Az atomfelhő árnyékában – tényleg kitör a nukleáris háború?

Somkuti Bálint írása a Mandiner hetilapban

Akik a hidegháború idején nőttek fel, fájdalmasan tudatában vannak a pusztítás veszélyének, amivel egy atomháború járna. Gyerekkorom felett ott lebegett a Másnap (The day after) című katasztrófafilm által bemutatottak rémképe és a jól ismert csillagász, Carl Sagan által megjósolt nukleáris tél árnyéka. Bár ez a tapasztalat nem mérhető az ötvenes-­hatvanas évek nyílt fenyegetéséhez, a tudat, hogy egy óra alatt vége lehet a világnak, sok mindennek megadta a keretét.

A kiteljesedett globalizáció húsz-huszonöt éve alatt aztán nagyrészt megfeledkeztünk arról, hogy

A tömegpusztító fegyverek (magyar katonai terminológiában töpfe) csoportjának leginkább ismert és rettegett tagja garantálja, hogy egy atomhatalmat „ne lehessen a vereség kétségbeesésébe taszítani”. Ezek a kisszámú európai nukleáris teoretikusok egyikének, a brit Michael Quinlannek a szavai.

Nukleáris triász

Hogyan is néznek ki azok az eszközök, amelyek sokak szerint bevetésre készen állnak? A nukleáris fegyvereket hagyományosan indítási helyük szerint csoportosítják: a szárazföldi, a légi és a tengeri képesség alkotja az úgy­nevezett nukleáris triászt. Egy ország csak akkor tekinthető tényleges atomhatalomnak, ha a robbanófejek mellett a célba juttató eszközöket is birtokolja. Éppen ezért kritikus jelentőségű Észak-Korea gazdasági nehézségei ellenére is folytatott rakétaprogramja vagy Irán jelenleg hagyományos robbanófejjel felszerelt, több ezer kilométeres hatótávolságú rakétái.

Az atomfegyverek legjellemzőbb hordozóeszközei az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM). Ezek az alapvetően irányítatlan – ballisztikus pályán repülő – eszközök lényegében nem sokat változtak a második világháborús német V-2 rakéták óta. Szilárd vagy folyékony hajtóanyagot használnak, hatótávolságuk függvényében több fokozattal is rendelkezhetnek az űrkutatásban használt rakétákhoz hasonlóan – a Szputnyik-1 nemcsak az első mesterséges égitest volt, hanem egy új fenyegetés megtestesítője is.

A fegyverek hatóerejét tnt-egyenértékben szokás megadni, általában kilotonnában. Egy 1 kilotonnás robbanófej 1000 tonna tnt robbanásakor fellépő hatásokéhoz hasonló károkat okoz, súlyosbítva a radioaktív sugárzással, valamint az óriási hő- és fényterheléssel.

Felhasználásuk módja szerint megkülönböztetünk harcászati, azaz hadműveleti és hadászati, azaz stratégiai nukleáris fegyvereket. Az előbbi kategóriába tartozó eszközöknek katonai célpontjai vannak, az utóbbiba sorolt fegyverek célpontjai közé a második világháború terrorbombázásaihoz hasonlóan az ellenség közigazgatási, lakossági és ipari központjai, azaz jellemzően a nagyvárosok tartoznak. Az első kategóriába tartozó eszközök jellemzően az adott haderőnemhez, azaz a szárazföldi vagy a légierőhöz, illetve a haditengerészethez tartoztak, a második csoport fegyverei az oroszoknál hadászati rakétacsapatok, az USA-ban a Stratégiai Légierő (SAC) állományába voltak sorolva.

Tonnák, kilo- és megatonnák

A hidegháború végével a rendszerben tartott számtalan fajta harcászati-hadműveleti nukleáris eszközt – mélyvízi bombát, tüzérségi atomlőszert, rövid hatótávolságú vagy tüzérségi harcászati nukleáris rakétát, szabadesésű atombombát stb. – a legtöbb állam kivonta a rendszerből. Ezek hatóereje a feladattól függően széles skálán mozgott, a mélyvízi bombáké jellemzően a kilotonna töredéke volt, a közlekedési csomópontok, raktárak ellen szánt harcászati nukleáris rakétáké 50 és 400 kilotonna között alakult. A hadászati-stratégiai atomfegyverek hatóereje 100 kilotonnától 1,5 megatonnáig terjedt. Összehasonlításul: a Hirosimára ledobott atombomba 15-20 kilotonnás volt.

Közös jellemzőjük a modern szárazföldi, silóból és a tengeri, erre a célra kifejlesztett tengeralattjáróról indított, általában 10-18 ezer kilométeres hatótávolságú interkontinentális rakétáknak, hogy több töltetet hordoznak. Ezek az úgynevezett önállóan célra irányítható robbanófejek (MIRV). A francia hadiflottában rendszeresített M51 rakéta például 10 darab ilyen robbanófejet hordoz. Hasonló a szerepük a cirkáló- vagy szárnyas rakétáknak, amelyeket szintén lehet a szárazföldről vagy hajóról, tengeralattjáróról indítani, esetükben jellemzően egy nukleáris robbanófej alkotja a hasznos terhet. Cirkálórakétából van légi indítású változat, illetve a francia légierő rendelkezik egy nukleáris robbanófejjel rendelkező föld-levegő rakétával is.

A légi indítású eszközök közül a klasszikus gravitációs, ejtőernyővel fékezett atombomba az amerikai harcászati nukleáris fegyverek egyetlen képviselője. A B61 nevű eszköz 0,3 és 400 kilotonna közötti robbanóerővel rendelkezik.

Információk szerint 230–400 ilyen atombomba áll az amerikai légierő rendelkezésére, ebből 100-at Európában tárolnak. Ezek egy része a törökországi incirliki légibázison volt, e készletet a 2016-os puccs után a hírek szerint Romániába szállították át.

Érdekesség, hogy a neutronbombának nevezett fokozott sugárzású fegyver (ERW) hivatalosan nem áll rendszerben egy országban sem.

Európai, pláne önálló nukleáris elrettentésről nem beszélhetünk. Az összes európai nukleáris fegyver a NATO parancsnoksága alá tartozik, és a négy darab, M51-gyel felszerelt francia tengeralattjáró, illetve a szintén négy darab, hasonló képességű, amerikai Trident D5 interkontinentális rakétával felszerelt brit naszád együtt sem éri el a tíz amerikai vagy a tíz orosz hajó erejét.

Ráadásul szárazföldi indítású rakétával egyik ország sem rendelkezik, ahogy légibombával sem, mindössze a 300–500 kilométer hatótávolságú, 300 kilotonna hatóerejű francia ASMP-t sorolhatjuk még az európai atomfegyverek kategóriájába, ideértve az itt tárolt amerikai készletet is.

Az orosz arzenál

A fentiekkel szemben amerikai becslések szerint

amely alkalmas a harctéri vagy a hadműveleti mélységben való bevetésre. Mivel egy – a hidegháborúban elképzelthez hasonló – globális, hadászati célpontokat érő nukleáris háborúnak kicsi az esélye, vegyük sorra, hogy az USA-éhoz hasonlóan szó­virágokkal telezsúfolt, de valójában rugalmas orosz doktrína milyen eszközökre támaszkodhat.

A leginkább szóba jöhető két fegyverrendszer a hírekben gyakran szereplő, jelenleg hagyományos robbanófejjel felszerelt Kalibr cirkálórakéta és az Iszkander rövid hatótávolságú ballisztikus rakéta. Oroszország a Nyugattal ellentétben nem szerelte le tüzérségi atomlőszereit sem, így például az egyre sűrűbben bevetett 203 milliméteres önjáró nehéztüzérségi ágyúhoz, a 2Sz7 Pionhoz is van ilyen lövedék.

Felmerül a kérdés, hogy mi haszna lenne harcászati atomfegyverek bevetésének. Az egymással csapnivalóan kommunikáló orosz haderő- és fegyvernemek amúgy is nehezen találják meg és még nehezebben találják el a gyorsan mozgó, szétszórt ukrán egységeket. Márpedig ahhoz, hogy egy harckocsi megsemmisüljön, egy 1 kilotonnás robbanófejnek 90 méteren belül kell robbannia az amerikai hadsereg számításai szerint. A jelenleg orosznak nyilvánított területen elhelyezkedő vezetési pontokra vagy raktárakra sincs értelme nagyobb hatóerejű eszközzel csapást mérni. Ráadásul a később oda bevonuló, hiányosan felszerelt és kiképzett saját erőket (lásd a Csernobil környéki bénázást a háború elején) éppúgy hátráltatnák a robbanás hatásai, mint a terület későbbi gazdasági hasznosítását.

Persze egy más nevében megrendezett, hamis zászlós incidens esélyét sem lehet kizárni – csak bízni tudunk abban, hogy a hadviselés egyik utolsó tabuját nem döntik le részérdekek miatt.

A fentiek persze egyáltalán nem jelentenek garanciát semmire: ez a háború szinte minden szakértőre rácáfolt már így vagy úgy. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy a Belgorod tengeralattjáró körüli hisztériához hasonlóan csak a sajtó fújja a buborékot. Ugyanis a „szuper-tengeralattjáróhoz” hasonló pusztító képességgel a nukleáris rakétákat hordozó tizennyolc NATO­-tengeralattjáró is rendelkezik.

És egy megacunamit kiváltó nukleáris robbanás, ha a Holdról nem is, a világűrből jól látszik.

Nyitóképen: 1946-os amerikai atombomba-robbantási kísérlet. Fotó: Shutterstock