„Komolyan kell venni a gyerekeket” – Novák János Kolibri-igazgató a Mandinernek

Csellistának készült, hogy lett ebből gyerek- és ifjúsági színház? 

Ez nagyon hosszú történet. A csellót, ahogyan sok minden mást is az életben, apámnak köszönhetem. Az ő nagy dilemmája volt, hogy csellista legyen vagy orvos. Végül a kényszer döntött helyette. Mivel három húga volt, a nagyszüleim meg egyedül nem bírták a költségeket, szó sem lehetett a kiszámíthatatlan zenészlétről, orvos lett. De a maga örömére sokszor elővette a hangszert később is. A családi anekdota szerint amikor anyám engem várt, apám egyszer azt álmodta, hogy miközben Schumann Träumereiát játssza, egy szőke fiatalember kiveszi a kezéből a hangszert „Ezt én már jobban tudom!” felkiáltással.  

Így mondhatni már a születése előtt eldőlt a sorsa? 

Pontosan.

és mint minden szülő, ő is a legjobbat szerette volna adni a fiának.

Gyerekként nem tiltakozott soha ez ellen az örökölt álom ellen? 

Nem igazán. Talán mert rögtön könnyen ment a dolog, sem pressziót, sem erőlködést nem éreztem. Az öcsémmel közösen jártunk föl a híres gordonkaművész Zsámboki Miklóshoz tanulni, aki tündéri kedves ember volt, nem mellesleg a Gryllus testvérek nagypapája. Perényi Miklós is Zsámboki-tanítvány volt, ott mászkáltam négykézláb a zongora alatt, mikor neki volt órája. Később, kamaszként megtört bennem a kezdeti lendület, hirtelen minden más érdekelni kezdett: kerámiáztam, verseket írtam, iskolai újságot szerkesztettem, gitároztam – kinyílt előttem a világ.  

Középiskolásként mégis a konziban kötött ki, ami azért elég zárt közeg.

Bizonyos tekintetben igen. De érdekes, különleges hely is volt, ahol egyáltalán nem érdekelt senkit a másik tanulmányi eredménye, csak az számított, ki milyen zenész.

Sok jó emlékem van a konziról, ahogyan később a zeneművészeti főiskoláról is. 

Ott fordult a zeneszerzés felé is? 

Nem, azt a színház hozta. Gordonkatanári szakra jártam a főiskolán, utolsó éves koromban már tévés műsorokban meg színházi előadásokban is közreműködtem olykor, közben pedig saját örömömre versekre írtam dallamokat. Mivel a 25. Színházban József Attila, Weöres Sándor megzenésítése már „foglalt” volt, levettem a polcról az Ady-kötetem. Magam is meglepődtem rajta, hogy az első Ady-estemnek a 25. Színházban mekkora sikere lett. Nem is tudom, honnan volt bátorságom ehhez az esztelenül sok közreműködőt megmozgató, gigantomán vállalkozáshoz: Cseh Tamás, Pelsőczy László, Papadimitriu Athina, Márta István és én énekeltünk, mögöttünk a színpadon férfi- és női kórus, vonósok, fa- és rézfúvósok, az énekeseknél gitár, a szólisták el se fértek, ők a dobogó előtt álltak.

Hogy került egyáltalán színházközelbe? 

Márta István hívott először a Tháliába, aki szintén konzis évfolyamtársam volt, én az A-ba, ő a B-be járt a gimnáziumban. Később Kecskeméti Gáborral kiegészülve Ad Libitum néven játszottunk a Körszínházban, a Tháliában, aztán a 25. Színházban.

Tamást egyébként az öcsémnek (Novák Emil operatőr, rendező – a szerk.) köszönhettük. Neki mesélték valami házibuliban Jancsó Miklósék, hogy ismernek egy félénk fiút, aki nagyon szeretne a 25. Színházban fellépni, de egyedül nincs hozzá bátorsága. Ő ajánlott minket, hogy társuljunk Tamással. De hogy ezután pontosan mikor és milyen körülmények között találkoztunk először, arra már nem emlékszem. Egy biztos, nem voltak hosszú próbák, egy-két hét múlva már együtt álltunk a Dal nélkülben a színpadon. 

Az nem zavarta soha, hogy Cseh Tamás mellett mindenki csak másodhegedűs lehetett? 

Nem. Alapvetően csapatember vagyok, szólókarrierre csellistaként sem igazán vágytam soha. Hogy nem én voltam a kirakatban, nagy szabadságot adott. Azzal is

nem tanulható: ő nem a hangjával énekelt, nem a kezével gitározott, hanem a mosolyával, a tekintetével, a szívével – szinte gyermeki módon szomjazva a közönség szeretetét. És hát azért nekem is lett egy kis maradandó részem a Cseh Tamás-legendában. Tamás ragaszkodott hozzá, hogy a Levél nővéremnek összekötő zenéje egy általam meg­zenésített Kosztolányi-vers, a Hatalmas ősz dallama legyen. Amikor megjelent a lemez, éppen Münchenben voltam csellistaösztöndíjjal, meg is lepett, mikor megláttam a nevem a lemezborítón. 

Elvarázsolta a Nyugat?

Nem igazán. Tudtam, mire számítsak, hiszen előtte már jártam kint, többek közt Münchenben is, zenészként, ráadásul olyan könnyen ment a kijutás, hogy

Inkább azért volt hasznos az az év, mert megtanultam egyedül intézni az ügyeimet. Például nem telt bele néhány hét, és már volt saját számú telefonom, és ott virított a nevem a müncheni telefonkönyvben. A német konyha nem igazán tetszett, így főzni is elkezdtem. Igaz, először csak elképzeltem, milyen alapanyagok kellenek mondjuk egy pörkölthöz vagy gulyásleveshez, a zsírt, a hagymát és a húst betettem a fazékba, és vártam, hogy mi lesz – égett és füstölt is minden.

Ezután írtam anyámnak, hogy postafordultával küldje el az egyszerűbb ételek receptjét, de olyan szavak, hogy rántás meg habarás ne legyenek benne. A leírásokat kiragasztottam a konyha falára, és nagy öröm volt, mikor már ehetőbbre sikerültek az ételeim. A nemzetközi társaság is tetszett. Öten-hatan külön szobákban laktunk egy lakásban, köztük egy amerikai, egy török és egy japán zenész. Az amerikaival jókat iddogáltunk együtt, a japánnal viszont csak méregettük egymást. Egyszer annyira felbosszantottam, hogy kénytelen voltam elrejteni a késeket a közös ebédlőben, nehogy véletlenül kedve támadjon ellenem használni. Izgalmas időszak volt minden szempontból. 

Nem jutott eszébe kint maradni? 

Igen is, meg nem is. Az öcsém akkoriban disszidált, tizenöt évet élt Sydney-ben, utána jött haza, de nekem, ahogy említettem, túl egyszerűen ment minden, nem volt az egészben semmiféle ellenállási faktor. Valahogy az sem hozott igazán lázba, hogy Karl Richter, a Müncheni Bach-együttes vezetője meghívott néhányszor a zenekarába, és ha maradok, minden bizonnyal állandó helyem lett volna ott. Sőt, abban az időben volt egy gazdag családból való, helyes német csellista barátnőm is. 

Végül mi döntött a hazatérés mellett? 

Mondhatnék mindenféle pátoszos dolgokat, de fogalmam sincs. Egyszerűen csak letelt az ösztöndíj, én meg csomagoltam. 

hiszen nem volt állásom, a 25. Színházban örültek nekem, de addigra már a helyettesemet is helyettesítették. Szép lassan aztán valahogy újraindult az itthoni életem, a barátaimnak, ismerősöknek és ismeretleneknek köszönhetően jöttek sorra a színházi munkák, majd a filmzenék.  

Például a Szamárköhögésé. 

Igen, azt különösen szerettem. Amikor Gárdos Péter felkért rá, éppen az első válásom zajlott, ami eléggé meggyúrt érzelmileg, Péter meg kezdett türelmetlenkedni, hogy mutassak végre valamit. Megnyugtattam, hogy ugyan még semmit nem csináltam, biztos vagyok benne, hogy a végeredmény jó lesz. Mert annyira bennem volt az a szomorkás hangulat, hogy lehetetlen lett volna nem jó zenét írnom, olyat, ami nemcsak illik hozzá, de valami pluszt is tud adni a filmhez.

Tanítani sosem akart? 

De, néha felmerült bennem a gondolat, annál inkább is, mert az anyai felmenőim hetedíziglen mind pedagógusok voltak, az egyikőjükről, egy korán kinevezett iskolaigazgatóról készült festmény most is ott lóg a nappalimban.

ami azért különösen nagy szó, mert anyai ágon svábok, jobban mondva cipszerek vagyunk, akik sokáig egymás közt is németül beszéltek. Én viszont mindig attól féltem, hogy ha elkezdek tanítani, beszippant a dolog. Egyszer volt egy gyerek, akivel még a főiskolai idők alatt foglalkoztam, kis vagány fiú, mondtam neki, hogy „ide figyelj, nem foglak semmire kényszeríteni, de nekem nemsokára abból kell levizsgáznom, amit te itten nyekeregsz, úgyhogy ha lehet, szedd össze magad”. A végén akkorát játszott, hogy mindenkinek leesett az álla. Nekem is! 

Végül a színház szippantotta be.

Igen, ez tényleg sorsszerű volt. Bár itt is vannak azért családi előképek. Apám nem csak orvos és hobbicsellista volt, szakszervezeti vezetőként amatőr színházi akciókat is szervezett a kórházban. Például csasztuskákból összerakták az Othellót. Apám mint rendező ült egy sámlin, és egy ostorral nevetgélve oda-odacsapott az orvos-színész szereplők közé. A jókedve amúgy is ragadós volt, soha nem hagyta magát letiporni, ha baj volt, akkor is inkább nevetett, sőt akkor nevetett a legjobban. Pedig nem volt könnyű élete, háború, hadifogság, aztán a nagyapám védelmében, nehogy lecsukják, kénytelen-­kelletlen belépett a pártba, amiért aztán a családtagjai élete végéig piszkálták.

Anyai ágon is akadt egyébként egy rokon, aki hasonló módon mentette a családtagok életét. Anyám unokabátyja volt Major Tamás, és amikor az újpesti nagyapámat bevitték az Andrássy út 60.-ba, ő hozta ki valahogy. De visszatérve a színházra, valahogy mindig szerencsém volt vele. Csomó mindent nem is én találtam ki, hogy mit szeretnék, csak jöttek a lehetőségek, én pedig megpróbáltam élni velük. Mert hát az ember alapvetően mit szeretne? Gazdag lenni, lustálkodni egész nap, habzsolni az élvezeteket. De ha rám bíztak egy elsőre lehetetlennek tűnő feladatot, az mindig doppingolt, és be akartam bizonyítani, hogy jól meg tudom csinálni. Állítólag Kodály kérdezte mindig a hozzá segítségért fordulóktól: „Rendben, de akarod-e, amit akarsz?” Vagyis hajlandó vagy-e tényleg belefektetni a munkát, vagy csak várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön. Ezt a mai napig nagyon fontos kérdésnek tartom:

Egy ilyen  „igazán akarom”-ból lett aztán harminc éve a Kolibri is? Nem sok olyan kulturális intézmény van Magyarországon, amit ilyen hosszú ideje ugyanaz az ember vezet. 

Utóbbit én abból szoktam levezetni, hogy a Kolibri gyerek- és ifjúsági színházként nem akkora húsosfazék sem anyagiakban, sem elismerésekben, hogy az igazi nagy tehetségek ráinduljanak. A Kolibri egyébként úgy indult, hogy két fiatal bábos, Székely Andrea és Orosz Klaudia, akikkel korábban együtt csináltuk az első gyerekelőadásomat, a Tamkó Sirató Károly szövegei alapján színpadra állított Vándor-mókát, megkerestek. Akkoriban már lehetett róla hallani, hogy kettéosztják az Állami Bábszínházat, és azt javasolták, hogy az új intézményre próbáljunk meg közösen pályázni. Hozzám hasonlóan ők is a magyar báb- és gyerekszínházi előadások megújításában képzelték el a jövőt. Közösen alternatív bábszínházként pályáztunk – az alternatív a címben nyilván én voltam –, és nagy meglepetésünkre nyertünk. Úgy kaptam meg az igazgatói kinevezésemet, hogy még csak társulatom se volt. Bementem első nap az irodába,

és arra gondoltam, ha még öt percig itt kell lennem, kiugrom az ablakon. Nem gondoltam, hogy az öt percből több mint harminc év lesz.

Mi volt ez a másféle, szokatlan irány? 

A konvenciók elvetése. Már a Vándor-mókánál sem igazán érdekeltek a szabályok, olyan előadást akartam csinálni, amilyet magam is szívesen megnéznék. Összevissza vágtam verset, szöveget, a lényeg az volt, hogy a játék ritmusa jó legyen, és végig fenn tudjuk tartani a gyerekek figyelmét. Féltem is kicsit, amikor Tamkó Sirató Károly beült az egyik alkalommal, hogy ebből biztosan nagy botrány lesz. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a végén hátrajött, és azt mondta, hogy ő ilyen jót még sohasem látott. Kvázi felszentelt ezzel a mondattal. Bátorságot merítettem belőle,

hogy nem feltétlenül az a jó gyerekszínház, amit előtte évtizedeken át a többség annak gondolt.

Hanem mi?

Nem kell minden pillanatban valami fontosat tanítani és leereszkedően, kétpercenként fennhangon elmondani a nagy tanulságokat, miközben a gyerekek a nézőtéren – teljes joggal – öt perc után halálra unják magát. Szabályok sincsenek, egy papírrepülő bárhonnan elindulhat a színpadon, és bárhová, akár a nézőtérre is megérkezhet.

Ott volt például Kemény Henrik, aki három, látszólag ártatlan kérdéssel arról, merre ment az ördög, megcsinálta a közönségét, mindegy, hogy hatvanan vagy hatszázan ültek körülötte.

Ez volt a titka a Bors néni óriási sikerének, amit előbb az Egyetemi Színpadon játszottak, 1981-ben filmváltozat készült belőle, 1994-es újradebütálása óta pedig a Kolibri zászlóshajója? 

Az biztos, hogy nagy szerepük volt benne a színészeknek, a premieren Dajka Margitnak, majd már a Kolibriben a Bors nénit megszemélyesítő Molnár Piroskának. És persze kellett hozzá Nemes Nagy Ágnes zseniális szövege is, amelyben éppen 
a megfelelő arányban keveredik a humor, a kalandos részek és az emelkedett hangulatú líra. Pont ezeket az arányokat kerestem az első rendezésemben, a Vándor-mókában is, amit több szerző írásaiból ollóztam össze. Nemes Nagynál nem kellett olló, az eredeti szöveg már ezeket az arányokat tükrözte. Ezért is határoztam el, hogy mindenképpen színpadra állítom a mesét.

Az akkori feleségemmel, aki a díszleteket tervezte, vettünk egy nagy levegőt, és elmentünk a mindenki által rettegett Nemes Nagy Ágneshez engedélyt kérni a bemutatóhoz. Ismeretlenül becsengettünk hozzá, valami okból beengedett minket, én meg zavaromban mutogatni kezdtem neki a forgatható dobozokból álló kis díszletmakettet. Ő viszont csak egyetlen dolgot kérdezett: „Ki fogja játszani Bors nénit?” Mondtam, hogy Dajka Margit, mire a válasz az volt: „Akkor nincs több kérdésem, mehet.” Egyébként Dajka Margittal is hasonlóan könnyű dolgunk volt eleinte. Amikor felkerestük a lakásában, mindössze annyit kért, adjunk mellé egy férfi partnert, mert partner nélkül nem szeretne játszani. Verebes Istvánt kérdeztem, akit egyáltalán nem érdekelt a gyerek­színház, ellenben nagyon szeretett volna Margittal játszani, ezért rögtön elvállalta a szerepet, Lackó pedig Kútvölgyi Erzsébet lett.

ha nem csináltam volna semmi mást egész életemben, azt hiszem, akkor is elégedetten dőlhetnék hátra. 

Az ezredforduló után a Kolibri tovább emelte a tétet, és ma már – az országban egyetlenként – a csecsemőszínháztól a kamaszoknak szóló darabokig kínálnak előadásokat szigorú korosztályi lebontásban. A tizenéveseket mivel lehet megfogni? 

Ugyanaz a módszer, mint a kisebbeknél: komolyan kell venni őket.

Erőszak, válás, drog, zaklatás: mindennapi problémák, és nem a kamaszok tehetnek róla, hogy a felnőttek a saját gondjaik közepette gyakran megfeledkeznek róluk, vagy ha nem, akkor sem mindig a megfelelő módon beszélgetnek velük. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden kis eseménynél össze kell ülnie a nagy családi kupaktanácsnak, hanem azt, hogy amit kérdeznek tőlünk, arra, de csak arra, igyekeznünk kellene tisztességes válaszokat adni. 

A színház akár meg is oldhatja ezeket a problémákat? 

A színház önmagában nem old meg semmit. Egyet tehet: megpróbál őszinte lenni, nem igazodva az aktuális divatokhoz, tendenciákhoz, a politikához. És hogy aztán ezt az egészet ki hogyan építi be a saját személyiségébe, az már a családi, szociális, kulturális háttértől függ. Egy biztos, ha az ember minél többféle szituációt lát, minél több, az övétől eltérő élethelyzetet tapasztal, annál megértőbb lesz a környezetével. Minden korosztály esetében arra törekszünk, hogy az előadásban felvetődő konfliktusokra feloldást is kínáljunk, a felmerülő problémákat aztán igény szerint drámapedagógiai foglalkozásokon tudják megbeszélni, feldolgozni a gyerekek.

Néhány éve súlyos betegségen esett át, ez milyen tapasztalatokat hozott?

A legérdekesebb tanulság az volt, hogy amikor hetekig feküdtem a csíramentes szobában,

Nem bosszankodtam például rajta, hogy miért nem sétálhatok a kutyámmal a Margitszigeten, vagy miért nem mehetek nyaralni a lányaimmal, egyszerűen örültem neki, ha egyedül is ki tudtam menni zuhanyozni. Elfogadtam, hogy az a világ nekem a keret, amelyet a tőlem telhető legjobban kell kitöltenem. Azóta fizikailag és lelkileg is egyensúlyban vagyok. Ezért is vállaltam el még öt évet a Kolibri élén.  

Csellózni szokott még? 

A napokban például elővettem, és gyakoroltam egy csöppet. És a versekkel sem hagytam fel. Most is van például majd negyven új Kosztolányi-­megzenésítésem, amelyet szeretnék majd nézők elé vinni. Ha úgy adódik, hogy mégsem élnék örökké, ahogy tervezem, legalább legyen valami nyoma annak, hogy ezek olyan egyszerűen és szépen megszülettek bennem.

Nyitókép és fotók: Földházi Árpád