, s talán nem csak magának. „[É]lt egy viszonylagosan jelentős emberréteg hazámban […] amelynek tradíciója és öntudata volt szerepéről, tudott arról, hogy ő hivatott hívni, éltetni, pártolni a magyar kultúrát”, írja Márai nagyjából arról a korszakról, ahonnan ama Petőfi-kötet is származik.

Hacsak lehet, vegyünk hát könyvet, a szűkös időben is. Nem a válság vagy a háború ellenére, hanem éppen azért.

Nyitókép: Shutterstock